„1951-ben jöttem a szegedi egyetemre, másodéves matematika-fizika szakos hallgató voltam, amikor 1953 elején elindult a Szegedi Egyetem, a Szegedi Tudományegyetem, Orvosegyetem és a Pedagógiai Főiskola lapja. Ebből az időszakból emlékszem Kiss Lajos főszerkesztőre, aki később esztétikát oktatott a bölcsészeknek. Eszembe jut néhány diákkori cikkem is. Arra, hogy mit szellemeskedtem akkor a tanulási módszerekkel kapcsolatban, már nemigen emlékszem. Ellenben a ‚Másfél boldog nap’ című, az 1954. május 9-i szegedi ifjúsági békenapról szóló riportomra, ha nem is a címére, amit nem én találtam ki, máig büszke vagyok” – idézi föl ifjúkorát Csákány Béla.

Élet útján a nyolcadik ikszen túljutott professzorral együtt keressük meg az 59 évvel ezelőtti májust idéző tudósítását. „Szoros volt-e a Szegedi Egyetem, vagyis a SZEGY politikai irányítása akkor?” – kérdez vissza a professzor. „A lap indulásakor, 1953-ban erősnek mondható, de ne feledjük, Joszif Visszarionovics még élt. Ezért aztán ‚elvárás’ volt, hogy valaki akár a szerelmesét is elárulja, ha kiderült róla, valami olyan kapcsolatai vannak, amelyeket a ‚nagyfejűek’ ellenségesnek minősítenek. Ez derül ki az első lapszámból”

– olvassa a professzor a megsárgult oldalakat. „A Nagy Imre-korszakban, 1954-ben már nem volt elvárás a túlpolitizáltság” – idézi föl a prof matematika-fizika szakos hallgatóként tett újságírói próbálkozásait.

„A helyi pártszervezetben mindig volt elegendő értelmes ember a nagyon vonalasak mellett is. Az értelmes beszédnek mindig volt lehetősége, és majdnem mindig volt foganatja is” – emlékezik Csákány Béla. Gyakran kritizálta ugyan a kritikus hangvételű egyetemi lapot a mindenkori megyei pártvezetés, de – a szegedi egyetem vezetésébe 1962 óta belelátó Csákány Béla szerint – sosem volt valós és komoly veszély a Szegedi Egyetem „betiltása”.

„1980-tól már egyáltalán nem szólt bele az egyetemi vezetés abba, hogy miről írjon a SZEGY. Hacsak az nem számít ‚beleszólásnak’, hogy mint öregebb, ‚tanítólagosan’ beszélgettem a főszerkesztővel” – mondja Csákány Béla. Példaként pedig felidézi az 1980-as évek első felét, mikor a felsőbb pártfunkcionáriusokat felháborította Dlusztus Imre egy címlapja. A Szegedi Egyetem munkatársának és szerkesztőjének az egyetemi pártvezető Csákány egy nagy múltú folyóirat történetéből vett példázattal érzékeltette a helyzetet. Mikor a hírneves folyóiratban nagyon ‚forradalmi’ dolgot kívánt közölni a szerző, a szerkesztő azzal hűtötte le, hogy elmondta: „Ragyogó az írás, csak egy baj van, ha ezt megjelentetem, lecsuknak. Ez nem nagy baj. De lecsukják magát is. Ez valamivel nagyobb baj, ám még mindig nem túl nagy. Ellenben a lapot is becsukják. És ez már nagyon nagy baj…”

„A rektorokat lelövik, ugye?” című interjú a legemlékezetesebb – mondja Csákány Béla, aki rektorként válaszolt a főszerkesztő Gróf Róza kérdéseire az ifjúság részéről induló reformmozgalmak idején. A kilencvenes évek elejét pedig azért említi meg, mert ismét szerzőként jelentkezett: jogtudós kollégájának a helyi matematikusokat érintő kaján megjegyzését rakta helyre „Engels mint nagy matematikus?” című cikkével. E korszak jellemzéseként pedig eszébe jut a kelet-német kollégáitól hallott vicc: „Az átalakulás fázisai: Lelkesedés. Felfordulás. Pánik. A vétkesek megkeresése. Az ártatlanok megbüntetése. A részt nem vevők kitüntetése…” „A Szegedi Egyetem szellemisége folyamatosan változik” – mondja összegzésként Csákány Béla.

„Ez az újság mindig igyekezett adni valamit – a császárnak is megadva a császárét, de közben ismereteket és igazodási pontot nyújtani az olvasó diáknak és tanárnak is.”