A Szegedi Tudományegyetem egyik legnagyobb múltra visszatekintő művészeti csoportját, a Szegedi Egyetemi Énekkart 1925. február 25-én tizenöt lelkes fiatal egyetemi hallgató alapította Geyer Béla zenetanár, karnagy vezetésével. Az együttes férfikarként alakult, mivel akkoriban még alig volt női hallgatója az egyetemnek. A megalakulása óta rendszeresen külföldön is vendégszereplő énekkar 1941-ben vált vegyeskarrá, az 1990-es évek első felére taglétszáma közel száz főnyire duzzadt. A Szegedi Tudományegyetem bejegyzett öntevékeny csoportjaként működő Szegedi Egyetemi Énekkart 1996 óta irányítja együtt Száz Krisztina és Kohlmann Péter, akik maguk is kórustagként kezdték itteni pályafutásukat, majd Gyüdi Sándor irányítása alatt tanultak bele a karvezetési feladatokba. A dirigensekkel a 95 éves fennállás apropóján beszélgettünk.

- Az elmúlt majd egy évszázad munkájának méltó megünneplésére november 28-án került volna sor egy gálaműsor keretében, ám a járványhelyzet következtében kénytelenek voltak egy évvel elhalasztani a programot. Pár szóban adnának-e egy kis ízelítőt abból, mire is számíthatunk jövő ilyenkor?

- Száz Krisztina: A tervünk az, hogy lesz egy blokk, amit a jelenlegi kórus ad, ebben szerepel számos kuriózum: nem csupán a capella kórusművek, hanem egy népzenei együttessel való együttműködés eredménye is hallható lesz. A második blokkot a Concentus Novus adja, harmadik részben pedig azok a régi tagok énekelnek, akik a jubileum alkalmából visszajönnek, tehát egy olyan összkar lép fel, amiben bármelyik volt énekkari tag részt vehet. Erre úgy készülnek fel, hogy a honlapunkon közzétesszük a kottát, és begyakorolhatják azokat az összkari műveket, amelyeket közösen szeretnénk megszólaltatni.

Péterrel együtt elsőként a 75. jubileumot szerveztük, és az akkor összejött volt kórustagok még korábbi karvezetőkhöz, Gyüdi Sándorhoz, Cser Miklóshoz, Szécsi Józsefhez kapcsolódtak; először az öt évvel ezelőtti jubileumon érzékeltem azt, hogy mennyien vannak, akik már a mi kezeink alól kerültek ki – ezért is várom, várjuk az újbóli találkozást. Nagy felelősség ez, hiszen immár egy 95 éves tradíciót viszünk a hátunkon, és felelősek vagyunk azért, ami a mi vezetésünk alatt beíródik a kórus történetébe.

- Kohlmann Péter: A második blokkot előadó Concentus Novus Kamarakórus a valamikori egyetemi énekkarosokból áll, akik nagyjából az én generációmhoz tartoztak. Öt évvel ezelőtt állt össze a kamaraegyüttes, amelyet Cser Miklós vezetett. Miklós tavasszal bekövetkezett halála után a tagjok részéről volt igény a folytatásra, így elvállaltam a vezetést. A már meglévő repertoárból szeretnénk majd előadni egy műsort, amely tartalmilag felöleli a zeneirodalom teljes egészét. Próbálni sajnos most mi sem tudunk, illetve nem is akarunk ebben az időszakban, mert úgy gondoljuk, hogy felelősséggel tartozunk egymásért.

- Az idei tanév az elnémulás jegyében zajlik a Szegedi Egyetemi Énekkar életében, hiszen nem csupán a jubileumi alkalomról, hanem sajnálatos módon magáról a kurzus megtartásáról is le kellett mondaniuk. Kórusvezetőként hogyan élik meg ezt a helyzetet, és hogyan látják a munka folytatásának lehetőségét?

- K. P.: Több lehetőség is felmerült bennünk, hiszen nem tudhatjuk, milyen hatással lesz a kórusra ez a kényszerszünet: előfordulhat, hogy alig lesz visszatérő ember, ugyanakkor az is lehetséges, hogy tömegesen jönnek majd vissza. Nekünk gondolatban mindkét eshetőségre fel kell készülnünk. Azt végképp nem lehet tudni, hogy az újraindulás mikor fog bekövetkezni, ami azonban a teljes munka folytatására kihatással lesz, hiszen, ha tavasszal már próbálhatunk, kisebb nyomás nehezedik ránk. Ha viszont úgy kell késleltetett jubilemumi koncertet adni, hogy összesen két hónapunk volt a felkészülésre, nem lesz könnyű. Március közepe óta gyakorlatilag én magam sem énekeltem.

- Sz. K.: Augusztusban még meghirdettük az Énekkari munkát mint kurzust, és több mint hetven hallgató fel is vette, amihez még hozzá kell adni azt a 15-20 főt, akik ún. öreg tagként, tehát már nem a kreditekért jönnek énekelni. Péterrel tanakodtunk azon, hogy ez a létszámemelkedés vajon azért következett-e be, mert a sok online óra mellett a hallgatók vágynak a kontakt órákra, vagy egyszerűen csak többeknek lett kedvük/idejük. Aztán szeptember második hetében meghoztuk a fájdalmas döntést: meg kellett kérnünk a jelentkezőket, hogy az Énekkar helyett válasszanak valami mást az általánosan művelő tárgyak közül. Ez rosszabb volt, mintha nem hirdettük volna meg. Mivel azonban szinte az összes karról voltak jelentkezők, mérlegelnünk kellett azt, hogy ha a mi közösségünkben is felüti a fejét a vírus, a kontaktok révén a teljes egyetemi közösség veszélybe kerülhet. Nekem nagyon hiányzik az aktív munka, pláne, mert a városban működő többi kórus sem működik, így nekünk, zenészeknek egy hatalmas vákuum van jelenleg, amit nagyon nehéz megélni. Már emellett a két féléves kihagyás mellett sem látom azt, hogy mennyit veszítünk, mert a motiváció részben a féléves munka egymásra épülésen alapul: amikor idejön egy fiatal, ő is töltekezik, merít a régi tagok motivációjából. Most viszont nem tudhatjuk, hogy azokra, akik szeptemberben érdeklődtek, számíthatunk-e februárban is, míg az öreg tagok, vagyis a 15-20 fős mag esetében már nem az egyetemhez, hanem a munkahelyükhöz való kötődés döntő, ami szintén teret ad a fluktuációnak.

- A Szegedi Egyetemi Énekkar azon hallgatók számára biztosít lehetőséget az együtt éneklésre, akik felsőfokú tanulmányaikat nem zenei pályán folytatják. 2002 óta – amikor az Énekkar kreditpontra is felvehető tantárgy lett – a kórus összetétele félévenként jelentősen változik. A jelentkezést egy meghallgatás követi, ahol a kórusmúlt nem feltétel, de mindenképp előny a pályázók számára. Mennyi ideig tart összehangolni a kezdők és a haladók tudásszintjét? Hogyan tudják csapattá kovácsolni ez alatt a rövid idő alatt a különböző karokról érkező hallgatókat?

- Sz. K.: Minden félév elején van egy rövid prezentáció, amit az egyik öregebb kórustag tart a kórusetikettről: ebben humorosan demonstrálja, hogy az énekkari munka folyamán mi az, amit szabad, és mi az, amit nem illik tenni, de az öregebb tagok menet közben is hatással vannak az újakra és közvetítik az elvárt viselkedési normákat, hiszen karnagyként rászólni valakire tanárnénisen/tanárbácsisan hat. Mi nyitottak vagyunk, és a művészetet eleve nem lehet erővel gerjeszteni, csak úgy, ha az egyén beleteszi a személyiségét a munkájába. Ha valaki kedvet érez ehhez a munkához, jöjjön el, örömmel látjuk!

- K. P.: A régiek és az újak összehangolása szakmai szempontból, ahogy mondani szokás, nagyon függ a kórus összetételétől. Előfordul, hogy egyik félévben tele vagyunk olyanokkal, akik korábban tanultak zenét vagy énekeltek kórusban, és könnyen megy a dolog. Van persze olyan szemeszter is, amikor nehezebb, mert többen kerülnek be azok, akik életükben nem láttak még kottát – ugyanakkor a kottaismeret és a szolfézsmatadorság nem követelmény, hiszen ha az lenne, akkor az Énekkarnak éppen ez az összkari, nem speciálisan művészeti kari jellege veszne el. Így viszont együtt énekelhet az orvos, a közgazdász, a mérnök és az ápoló. Minden félévben csatlakozik hozzánk egy-két zeneművészeti kari hallgató is, az előzőben ketten voltak, egyikük Vietnámból, a másikuk pedig Japánból, ez azt is mutatja, hogy a külföldi hallgatók is érdeklődnek az Énekkar iránt.

- Van-e olyan mű, szokás, gesztus vagy egyéb megkülönböztető jegy, amiről el lehet mondani, hogy a Szegedi Egyetemi Énekkar védjegyévé vált?

- Sz. K.: Az énekkari tagoknak mindig volt egyenruhája; az én időmben még talárszerű, nagy leplekben léptünk fel, aztán ezt elhagytuk. Jelenleg azzal operálunk, hogy a lányok részére van egy bordó sál, a fiúk pedig egy ugyanilyen színű nyakkendőt viselnek. Nagyon örülnénk, ha a jövőben lenne arra forrásunk/támogatásunk, hogy a tagok számára biztosítsunk egy kitűző/nyakkendőtű párost, amin rajta lehetne az egyetem vagy az énekkar logója.

- A közel negyedévszázados közös dirigensi pályafutásukra visszatekintve mit tartanak legfontosabb eredményüknek, illetve pályájuk során kiemelkedően emlékezetes momentumnak?

- Sz. K.: Szerintem a legkiemelkedőbbek az ősbemutatók – sok művet írtattunk a kórus részére, az öt évvel ezelőtti jubileumon rögtön két ősbemutatónk is volt, és élő kapcsolatunk van zeneszerzőkkel: az Énekkar 85. születésnapja alkalmából Karai József írt egy művet, majd a későbbiekben Tóth Péter, Dobszay-Meskó Ilona és Horváth Márton Levente is. Ők általában az ősbemutatón is részt vettek, így az énekkari tagok élő szerzőkkel találkozhattak, és láthatták, hogy ők is emberből vannak, nem csupán tankönyvi életrajzokra és műlistákra korlátozódik a létezésük.

- K. P.: Fontos lehet még, hogy néhány alkalommal kijutottunk külföldre is: voltunk Portugáliában, Olaszországban és Romániában.

- Sz. K.: Nekem van még egy különleges élményem: amikor az elmúlt évben elkezdtünk próbálni, jöttek olyan hallgatók, akik azoknak a volt tagoknak a gyerekei, akikkel mi a saját egyetemi éveink alatt együtt énekeltünk. Furcsa érzés megtapasztalni, hogy második generációs énekkarosok jönnek hozzánk, tehát ez értékrendként is működik. Amit mi csinálunk, egy olyan hosszú távú befektetés, aminek általában mi nem látjuk a végeredményét, hiszen amikor egy volt énekkari tag valahol a világban beíratja a gyerekét a zeneiskolába, arról mi nem tudunk, ez viszont egy közvetlen visszajelzés.

- K. P.: Jól esik, hogy a volt kórustársak biztatják a gyerekeiket, tehát bíznak bennünk, a Szegedi Egyetemi Énekkarban, és lassan oda jutunk, hogy néhány éven belül már a mi neveltjeinknek, a kezünk alól kikerült kóristák gyerekei jönnek majd hozzánk, hiszen már huszonötödik éve itt dolgozunk.

Ferencz-Fehér Dorottya

Fotó: Bobkó Anna, Sahin-Tóth István