Tavaly a Szegedi Tudományegyetem Szenátusa olyan új díjakat alapított, melyekkel „az oktatói, kutatói, gyógyítói, tudományos és publikációs tevékenységet, az utánpótlás nevelésében nyújtott kiemelkedő teljesítményt” szeretnék ösztönözni. Az Év Bölcsészet- és Társadalomtudományi Publikációja Díjat prof. dr. Csejtei Dezső filozófus, karunk Filozófia Tanszékének professzora érdemelte ki – ez esetben valójában a bölcsészettudományokhoz jobban illő életműdíjról beszélhetünk. Ez a díj adta az apropót, hogy a szegedi bölcsészkarhoz már a hetvenes évek óta kötődő akadémiai doktorral, a spanyol filozófia (José Ortega y Gasset és Miguel de Unamuno) magyarországi közvetítőjével, fordítójával és értő ismerőjével, a 19. századi életfilozófiák (Oswald Spengler, Friedrich Nietzsche, Karl Jaspers, Arthur Schopenhauer) és Martin Heidegger filozófiájának kutatójával, thanatológussal gazdag életpályájának meghatározó állomásairól, írásról és rockzenéről, a műfordítás kellő szakmai elismerésének problémájáról, élet és filozófia viszonyáról, a filozófia hasznáról és nem utolsósorban Szegedhez, a szegedi bölcsészkarhoz kapcsolódó emlékeiről kérdezzük. Csejtei Dezsővel egykori hallgatója, Bencsik Orsolya beszélgetett.

Professzor Úr, a Szegedi Tudományegyetemhez való kötődése nagyon hosszú múltra tekint vissza. Bár a filozófia szakot az ELTE-n végezte el, előtte már szerzett diplomát a József Attila Tudományegyetem történelem, illetőleg angol nyelv és irodalom szakán. Őszintén szólva az angol szakon meglepődtem, mert spanyol (és német) szerzőket fordít, filozófiai érdeklődése nem az angolszász vagy amerikai filozófia, mind ez idáig azt hittem, hogy még egyetemistaként lett hispanista. Szegeden született, Szegeden töltötte a gyerekkorát, tehát egyértelmű volt, hogy szegedi bölcsész is lesz? Milyen volt a hetvenes években itt egyetemistának lenni?

Ami az angolt illeti, valóban ez az egyik alapszakom – és nagyon jó is, hogy az volt, mert pályafutásom alatt sok hasznát vettem –, de a tág értelemben vett anglo-amerikai filozófiai gondolkodás kezdettől fogva idegen volt tőlem, ezért filozófiai eszmélésem szinte kezdettől fogva más irányokba vitt, először a spanyol, később pedig a német (és részben az orosz) bölcselet tanulmányozása felé. Általánosságban szólva mindmáig az európai kontinentális filozófiai hagyományban érzem magam otthon.

Abban, hogy érdeklődésem igen korán a hispán világ felé fordult, nagy szerepet játszott egy kiváló történészprofesszor, Wittman Tibor, akinek előadásaira akkoriban még medikus hallgatók is bejártak. Wittman professzor a mediterrán világról tartott előadásokat – mi voltunk az utolsó évfolyam, akiket 1970–71-ben még az egész tanévben oktathatott; a professzor úr sajnos 1972-ben, még ötven éves kora előtt elhunyt. De kiváló előadásai hatására egy teljesen új terület, a hispán világ tárult fel számomra. S ennek hatására még diákkoromban elkezdtem spanyolul tanulni.

A diákélet? Említek két dátumot, ez sok mindent elárul. Egyetemi tanulmányaimat 1969. szeptember 15-én kezdtem. Pontosan egy hónappal azelőtt, augusztus 15-én kezdődött el a 60-as éveket lezáró első rock-gigafesztivál Woodstockban. Erről persze szeptemberben mi még alig hallottunk valamit, de ez az időbeli egybeesés, azt hiszem, sokatmondó. A 60-as évek végét, 70-es évek elejét – ahogyan ezt annak idején diákfejjel átéltem – már messze nem hatotta át olyan erősen és közvetlenül az ideológia, mint mondjuk az 50-es éveket. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne lettünk volna kitéve az ideológiai pressziónak. Ez továbbra is létezett, voltak is „buzgó mócsing” képviselői az oktatók között – és minden diák tudta, hogy kik is azok –, de már könnyebben ki lehetett kerülni ezeket a befolyásokat. A másik lényeges vonás, hogy a zene, a szórakozás mellett igen sok idő jutott még az elmélyült olvasásra is (mármint annak, akiben megvolt az ilyen irányú késztetés). Képzelje, az idő tájt még sokat lehetett elmélyülten, odaadóan olvasni! S ez részben a kor technikai fejletlenségének is „köszönhető”, hiszen akkor még híre-hamva sem volt az internetnek, a Facebooknak, okostelefonnak, ami szinte percenként kizökkenti az embert a gondolati kerékvágásból – utólag visszanézve hálát kell adnom a sorsnak, hogy az ifjúságomat még egy „olvasós világban” tölthettem el. Ez ma már szinte elképzelhetetlen.

A teljes interjú az SZTE BTK honlapján olvasható.