Az ország „Gundija” Takács Gáborként született, viszont amikor a televízióhoz került (először ügyelőként), az idősebb kollégái közt már dolgozott egy azonos nevű szakember, így idővel felmerült az igény, hogy valahogyan megkülönböztesse magát tőle. Édesanyja (a híres budapesti vendéglős, Gundel Károly egyik unokájának) vezetéknevét felvéve vált belőle Gundel Takács Gábor, először csak munkahelyén, később már a hivatalos iratokban is.

A televíziós hivatás azonban nem volt a kezdetektől egyértelmű választása. Előtte négyszer felvételizett sikertelenül a színművészetire, és amatőr társulatokban játszott. „Egyszer azt mondták nekem, hogy én amolyan ügyes színész lennék. Nem voltam tehetségtelen, csakhogy a színészet az nem az, ahol az „ügyes” elég, az valami másról szól.” Évekbe telt, míg a színészetről lemondva az újságírás területén találta meg a helyét. „Később értettem meg, hogy így kellett lennie - végül ott tudtam igazán jó lenni, ahová kerültem. Látunk ilyen eseteket, amikor valaki nagyon akar valamit, és a sors vagy Isten – nevezze mindenki világnézetének megfelelően – másfelé tereli, oda, ahol valóban van dolga, és ki tud teljesedni. Nekem ilyen volt az újságírás, és ma már nem azzal az érzéssel ülök be a színházba, hogy nekem kellene fenn állnom a színpadon.”

„A sport az élet esszenciája”

Sportkommentátorként számos világeseményt közvetített a hazai nézőknek. Eddigi pályafutása során a különböző világ- és Európa-bajnokságok mellett több ízben olimpiáról is jelentkezett már be, először 1992-ben Barcelonából, 28 évesen. Legemlékezetesebb sportélményei közt tartja számon a 2012-es londoni olimpia Magyar-Izland férfi kézilabda-mérkőzését, ahol a hazai csapat végül nagyon szoros küzdelemben, kétszeres hosszabbítás után győzött. Az ötkarikás játékokat általánosságban is rendkívül különleges élménynek tartja: mindenkinek azt kívánja, legalább egyszer tapasztalja meg élőben.

„Az olimpiákon jöttem rá arra, hogy az emberek mindenhol ugyanarra vágynak: szeretnének örülni és békében élni. Tanulságos tapasztalat volt látnom az első olimpiámon, hogy a szektorokat nem választották szét rohamrendőrök, hanem a különböző nemzetek tagjai szabadon odamentek egymáshoz, gratuláltak a másik ország előző napi eredményeihez, érdeklődtek egymás felől. Az olimpia itthonról sportközvetítések láncolatának tűnik – ott helyben, élőben az is az olimpia része, ami az utcán, vagy a stadionban, a lelátókon történik. Fantasztikus élmény az olimpia, az emberiség egy olyan találmánya, amire szükség van.”

A labdarúgást is rendszeresen kommentáló Gundel nem titkolja, hogy szerinte a foci különleges helyet foglal el a sportok közt. „A futball egy egészen furcsa dolog. Amikor Hosszú Katinka az olimpián megnyerte a harmadik úszóaranyérmét, mindenki örült, de csak a levegőbe csaptak, hogy „Ez az!”, és ennyi elég volt. Ezzel szemben, amikor a foci EB-n megnyertünk egy csoportmérkőzést a „félelmetes” osztrákok ellen, az emberek kivonultak a pesti utcákra, és megállt a forgalom…”

Arra a kérdésre szóló válaszát, miszerint a Real Madridnak vagy a Barcelona-nak szurkol, érthető módon nem osztotta meg a közönséggel, hiszen akkor az egyes csapatok támogatói könnyen elfogultsággal vádolhatnák a meccsek alatt. Természetesen nem engedi meg magának, hogy drukkerként közvetítsen, mert, ahogyan fogalmazott: „a szurkolók is látják a tényeket, csak eltekintenek tőlük.”

Ő maga is sportolt (teniszezett), de mivel az egyéni sportot nem érezte teljesen magáénak, a gimnázium alatt már csapatsportot választott, a kézilabdát. Olyan pozíciót töltött be, amiről úgy gondolja, valamelyest mégis egyéni játékot igényel: kapus lett. A legnagyobb tétű mérkőzéseket végignézve is úgy gondolja, a sportról nem csak a versenyek és tornák szintjén érdemes beszélni.

„A sport az élet esszenciája. A sportban az ember megtanul győzni és veszíteni, dolgozni, felállni, újrakezdeni, együttműködni. Nem azért tartottam fontosnak, hogy a gyerekeim sportoljanak, hogy versenyző váljon belőlük – a tehetség úgyis megmutatkozik, akinek ezzel van dolga, arról kiderül. Meggyőződésem, hogy aki sportolt valaha, az könnyebben illeszkedik be egy új közösségben, osztályban, munkahelyen, és jobban megállja ott a helyét.”

„Az újságírás lényege, hogy észrevegyük a fontos, emberi pillanatokat”

Gundel Takács Gábort az ország egy jelentős része nem feltétlenül a sportközvetítésekről, hanem népszerű televíziós vetélkedők és showműsorok házigazdájaként ismeri. Ő volt többek közt az Áll az alku, A Társulat, A Dal, az Eurovíziós Dalfesztivál és a Játék határok nélkül műsorvezetője, manapság pedig legtöbben a Maradj talpon! című kvízműsor arcaként tartják számon. A sporttól azonban bizonyos szempontból még ezekben a műsorokban sem távolodott el.

„Úgy érzem, egyéni sportoló vagyok egy csapatjátékban. A stúdióban egy nagy, összehangolt csapat dolgozik együtt – ezen belül viszont, miután elhangzik a forgatáson, hogy „Tessék!”, nekem van egy olyan feladatom, amit csak én végezhetek el.”

A forgatások során napi három adást vesznek fel, és ez a sokadik napon már fárasztó. A felvételek azonban tartogatnak emlékezetes jeleneteket is. „Ahogyan a sport is kihozza a játékosokból, hogy ki milyen jellem, a vetélkedő is akkor lesz igazi, ha az emberek valódi arca megmutatkozik. Az Áll az alku című műsorban emlékszem például az egyik játékosra, egy fiatal lányra, aki próbált úgy viselkedni, ahogyan azt gondolta, hogy egy ilyen műsorban kell. Ettől művi, kínos lett az egész. Amikor viszont nagyot vesztett, elsírta magát, és elmondta, hogy családi gondokkal küzd, ráadásul éppen most szakított. Ekkor vált ez a lány szerethetővé, igazivá.”

A televíziós vetélkedők során nemcsak a kérdéseket és válaszokat, hanem az emberi momentumokat is fontosnak tartja. „Az újságírás egyik lényege, hogy észrevegyük a fontos pillanatokat, például ha történik valami emberi. Szintén a Maradj talpon!-ban volt egy hölgy, akiről menet közben kiderült, hogy beteg gyermeke miatt jött, neki gyűjti a pénzt. Kiválasztotta a következő párbajra az ellenfelét, majd forgatási szünet következett. A szünet alatt a kiválasztott, egy nő, kijelentette, hogy amikor folytatódik a felvétel, nem fog válaszolni a feltett kérdésre. Azt mondta, ő nem veheti el ettől az anyától a pénzt. Felmerült egy olyan megoldás, hogy másik játékost választ a hölgy, de ez az újabb ellenfél is ugyanazt mondta: inkább nem válaszol. Patthelyzet állt be, végül újravettük a játék végét, a fő játékos édesanya elfogadta az addigi összeget, és nem választott újabb ellenfelet. Közben a producer körbetelefonált, és sikerült elérni, hogy az anya a teljes nyereményt megkaphassa. A színfalak mögötti rész természetesen nem került adásba, de ezt az esetet ma sem tudom érzelmek nélkül felidézni. Ezek a felejthetetlen pillanatok.”

Bár a Maradj talpon! alapvetően szórakoztató vetélkedő, a műsorvezetés során igyekszik szem előtt tartani azt is, hogy a játékosok nem csak az adásban, hanem a stúdión kívüli életükben is megmérettetnek. A vetélkedők arra is alkalmat adnak, hogy a játékosok kiszakadjanak a hétköznapokból.

„Nem lehet futószalag-szerűen dobálni az embereket a lyukba. Előfordulhat, hogy valaki egy alapvetőnek tűnő dolgot nem tud – volt arra példa, hogy egy játékos sosem hallotta még Ady Endre nevét -, de ettől még nem lehet őt megalázó helyzetbe hozni. Mi lesz vele az adás másnapján a munkahelyén, vagy a gyerekeivel az iskolában?”

„A gyereknevelés fontos elve: nagyon sokat kell velük beszélgetni”

Sokrétű munkája mellett három, ma már felnőtt (23, 20 és 18 éves) gyermeket neveltek fel a feleségével. „Úgy érzem, nem vagyok-voltam együtt kevesebbet a gyerekeimmel, mint más, csak rendszertelenebbül. Volt, hogy elutaztam hetekre egy nagy sportesemény miatt, máskor viszont olyan volt a beosztásom, hogy nem kellett bent lennem 8-tól 5-ig, ilyenkor el tudtam őket vinni iskolába, külön programokra. Olyan is előfordult, hogy én mentem a szülői értekezletre – bár ezért a gyerekeim nem voltak olyan hálásak.” – mosolyog.

Ennek ellenére volt idő, amikor úgy érezte, több időt kellene a családjával töltenie. „ - Egy emlék ugrik be: a kisfiamat elvitte az édesanyja a Természettudományi Múzeumba. Mikor hazajöttek, a gyereknek nagyon sok kérdése volt hozzám, és valahogy akkor az az érzésem támadt, hogy nekem ott kellett volna lennem vele. Ezután igyekeztem kicsit visszább venni a munkából. A gyereknevelés fontos elve: nagyon sokat kell velük beszélgetni. Nem jó az, ha a padtársuk neveli fel őket… Ezeket a gyerekeket mi hoztuk a világra. Nem tehetem tönkre három ember életét - akik legalább részben miattam vannak itt, a Földön – a karrieremért. Abból nem élhetnek egész életükben, hogy valaki volt az apjuk. Akkor az ő gyerekeik milyen értékekből fognak élni? Az a legfontosabb az életemben, hogy ez a három ember rendben legyen, utána jövünk mi.”

„Mindenen el kell gondolkodni – akkor is, ha egy szószékről hangzik el”

Gundel Takács Gábor a Reformáció 500. évfordulójának egyik nagykövete, így szóba került az is, milyen kötődése van az egyházhoz. Mint elmondta, római katolikus családba született, gyermekkorában testvérével jártak templomba, hittanórákra - bár ez gyerekként inkább szokás volt, mint tudatos döntés -, és egy idő után ez is abbamaradt. „A hetvenes évek szocializmusában a húgom elkezdte megtéríteni az osztályát. A társaság felét sikerült is” – nevet. „Viszont behívatták az iskolába a szüleinket, és az eset után nem nagyon jártunk templomba.”

A vallást tudatosan csak évek múltán kezdte megélni, legerősebben a házasságkötése okán. A felesége református, így a katolikus templomban, amit felkerestek, nem akarták őket összeadni. Ezután mentek el egy zalaegerszegi református gyülekezethez, ahol a lelkész fogadta őket. „Elmondtuk, mi a helyzet, ő annyit kért tőlem, hogy üljünk le beszélgetni. És beszélgettünk, egy órán keresztül, a világ dolgairól, hogy mit gondolok, mi a fontos az életben. A végén azt mondta: „Rendben, összeadlak titeket.”. Ez számomra erős impulzust jelentett, és úgy éreztem, ez így a normális. Szeretném elmondani, hogy nem a katolikusokról akarok általánosságban beszélni, viszont ettől az esettől datálható az én tudatosabb vallásos életem, és a református egyházzal való kapcsolatom.”

A Reformáció 500-ban betöltött szerepével kapcsolatban hangsúlyozza, hogy ő a program világi arca, aki éli a mindennapi életét - és közben beszélget Istennel. „Az én üzenetem ezzel az, hogy hogy ami 500 éve történt, az arról szól, hogy tessék tudatosan gondolkodni, nem mindent elfogadni, csak mert az egyház úgy mondja. Nagy követ dobott le magáról akkoriban a vallás – ez a katolicizmusnak is jót tett -, és ez még ma is hullámzik. El kell mindenen gondolkodni – akkor is, ha egy szószékről hangzik el.” – mondja. „A tudatos vallásos élet nem ugyanaz, mint amikor egy húszfős faluban muszáj elmenni a templomba, különben megszólnak az asszonyok. És azt is ismerjük, amikor valaki fél órával azután, hogy kilépett a templomból, már egészen másképp viselkedik, mint amilyen volt, amíg bent imádkozott. Ha átszűrünk mindent magunkon, ha kérdéseket teszünk fel – akkor a hit tudomássá válik. Az élet pedig megadja a válaszokat.”

Gundel megosztott egy olyan gondolatot is, ami élete során kíséri. „Vallom, hogy nem azok a jó gondolatok, amik valahová nagybetűvel ki vannak írva, hanem azok, amik gondolkodásra késztetnek. Egy szentencia önmagában a legtöbb embernek vagy túl sok, vagy túl kevés, de ha elgondolkodunk rajta, akkor sajátunkká válik. Ilyen számomra az a mondat: „Ami jön, fogadd, ami megy, engedd.” Ennek a gondolatnak hihetetlen sok rétege van, mindig felfedezek benne valami újat.”

A varázslat

A sportról, családról, hitről szóló gondolatok után zárásképpen - egy nézői kérdésre választ kapva - azt is megtudjuk: az újságíró 187 centiméter magas, és 45-ös cipőt hord. Gundel nevetve jegyzi meg: köszöni, hogy nem azt kérdezték tőle, mire esnek a csapóajtó alatt a játékosok a Maradj talpon!-ban – ugyanis nagyon szélsőséges találgatásokkal is találkozott már a csapóajtó rejtélyét illetően. Akadt olyan játékos, aki a forgatás előtt bejelentette, hogy nem tud úszni – mint kiderült, elhitte, amikor Gundel azzal viccelt az egyik adásban, hogy cápákkal teli medence várja őket odalent. Más arra tippelt, hogy langyos betonba esnek, és a játékosoknak még azelőtt gyorsan ki kell szállniuk, mielőtt megköt.

 „Ez pont ugyanolyan, mint hogy ki volt az Igazgató úr az Áll az alku-ban. Azért nem szoktuk elmondani, mert a legegyszerűbb bűvésztrükknek is van varázsa – amíg ki nem derül, hogyan működik. Ha a bűvész elmondja a titkát, akkor az, amit csinál, varázslatból munkává válik.”

A jövővel kapcsolatban Gundel úgy érzi, a sportközvetítések és a televíziós vetélkedők egymást erősítik, egészítik ki. Ezzel együtt elképzelhetőnek tartja, hogy egy idő után a televíziózás szerepe visszaszorul majd az életében, és a pályafutását úgy fogja befejezni, ahogyan elkezdte: a sporttal.

SZTEinfo – Imre Nóra