Úgy szokott lenni, hogy ha akar valaki, akkor többnyire nagyon akarja. Mert nagyon kell akarni a győzelmet, a sikert, a jót, a gazdagságot, a napfényt. Nos, hallhattok itt egy kis hümmögést. Ugyanis ez a tárca és benne én, aki írja, most nem akar nagyon semmit. Rosszul mondom. Mert valamit akar, de nem nagyon akarja, mindenáron, az élete árán. Dehogyis.

Azt szeretném elmondani, hogy a kicsi akarás is nagyon fontos és nagyon szép emberi alkalom tud lenni. Például kicsit szeretem a másikat, de az a kicsi, az a sok kis csengettyű, etyempentyem, az a sok kis puszi, az a sok kis simogatás, kis ölelés, kis simítás, kis hozzábújás megmarad, a nagy, öblös ölelkezések után meg jön a homokfúvásos Szahara.

Hát nem úgy van, ha nagyon szeretem a másikat, az sem nagyban működik, hanem sok kicsi tettben, apró és édes merényletben. Kap egy akkora csokrot, hogy megfullad alatta. Kinek jó ez? Az amszterdami virágmaffiának, maximum. Minden nap legyen szál virágocska, na jó, néha hervadt virág is lehet, mert nem lehet folyton csúcsformában lenni, ez még a Jézuskának se menne. Illetve nem is ment. Az Úrról meg nem is beszélve. Jut eszembe, nem szeretem nagyon Istent. Ha ugyan van. Ha van, akkor kicsit szeretem, ha nincs, akkor az egy másik érzés, de, mondom, ha van, akkor sem vagyok oda érte nagyon, csak ímmel-ámmal, úgyis mondhatnám, óvatosan, de elkötelezetten a kicsinység erős kis fegyvereivel támogatom, miközben azt is látni vélem, hogy ő is támogat engem. Ha persze ő az, aki támogat engemet. Mert valaki támogat, annyi bizonyos. Néha nagyon támogat, olyankor szorongok, félek, a sikító frász tépdesi a szürke lében ázó lelkemet. De ha kicsit támogat, akkor az jó. Meleg húsleves, néha csörren a kanál, hallom a fali óra ketyegését is, lehet másodjára is szedni. Kiszedni a maradék főtt répát. Kis támogatás kell, ennyi elég. Hogy szerethetem távolról is, nem kell közel menni hozzá, azt se kell mondani, hogy szeretlek, te vagy az életem értelme, hogy örökké szeretni foglak, dehogy. Csak, mint a legapróbb matróz a hajótat sarkából, rápillantasz a fölfröcsögő hullámok közül, és jó lesz. És azt érzed, neki is jó ez.

Nem akarok nagyon győzni, de nagyon veszíteni se szeretek. Szerintem ez korrekt kívánság. Nem föltétlenül politikára, történelemre, hatalomra gondolok. Hanem az életünkre. Hogy a győzelmeket és az úgynevezett vereségeket olykor hajszál választja el egymástól, és amikor győztél, akkor vesztettél is, és akiről azt hiszed, hogy legyőzted, nem vesztes, mert győzött ő is. Na, így ebben a tudatban ölelni a másikat. Nagyon berúgni marhaság, ezt mindenki tudja, ha éppen a nagyon berúgás pillanatában nem is, másnap, amikor az angyal jégkalapáccsal veri a homlokcsontot, már igen. Kicsit berúgni lehet. Néha kell is. Nem akarom, hogy nagyon fájjon. Kicsit sajoghat. Kicsit lehet rossz, kicsit lehet gyalázatos. De a világ ne legyen nagyon rossz. Sem pedig nagyon jó! Hát az nem úgy van, hogy ha valami nagyon jó, akkor abba többnyire belehal az ember? És mégis. Mivel írok, néha azt gondolom, kell nagyot is írni. Olyan nagyot, ami rám omolhat is akár. Egy ilyen kis írás, mint ez, nem omlik senkire. Levél vagyok, tavaszi vagy őszi, az arcodra szállok, a hajadba költözöm, és majd csak a lakásban hullok alá, a váza mellé, amelyben az óriási rózsa terpeszkedik, és azt hiszi, ő a királynő. Jól hiszi, de azért. Néha mégis az van, hogy nagyra vágyik az ember, nagy erőkre, nagy kihívásokra, nagy mutatványokra. Csakhogy azok nem napi ügyek. Azok éves, többéves feladatok. A kicsinek meg mindennap munkálkodni kell. Egy lapát, két lapát, dobogó szívlapát. Inkább havi tíz kicsi gyertyafény, mint havonta egy villámcsapás! Havi tíz kicsi, meleg cipó, mint egy nagy, hideg kenyér. Havi tíz kicsi orgazmus, mint havonta egy nagy, egy végtelen, hogy végül a szomszéd költő zörget át, és sírva tördeli a kezét, hogy hidegrázásos beteg az édesanyja, és ha lehetne, csöndesebben, az istenért. Lehetne, persze. Költészetért mindent. De ez az egész nem recept. Nem útmutatás. Nem kinyilatkoztatás. Nem akartam azt mondani, hogy így van, és nem másként. Kicsit így van, kicsit nem. Kicsit akartam. És ha megfogtam, ha kicsit igazam volt, boldog vagyok. És csak kicsit boldog. Olyan kicsit, hogy néha magam sem érzem.