Hazánkban 40-50 ezer ember kap évente stroke-ot, 10 percenként kerül egy beteg kórházba stroke miatt. A strokeot – más néven agyi érkatasztrófát vagy szélütést - túlélők között azonban valamilyen mértékű kognitív hanyatlás az esetek több mint 60 százalékánál kimutatható. A Magyar Stroke Társaság adatai szerint a betegek 22 százaléka járásképtelen, 24-53 százaléka részben vagy teljesen mások segítségére szorul, 32 százalékuk depresszióssá válik, 12-18 százalékuk pedig aphasiás, vagyis beszédzavarral küzd. A Dr. Ivaskó Lívia, az SZTE BTK Általános Nyelvészeti Tanszékének egyetemi docense és Tóth Alinka (SZTE ÁOK, Nyelvtudományi Doktori Iskola) által kidolgozott differenciált beszéd-rehabilitációs eljárás tesztelése 2012-ben kezdődött és két éven át tartott, akkor 28 pácienssel dolgoztak az SZTE Neurológia Klinika Neurorehabilitációs Osztályán a betegek önkéntes részvételével.

A stroke-kal kapcsolatban sokan úgy gondolják, hogy a betegségen átesettek megtanulhatnak beszélni – elsőként ezt tisztáztuk Ivaskó Líviával.

- Az örömteli hogy sokakban úgy csapódik le, hogy a stroke kapcsán szerzett nyelvi zavar gyógyítható, de a szakemberek között önmagában ez a kijelentés nem általánosan elfogadott. Több, a logopédusok vagy más rehabilitációs szakemberek számára készült tankönyv vallja azt, hogy az idegrendszert ért károsodások nem helyreállíthatóak. Általánosságban az az elterjedt nézet, hogy a rehabilitációs eljárások elsődlegesen kompenzatorikus stratégiákat, vagyis helyettesítő eljárásokat tanítanak meg a pácienseknek. Az, amibe mi belefogtunk, több újdonsággal is bír: egyrészt ma már megalapozottan gondolhatjuk azt, hogy megfelelő stimulációval, megfelelő ingerléssel képesek vagyunk olyan új sejtkapcsolatok létrejöttét elérni, amelyek valódi gyógyulást okoznak a beteg esetében, nem pedig kerülő úton alkalmaznak helyettesítő eljárásokat – magyarázza Ivaskó Lívia.

Ez a kutatásuk legfontosabb eredménye. A másik pedig az, hogy ehhez neurológiai kutatások is kellettek. A nyelvészeti oldalnak pedig azt kellett megtalálnia, hogy milyen minőségű és mennyiségű legyen az a stimulus, amivel ezt a fajta szintű sejtgyógyulást el lehet érni.

- A lényeg tehát az, hogy a helyettesítést megkülönböztessük a valódi értelemben vett gyógyulástól. Ami a nyelvi részt illeti: a korábbi terápiás megközelítések, amelyek hittek abban, hogy nem csak helyettesít a beteg, hosszú évekre elbontottan alkalmazták a terápiát. A mi módszerünk újdonsága az, hogy viszonylag rövid idő alatt, de nagyon nagy dózisban kapják a terápiába bevont személyek az ingereket. Természetesen szükség volt a terápia során állandó szakorvosi felügyeletre annak érdekében, hogy ez a terhelés ne jelentsen túlzott fizikai terhelést a betegnek, mert azt nem szabad elfelejteni, hogy a stroke valamilyen komoly betegség, például magas vérnyomás, cukorbetegség, érrendszeri problémák következményeképpen alakul ki. Tehát a terhelhetőséghez mindezt figyelembe kellett vennünk. A pácienseink napi 3-4 óra intenzív terápiában vettek részt, és újdonság volt az is, hogy nem tartottunk szünnapot két héten át.

 

A docens hozzátette: a terápia elején és végén bemenő és kimenő méréseket végeztek, a köztes időszakban pedig minden nap találkoztak a betegekkel.
- A sejteknél nincs szombat vagy vasárnap, tehát ha abban gondolkodunk, hogy a hatékonyság érdekében dolgozunk, akkor ezt a mindennapos terápiát kell valóban egymást követő napokban érteni – tette hozzá a kutató. – Ez, valamint a stimulusok mennyisége és azok adagolása hozza azt, hogy valóban intenzív terápiáról beszélünk. Ami még az újdonsághoz tartozik: nem mindegy, hogy a nyelvi szabályok milyen módon érvényesülnek. Eddig mintakövetők voltunk, hiszen egy nagyon új eljárás magyar változatát dolgoztuk ki. De nem fordítók voltunk abban az értelemben, hogy a magyar nyelv sajátosságai egészen mások, mint a szakirodalomban leírt más nyelvekéi. Ezért az volt a nyelvészeti értelemben vett újítás a neurológiai előzmények után, hogy hogyan állítsuk össze úgy a nyelvi stimulusokat, hogy azok egyrészt megfeleljenek az intenzivitás feltételeinek, de tartalmazzanak kellő mennyiségű kombinációt is.

Ivaskó Lívia hozzátette azt is: A korábbi terápiák között vannak olyanok is, amelynek során énekeltetik a beteget, az egy dallamív alá tartozó formula, versszak előhívható, ami örömmel tölti el a beteget. Csak hogy ez nem produktív, mert egy memóriaelemként jön elő, nem pedig úgy, mint amikor létrehozunk az elménkben egy szándékaink szerinti megnyilatkozást, amelyben minden egyes elemet a saját információs szándékunknak megfelelően kombinálunk.

- Ez a módszer a szerzett nyelvi zavar esetén nem működik – mondta Ivaskó Lívia. – És itt van a betegek drámája: hogy gondolati szinten ott a szándék a fejükben, de nem tudják kivitelezni. Nem képesek kimondani, amit gondolnak, ezért gesztikulálnak, hogy kompenzáljanak. A mi terápiánkban az a trükk, hogy a pácienseket paravánokkal választjuk el, kizárólag a szemkontaktus adott a számukra, hogy az interakciónak a humán előzményei azért ott legyenek, de nem engedjük azt, hogy lássák egymás kezét. Vagyis letiltjuk a kompenzációt. Az eljárásunk alapja a mozgás-rehabilitáció, ahol az alapelv az, hogy ne az ép kéz, hanem a sérült kéz működjön.

A módszer újdonságából adódóan a kutatópárosnak nem volt semmilyen korábbi tapasztalata arra vonatkozóan, hogy a terápia során mi a sok vagy mi a kevés. Magyarországon elsőként foglalkozva ezzel az eljárással meg kellett nézniük azt, hogy mi alapján sorolhatók csoportokba a stroke-on átesett betegek. Meg kellett határozniuk, hogy mekkora sérültségi foknál mekkora mennyiségű ingert érdemes ebben a nagy intenzitású időszakban ráengedni a páciensekre.

- Ennek a bemérése is feladatunk volt, mert korábban nem voltak rá adatok. És a feladatunk volt az is, hogy elhitessük a páciensekkel: nem baj, ha nem látják egymás gesztusait, törekedniük kell arra, hogy beszéljenek. Ebben pedig a terapeuta mellett nagy szerepe van a csoport többi tagjának, és egy idő után hagyni kell dolgozni a csoportot. Minden csoportnál volt egy fordulópont, amikor az egyes páciensek megtapasztalták, hogy igenis tudnak az aznap begyakorolt tudással boldogulni.

Az Ivaskó Lívia és Tóth Alinka által kidolgozott beszéd-rehabilitációs módszer csoportterápián alapul, ami szemben áll más terápiákkal, ahogyan az is, hogy ők nem íratják, nem olvastatják a beteget, nem mondatot kell kiegészíteniük. Paradox módon a módszer lényege, hogy rávegyék a beszélni nem tudó beteget arra, hogy beszéljen.

 

- A páciensek betegségének súlyossági fokától függően három-négy fős csoportokba dolgozunk. Klinikai tesztekkel mértük fel az egyes páciensek állapotát, mert egy csoportba hasonló súlyossági fokon lévőket érdemes sorolni. A terápia során az asztalt annyi részre osztjuk, ahány páciens részt vesz a foglalkozáson. Játékszituációról van szó: kártyapárokat készítettünk, a párok elemei külön személyekhez kerülnek. A pácienseknek az a feladatuk, hogy a kártyapárok másik darabját el kell kérniük. Akkor ügyesek, ha sikerül minél több kártyát begyűjteniük. De ahhoz, hogy a kártyájuk párja hozzájuk kerüljön, megfelelő módon kell megnevezniük vagy elmondaniuk, amit az adott kártya ábrázol. Vannak olyan kártyák, amelyeket egy szóval, másokat szavak kombinációjával vagy mondatokkal lehet leírni, tehát a terápia nehezedik. A terápia során volt olyan páciensünk, aki csak egy szótagot tudott kimondani, azt, hogy „da”. Ennek a mennyiségi és intonációs kombinációjával próbálta meg elmondani, hogy egyet ért velünk vagy nem. A terápia ötödik napján a "sárga törölköző" kimondása könnyeket csalt a szemébe.
 
Ez a páciens már hét éve élt ebben az állapotban, tette hozzá Ivaskó Lívia, rámutatva arra: a módszerükkel nemcsak friss sérülteken tudnak segíteni, hanem évekkel, évtizedekkel a stroke után is. Ha megfelelő módon vannak adagolva a stimulusok, akkor változás érhető el. Ez pedig óriási hatással van a beteg életminőségére.

A terápia során a fokozatosság elve érvényesül, ha valakinek még nem megy a beszéd, a terapeuta segít neki a kezdeti időszakban, no meg a társak is.

- A csoportterápia során a kooperáció előnyeit használtuk ki, azt, hogy a csoport tagjai szurkolnak egymásnak, hogy akarják, hogy a másiknak sikerüljön, és hogy együtt akarják megélni ezt az örömöt. Sok humoros pillanatot éltünk át, és voltak nagyon megható pillanatok is: amikor a másik gyötrelmét látták, de biztatták, hogy menni fog.

Az új módszert 2012 októberében kezdték tesztelni, két éven át tartott az eljárás tesztelése, 28 pácienssel. Ivaskó Lívia és Tóth Alinka bíznak abban, hogy tudják folytatni a munkát, egyrészt úgy, hogy hozzáférhetővé teszik a módszert és az eszközt a szakemberek számára, akár képzés keretében – ennek a kidolgozása jelenleg is zajlik.

Az SZTE Innovációs Díjára beadott pályázatukban vállalták azt is, hogy nyitnak a hozzátartozók felé, és kidolgozzák az eljárás otthon is folytatható változatát.

- A tesztelési időszakba bevont páciensekkel rendszeresen találkoztunk. Érdekképviseleti szervezetekkel tartjuk a kapcsolatot Budapesten, Pécsett és Szegeden is. Arra szerettünk volna választ kapni, hogy fenntartható-e mindaz, amit a terápián elértünk. A páciensek és a hozzátartozók megerősítettek bennünket abban, hogy a hosszútávú hatás megmarad. A hozzátartozók azt is elmondták: jó lenne, ha nem érne véget a terápia a két hét elteltével, hanem lenne folytatása. Az OEP által finanszírozott keretek között nem tudjuk korlátlanul visszahívni a betegeket, ezért is adódott az az ötlet, hogy kidolgozunk egy olyan változatot, amely ennek a kéthetes, intenzív terápiának a folytatása lehet. Ez elérhető lenne a családtagok, az idősotthonokban dolgozó mentálhigiénés szakemberek számára. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez szakmailag lényegesen különbözni fog attól, amit a fekvőbeteg ellátás során alkalmazunk, mert ha komolyan vesszük, hogy a módszerrel változást idézünk elő az idegrendszerben, akkor az nagy felelősséget is jelent. Ezért ez a változat nem a legsúlyosabb problémákkal küzdők számára készül, hanem a professzionális módszernek egy olyan változata készül el, amely a fenntartást segíti.

Antal Éva Eső