SZTE magazin

Akinek halálhírét keltik…Beszélgetés Szörényi László professzorral

Lassan fél évszázada, 1973 óta tanít a Szegedi Tudományegyetemen, számtalan kötet került ki a kezei alól a magyar- és a világirodalom különböző korszakairól, volt nagykövet és az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója, idén áprilisban pedig a Magyar Művészeti Akadémián tarthatta meg székfoglalóját. Szörényi Lászlóval, a Klasszika-filológia és Neolatin Tanszék professzorával tanítványa, Gellérfi Gergő beszélgetett.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés


SZÖRÉNYIMindenekelőtt gratulálunk az elismeréshez! Mikor értesültél arról, hogy a Magyar Művészeti Akadémia a tagjai közé választott?

A tavalyi májusi közgyűlés döntött arról nagy örömömre, hogy az Akadémia tagjai közé kerülök Makai Ádámmal együtt, mindkettőnket levelező tagnak vettek fel, az ajánlóim Czakó Gábor, Grendel Lajos, Ferdinandy György és Ács Margit voltak. Ezt követően a Hild-villában egy rövid beszéd kíséretében adták át az oklevelet, és később értesítettek arról, hogy idén április végén kerül sor a székfoglaló előadásomra.


Melyik korszakból választottad a témát az előadásra?

A 19. századból. A címe, az „Istentelen(?) rabszolga-lázadás […]”, egy Arany János-idézet volt egy Petőfihez írott leveléből, melyben azt veti fel barátjának, hogy mit szólna hozzá, ha írna egy eposzt Dózsáról, akinek a harca a történetírók szemében ugyan egy istentelen rabszolga-lázadás volt, szerinte viszont nem az. Petőfi erre úgy reagált, hogy hogyan is gondolhatta Arany, hogy nem tetszik neki ez a téma, és ha egyszer lesz igazság, akkor a magyarok szobrot emelnek Dózsának, és reméli, hogy mellette egy mellékalakként ő is ott lehet. Az előadásban Arany forrásait fejtegettem, köztük felmerül egy Victor Hugo-regény és egy Jósika által fordított német mű is, melyek egyaránt a Haitin a felkelés után létrejött köztársaságról szólnak. Emellett pedig azt mutattam be, hogy Aranynak, aki azt is mindig felhasználta valahogy, amit végül nem fejezett be, hogyan lett ebből az elvetélt tervéből annyi minden más, hiszen nem csak a Bolond Istókba, de még a Toldi szerelmébe is jutott belőle.


Hasonló irodalmi történeteket szegedi tanítványaid is gyakran hallhattak tőled órákon. Folytassuk is ezzel! Hogyan kerültél Szegedre?

Miután Szauder József elment Olaszországba, majd visszatérvén meg is halt, az utódja pedig úgy gondolta, hogy kellenének még ide tanerők, Hajdú Péter, a dékán, aki már tudott rólam, idehívott reformkort tanítani. Adjunktusként kezdtem 1973-ban, mivel már megvolt a kisdoktorim, majd docens lettem, végül 1997-ben egyetemi tanár, és egy ideig tanszékvezető is voltam. De volt egy szép kis epizód időközben. Szabolcsi Miklós azt követelte Keserű Bálinttól, hogy engem dobjon ki innen, mert nem helyes, hogy egy ilyen lázító személyiség, az ifjúság megrontója itt rágcsálja a szocializmus vakbelét. Meghívatta magát ebédre, majd közölte, hogy otthon hagyta a pénztárcáját, miután rengeteget evett – ezt maga mesélte el –, végül több tanú jelenlétében lecsavarozta a névtáblámat ékes bizonyítékaként annak, hogy ki vagyok dobva.


Sikerült kikeveredni ebből a helyzetből?

Közölték velem, hogy ősztől takarítónői státuszban taníthatok tovább, mire én megkérdeztem, hogy mégis mi lenne a feladatom? Az volt a válasz, hogy az első félévben óperzsát, a másodikban pedig középperzsát kell tartanom az Altajisztikai Tanszéken. Így többek között magát Róna-Tas Andrást, Ivanics Mária korábbi tanszékvezetőt és a néhai dékánt, Berta Árpádot is perzsára tanítottam, délutánonként pedig egy díszes társaságnak, amelynek Csapody Miklós és Zalán Tibor voltak az oszlopai, Berzsenyit oktattam. Csakhogy a végén jött a probléma, ugyanis kiderült, hogy engem takarítónőként csak úgy tudnak kifizetni, ha valamiféle Szeged történetével kapcsolatos írásbeli dolgozatokat leteszek. Erre azt feleltem, hogy az nem jó, mert (legalábbis akkor még) semmit nem írtam Szeged történetéről, mire jött a válasz, hogy az sem baj, úgysem olvassa el senki, csak adjak le olyan publikációkat, amelyek még nem jelentek meg. Az egyik végül a Faludi Ferenc cenzori tevékenységéről szóló tanulmányom volt, aki egyébként hosszú élete során mindenféle helyeken járt, csak épp Szegeden nem, a második félévben pedig letettem a perzsa szakos szakdolgozatomat. Ha minden igaz, ezekből egy-egy példány a mai napig megvan itt mint takarítónői bizonylat.


De ez az állapot azért nem tartott sokáig, ugye?

Nem. Vajda György Mihály tanszékvezetőként átvett engem, így ért véget a takarítónőség, és az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékre kerültem, ahol irodalomtörténetet, irodalomelméletet, retorikát és poétikát is tanítottam többek közt Bartók Pistának és a későbbi feleségének, de tartottam előadásokat és szemináriumokat például Szajbély Mihálynak is. Vajda halála után jött Fried István, ekkor már világirodalmat oktattam, valamint a régi magyarosoknak Zrínyit és Gyöngyösit egyebek mellett. Aztán a római kiküldetésem idejére kölcsönkértek négy évre, hazatérésem óta, 1995 őszétől pedig ismét itt tanítok.


A nagyköveti éveidről számos anekdotát szoktál mesélni, de mind közül az az eset a legkülönösebb, amikor értesültél saját tragikus halálodról. Igaz ez a történet?

Persze, igaz, írásos bizonyítékom van róla! A nagykövetségen ülök a szobámban, amikor felhív Lázár Pista, köszönök neki, mire ő rémült hangon így szól: „Honnan beszélsz, Laci?” Erre én: „Hát most kapcsolt be téged a titkárnőm, honnan beszélnék? A szobámból.” Ő meg visszakérdez: „Nem a mennyországból?” Erre megkérdeztem, hogy megőrült-e, ő pedig beszámolt róla, hogy a Kari Tanácsról jön, ahová behoztak egy levelet, melyben egy Urbania nevű olasz kisváros mélységes részvétét fejezi ki hirtelen halálom miatt, és elnézést kérnek, hogy csak most értesültek e szimpatikus nagykövet és filosz elhunytáról, a családnak pedig vigasztaló szavakat küldenek. Ráadásul azt is megfogadták ünnepélyes aláírásukkal, hogy a nekem tett ígéretüket megtartják és a magyar-olasz kapcsolatokat mindhalálig ápolják majd. Nem sokkal korábban ugyanis itt mutatták be Lázár Pista Bonfiniról írott könyvének olasz kiadását, s az ünnepségre nagykövetként engem is meghívtak. Ráadásul volt a városban egy kulturális és kereskedelmi kamara, amelynek volt egy magyar testvériskolája, úgyhogy őket is megáldottam mint testvéreket, persze beszéltem Bonfiniről, majd visszajöttem Rómába, mintha mi se történt volna. Ezt követte körülbelül egy hónappal Pista telefonhívása.


Gondolom, ezen a híren azért meglepődtél…

Először azt hittem, vagy Lázár Pista őrült meg, vagy aki a levelet írta, de azért megkérdeztem, hogy mit szóltak otthon a hírhez, mire azt felelte: „Van, aki örül, van, aki nem.” Megkértem, hogy küldje át a levelet, meg is érkezett, bekereteztettem, azóta is ott lóg az íróasztalom fölött. Másnap felhívták telefonon az ügyeletest, hogy megkérdezzék, mikor lesz a temetésem, ugyanis meg akarják húzni a városka és Ascoli Piceno összes harangját, Magdi persze nem értette, feljött megkérdezni, mi legyen, én meg megüzentem nekik, hogy remélhetőleg egy ideig még várhatnak a dologgal, ne hamarkodják el.


Sokáig tartott tisztázni a dolgokat?

Igen, és fogalmam sem volt, mi történt. Hamarosan hazautaztam az ünnepekre, majd amikor januárban visszatértem Rómába, jött egy helyettes államtitkár Budapestről egy konferenciára, és nekem kellett fogadnom. Bevezettem az esemény helyszínére, ahol szembejött egy kedves barátom, aki meglátott, elsápadt, keresztet vetett, és elfutott. Hát mondom, ez megőrült. Az esti fogadáson aztán újra találkoztunk, ahol kérdőre vontam, mire elmondta, hogy, azt hitte, hogy meghaltam és szellemet lát, de nagyon örül, hogy mégsem. Én meg csak azt kérdeztem tőle, arra nem gondolt, hogy délelőtt tizenegykor nem szoktak szellemek kísérteni? „Ja, ez igaz!” – felelte.


Végül is honnan származott a halálhír?

Egy olaszul nem tudó titkárnőtől érkezett egy távirat arról, hogy az a szimpatikus magyar nagykövet, akivel jóban van, sajnos meghalt. Erre ő fel is hívta azonnal a barátaimat, hogy intézzék a gyászmisét, a harangozást és minden egyebet. Később megmutatta a táviratot, amelyen gyászkeret volt és az én aláírásom.


És ki halt meg?

1993 decembere volt, ekkor halt meg Antall József, a magyar miniszterelnök, a szokás pedig az, hogy ha egy állam- vagy kormányfő meghal, akkor a nagykövetség nyit egy részvétnyilvánító könyvet, amelybe mindenki beleírhat, aki ismerte. Én is így tettem, és ezért küldtem egy gyászkeretes értesítést a barátomnak, akit a titkárnője felhívott, meglehetősen félreértve a helyzetet. Biztosan azt gondolta, hogy a magyaroknak ilyen furcsa szokásai vannak, hogy a gyászjelentésüket maguk írják alá.

A régi mondás szerint akinek halálhírét keltik, az sokáig fog élni. Azt kívánjuk, hogy Szörényi professzor úr esete igazolja ezt a hitet. Örömünkre ez történik: folyamatosan dolgozik, a határidőnaplójában most sincs egyetlen üres sor sem, publikációit pedig szinte képtelenség nyomon követni. Legutóbbi könyve, a Toldi uram dereka, melyben az MMA székfoglalóján tartott előadásának témájáról is ír, a 89. Ünnepi Könyvhétre jelent meg.



Szörényi László professzor nyitotta meg az AudMax Esték első előadássorozatát 2018. február 14-én. Az előadást itt nézheti meg:


Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Letöltés



SZEM_boritoSZEM_angol
AMM_kulonszamAlmaMater_Magazin_2019_tel
SZTEminarium_cimlapSZEM_klinika_2020_01