– Ókortörténészként általában a Római Birodalom városigazgatásával foglalkozom. Attól függően, hogy a római történelemnek melyik korszakában vagyunk, más-más forrásokat tudunk felhasználni. A Bolyai-ösztöndíjat a feliratos formában ránk maradt városi törvények kutatására kaptam. A feliratos forma azt jelenti, hogy a törvényeket bronztáblára vagy kőre vésték; ez a görögöknél és a rómaiaknál is gyakori volt. A rómaiaknál jellemzőbbek a bronztáblák, ezek íróasztal méretű táblák, amelyek mérete attól függött, hogy milyen hosszú volt a törvény. Olyasmi ez, mintha a szegedi városháza falára kívülről 15 méter hosszan bronztáblákat raknának, és ott lennének felsorolva a szemétszállítási és egyéb rendeletek. Ezek a táblák kortárs források, különösen értékesek, mert a kortárs közösségnek készültek, vagyis nem évszázadokkal később emlékezett vissza valaki a városigazgatás működésére. A kortárs jelleg persze nem azt jelenti, hogy egy adott római város pontosan követte ezeket a rendeleteket. A feliratok másik különlegessége, hogy míg a kéziratos hagyományban fennmaradt források, a Digesta Iustiniani, a Codex Theodosianus vagy a történetírók műveinek köre aligha bővül már, kevés az esélye például, hogy Livius elveszett könyvei hirtelen előkerülnek, addig új feliratos források rendszeresen kerülnek elő. A régészeti feltárásokban évente bukkannak fel kisebb töredékek vagy nagyobb leletek. Közülük a legjelentősebbeket, a Lex Irnitanát 1981-ben találták Sevilla mellett, a Lex Troesmensium pedig 2002-ben került elő Romániában, Braila közelében az ókori Troesmis területéről. Tudományos publikáció azonban csak 2015-ben jelent meg róla, mivel előkerülése után ellopták, majd az Egyesült Államokat is megjárva 2015-ben került vissza Romániába. Közben csak az eBay és az FBI lopott műkincs körözési adatbázisának segítségével kerültek ki információk róla.

Peresíthető volt a választási ígéret

– A római városi jog logikája miben különbözik leginkább a modern önkormányzati jog szellemétől?

– A római városi törvényekben tükröződő közigazgatási modell leginkább a principatus korára, a Kr. utáni I-II. századra, a Római Birodalom egyik fénykorára jellemző. A birodalom nyugati területén a pincipatus korában a városi törvényekből az derül ki, hogy a város élére egy 2x3-as testület tagjait választották meg. A testületet két duumvir iure dicundo, vagyis igazságszolgáltatási joggal rendelkező magistratus vezette. Alattuk két aedilis működött, az ő feladatuk általában az élelmiszerellátás, a középületek fenntartása, az utcák karbantartása volt, és különféle más városigazgatási feladatokat is elláttak. Ezek alatt rendszerint volt még két quaestor, akik a pénzügyekkel foglalkoztak. A principatus korában a városi közigazgatás sajátossága volt, hogy a megválasztott tisztségviselőknek saját vagyonukból kellett állniuk egyes kiadásokat. Mintha engem megválasztanának polgármesternek, és ezért elvárnák, hogy saját zsebből fizessem a színház omladozó vakolatának javítását; vagy elvárnák, hogy május elsején én fizessem a sört és a virslit. Az I-II. században, amikor a római gazdaság jól működött, a helyi gazdag rétegnek egy ideig még e terhek mellett is kifejezetten megérte városi tisztviselőnek lenni. Azáltal, hogy valaki „polgármesterré” vált, római polgárjogot kapott és nagy presztízsre tett szert. A Digesta tartalmazza azt is, hogy ha valaki tisztségviselésért választási ígéretet tett, de nem tartotta be, akkor az ígéret peresíthető volt. Ha mondjuk egy új középületet vagy egy régi felújítását ígérte meg, és nem teljesítette, akkor azt perrel be lehetett hajtani rajta, sőt örökösein is. A római jog meg is határozta, hogy milyen ígéretek voltak perrel számonkérhetők, közöttük az egyik legfontosabb csoportot a választási ígéretek jelentették. Csakhogy Kr. u. 212-ben mindenki megkapta a római polgárjogot, és innentől kezdve egyre kevésbé érte meg sok pénzt költeni a közösségre. A második század után a római gazdaság sem volt olyan erős, ezért már nem nagyon akartak tisztségviselő pozíciót betölteni. A következmény az lett, hogy a késő római korban a vezető városi pozíciókat kötelezően örökletessé tették. Ha az apa a városi tanács tagja volt, akkor a fiúnak is annak kellett lennie. Itt nem is elsősorban arról volt szó, hogy a fiú képes legyen a feladatra, hanem arról, hogy képes legyen finanszírozni az elvárt teendőket. Mintha ma aszerint választanánk polgármestert, hogy képes-e fizetni a város szemétszállítását, vagy a jegyzőnek van-e pénze az utak karbantartására.

Dr. Illés Imre Áron ókortörténész. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Mit szabályozott a városi jog és mit az uralkodói rendelkezések?

– A principatus korából fennmaradt városi törvények általánosan határozták meg, hogyan működjön a város. Tartalmazták, hogyan kell választásokat, népgyűlést tartani, hogyan kell megválasztani a tisztségviselőket, melyik tisztségviselőnek mi a feladata. Foglalkoztak például annak szabályozásával is, hogy aszály, rossz termés, földrengés vagy anyagi csőd esetén a városi lakosság hogyan küldhet követséget segítségért az uralkodóhoz vagy a helytartóhoz. A Lex Irnitanában részletes leírás van arról, hogy helyi szinten hogyan működjön a jogszolgáltatás. A rómaiaknál esküdt bíróság ítélkezett; ebben laikusok vettek részt. Ez is a városi lakosok kötelességei közé tartozott. A testület pártatlanságát úgy biztosították, hogy az alperes és a felperes a lehetséges esküdtek sorából felváltva utasított el egyet-egyet. Így a végére a legkevésbé részrehajló hét bíró maradt a testületben. A városi jog a település anyagi ügyeit is szabályozta. Ha valaki városi közpénzeket kezelt, vagy közpénz került hozzá, akkor rendelkezés határozta meg, hogyan, milyen határidővel kellett beszámolnia róla. Voltak összeférhetetlenségi feltételek is: manapság úgy mondanák, egy vízvezeték-felújítási tenderben nem vehettek részt az éppen hivatalban lévő tisztségviselők, valamint rokonaik és felszabadított rabszolgáik.

Titkos szavazás előtt konzultáljon patrónusával!

– A felszabadított rabszolgákat miért zárták ki?

– A Római Birodalomban a felszabadítás után a rabszolga és tulajdonos között nem szűnt meg teljesen a jogi viszony. Feltételezhető volt tehát, hogy a különböző gazdasági ügyekben a felszabadított rabszolgák strómanként fognak szolgálni a régi tulajdonosnak. A köztársaság korában például volt törvény, ami megtiltotta a szenátoroknak, hogy kereskedelmi méretű hajókkal rendelkezzenek. Ez praktikusan azt jelentette, hogy a szenátorok nem kereskedhettek. Úgy játszották ki, hogy felszabadított rabszolgáikon keresztül tartottak hajót. A felszabadított rabszolga ugyanis jogilag tisztelettel, segítséggel tartozott egykori tulajdonosának. Ha például egy tisztségviselő-választáson a volt tulajdonos kampánybeszédet mondott, és a felszabadított rabszolga nem állt oda éljenezni a tömegbe, akkor ezen az alapon akár vissza is perelhették őt, hogy újra a régi tulajdonos rabszolgája legyen, mert nem adta meg a köteles tiszteletet.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– A korábban említett rendelkezések mind ésszerűek voltak, a közösség érdekeit szolgálták. De mitől volt hasznos ez a köteles tisztelet?

– Egyoldalú rendelkezés, ez igaz, de hát a törvényeket a szabad rómaiak hozták, nem pedig a felszabadított rómaiak. Nézhetjük úgy is, hogy a rabszolgának így volt egyáltalán esélye a felszabadításra. A rabszolga-tulajdonosnak ugyanis semmi anyagi érdeke nem lett volna felszabadítani őt. Így viszont, ha mondjuk elszegényedett, akár anyagi támogatást is várhatott a volt rabszolgától, vagy pedig a köteles tisztelet révén felhasználhatta más módon. Ez általában igaz volt a római rabszolgaságra. A városi törvényekben emellett azt is szabályozták, hogy 20 évesnél fiatalabb ember csak bizonyos feltételek mellett szabadíthatott fel rabszolgát. Egy rabszolgalányt például házasság céljából felszabadítani jogos indoknak számított. Viszont, fél éven belül feleségül kellett venni, különben semmis lett a felszabadítás.

– A klientúra vagy a meritokrácia volt jellemzőbb a római korra?

– A rómaiakkal kapcsolatban a klientúrát nehéz kikerülni. Maga a kliens szó a római patrónus-kliens viszonyból származik. Vita folyik viszont arról, hogy ez pontosan mennyire hatotta át a közigazgatást. Az ókortudomány a XIX. századi német tudományosságból nőtt ki, sőt az 1800-as években megjelent egyes munkákat manapság is kézikönyvként használunk, a tudományág legnagyobb lexikona, a Paulys Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft több mint 100 éven át jelent meg, és ez a méretes polc itt nagyjából tele lenne a köteteivel. Nos, a hagyományos nézőpont túlhangsúlyozta a klientúrát, álláspontja szerint még a népgyűlésen sem a nép döntött, mert az átlagember, a kliens mindig valami patrónustól függött; a patrónus mondta meg, kire kell szavazni. Vagyis a klientúrarendszer annyira erős volt, hogy egyszerűen nem lehetett tőle megszabadulni. Manapság ezt árnyaltabban látjuk, és hangsúlyozzuk az átlagemberek önálló döntési lehetőségét is. A törvények beterjesztése azonban tagadhatatlanul az elit reszortja volt, ők pedig szívesen „kiskorúsították” az átlagembert. Marcus Tullius Cicero A törvényekről (De legibus) című munkájában a szónok-politikus az ideális állam ideális törvényeiről értekezik. Cicero persze római volt, ezért nála az ideális viszonyok nagyon hasonlítottak a római köztársaság törvényeihez. Mint arisztokrata és művelt ember leírja, hogy szükséges a titkos szavazás, de hozzáteszi, hogy mielőtt az átlagember leadná a szavazatát, azért egy előkelőnek meg kell, hogy mutassa.

Másrészt viszont a meritokrácia is működött. Nem vitatom persze a családi háttér szerepét: ha valaki XY unokaöccse volt, akkor pusztán ez alapján is kerülhetett megfelelő pozíciókba. A vezető tisztségviselők – mind helyi, mind birodalmi szinten – generációkon keresztül ugyanazokból a családokból származtak. A tisztségviselésnél nem kívántak meg előképzettséget, és jogi vagy közgazdasági diploma az ókorban nem is volt, viszont a tisztségeket meghatározott sorrendben lehetett elnyerni. Ha valakiről bebizonyosodott, hogy az alsóbb szintű quaestori, azaz pénztárnoki tisztségben gyatra, akkor valószínűleg nem szavazták meg a következő fokra. Helyi szinten tehát a családi befolyást ellensúlyozta bizonyos automatikus szelektálódás, ami azt eredményezte, hogy mégiscsak a rátermettebbek jutottak el a helyi főtisztviselői pozícióig. Viszont azt is le kell szögeznem, hogy források hiányában valójában nem tudjuk mekkora harc volt a kisebb településeken a tisztségekért.

Spectabilis, eminentissimus, perfectissimus

– Mennyire jelentettek tekintélyt a római társadalomban a címek?

– Ha birodalmi szinten nézzük, az államigazgatás szempontjából nagyon fontos volt, ki tartozik szenátori vagy lovagrendi családba. Ahogy haladunk előre az időben, a késő római korban már nem-születési alapon is kezdték osztani a szenátori, lovagrendi státusok címeit. Hasonlóan, mint a tekintetes és kegyelmes úri címeket a régi Magyarországon. A késő ókori szenátusi vezetőknek járt a vir illustris „illusztris férfi” megnevezés, és a vir clarissimus „nagyon híres férfi” címet is megkapták; ennél alacsonyabb fokú volt a vir spectabilis „csodálatra méltó férfi”. A lovagrendi vezetők megszólítása vir egregius „kiváló férfi”, vir eminentissimus „a legélenjáróbb”, és vir perfectissimus „a legtökéletesebb” volt. Az ilyen címek állami szinten megfelelő kiváltságokkal, adómentességgel, vagy közszolgálatok alóli mentesüléssel jártak. Városi szinten a principatus idején óriási presztízsnek számított az, hogy valaki bekerült a városi tanácsba, vagy tisztségviselő lett. Ezt onnan is tudjuk, hogy az elhunytak sírkövei gyakran felsorolják az összes betöltött pozíciót. Ha elég sok sírkő maradt ránk egy adott városból, akkor jól be lehet lőni, hogy melyik család, milyen befolyásos volt. A késő római korban, a III. századtól kezdve örökletessé tették ezeket a pozíciókat. A vonatkozó késő római törvényhozás, a császári rendeletek alapján ugyanis úgy tűnik, hogy a már említett anyagi terhek miatt mindenki próbálta elkerülni, hogy városi tanácstag legyen. Ezért a városokkal kapcsolatos törvényhozás kitért arra, hogy ki köteles ellátni ezeket a pozíciókat, és ki az, aki mentességet kap. Mentességet kaptak például a leszerelt katonák, vagy adott esetben a tanárok, sőt kivált a filozófia tanárai is. Amikor pedig a Római Birodalom kereszténnyé vált, a keresztény egyház diakónusai, püspökei is mentességet kaptak, de esetükben, akárcsak a filozófusok esetén, a mentesült személynek át kellett adnia a vagyonát egy rokonnak, aki azzal a vagyonnal a megfelelő tisztségeket, feladatokat elláthatta.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Korruptabb lett-e a vezetés, amikor már kötelező volt tisztségeket vállalni? Egyáltalán, milyennek látták a rómaiak a korrupciót?

– A visszaéléseket visszaszorítani próbáló császári rendeletek nagy száma alapján azt mondhatnánk, hogy korruptabb lett, bár inkább a korrupció jellege változott meg. Az első században arról szólt a korrupció, hogy én nem lehetnék, de mégis hadd legyek tisztségviselő. A negyedik században meg arról, hogy hogyan kerülhetném el – akár tisztességtelen módon is – a tisztségek, feladatok ellátását. Egyébként a rómaiak a korrupcióra több kifejezést is használtak, a legbeszédesebb közülük az volt, hogy „füstöt árulni”. A késő római rendelkezések a suffragium szót használták. A suffragium eredeti jelentése „szavazás, szavazat” volt – ebből eredt a szavazati jogot követelő „szüfrazsett” szó –, a késő római korra azonban egyre inkább protekciót jelentett. Akkoriban is megkülönböztették a tényleges és címzetes rangot, a késő római törvények például rendelkeznek arról, hogy aki tényleges, annak járnak mindenféle kíváltságok, aki viszont csak címzetes, annak nem. E címzetesek esetében fordul elő gyakran a suffragium szó, itt már a vásárolt protekciót jelentette. Ha utólag kiderült, hogy valaki protekcióval jutott mentességet biztosító pozícióba, akkor a címét meghagyták, de a mentességét elvették. A késő római törvényhozásban sok példa volt arra, hogy ezt a protekciót vissza akarják szorítani. A római állam ugyanis a köztársaság korától a császárkorig úgy működött, hogy igen sok állami feladatot delegáltak a városoknak. Az állam érdekelt volt abban, hogy a városok jól működjenek; ezért vigyáztak arra is, hogy a tisztségviselők ne tudjanak elmenekülni vagy lemondani. A központi kancellária által megállapított adót például a városnak kellett beszednie, az államot nem érdekelte, kiktől és hogyan, ha valaki nem tudta befizetni az adót, akkor azt a helyi vezető réteg tagjainak kellett megoldani, kipótolni, az állam ilyen téren egyénekkel nem foglalkozott.

– Mi történt csőd vagy túlköltekezés esetén?

– Ilyenkor az állam kurátort delegált a város élére. A kurátornak az volt a dolga, hogy anyagi gondok vagy más számadási zűrök esetén menjen és oldja meg. Ifjabb Plinius levélgyűjteményében maradt fenn, ahogyan Plinius helytartóként Traianus császárral levelezik helytartói ügyekben. Itt előkerül az a kérdés, hogy mi legyen, ha egy városban fürdőt kezdtek építeni, rengeteg pénzt kifizettek, de még mindig nem volt kész. Hagyják az egészet, vagy egy kis tőkével megerősítve oldják meg? A törvényekből az is kitűnik, hogy a városok gyakran versengtek, túlvállalták magukat. Az egyik épített egy hatalmas amfiteátrumot, akkor a szomszéd város is szeretett volna; a helytartók feladata volt, hogy ezt felügyeljék, ne várják meg a csődöt, figyeljék, hogy milyen pénzeket költenek a városok, működik-e a vállalkozás, és lépjenek közbe, ha csőd fenyegetett. Ha egy 2000 fős város tízezer fős színházat akart építeni, a központi vezetés akkor is közbeszólt. A Digestában van olyan rendelkezés, miszerint egy magánember minden további nélkül építhetett középületet, de nem építhetett cirkuszt, amfiteátrumot vagy színházat, mert ezeket azután fenn kellett tartani, sőt az a kitétel is szerepel, hogy semmi mást sem építhet, ha ennek az építkezésnek az egyetlen célja egy másik várossal való versengés.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

A hiánypótló monográfia

– Milyen feladatokat kell önnek elvégeznie a Bolyai-ösztöndíj keretében?

– A római városi törvények magyar fordítása már elkészült; tanszéki munkával és TDK, OTDK kereteken belül is dolgoztunk rajta, már hallgatóként is Dr. Székely Melinda vezetésével. A Bolyai-ösztöndíj három évére három vállalásom van. Először is megírom a habilitációs dolgozatomat, ami ugye a docensi címhez is szükséges. A második vállalásom, hogy ebben a sorozatban önálló monográfiát írok magyar nyelven a városi törvényekkel kapcsolatos legfontosabb ismeretekről; benne lesznek a római városi törvények magyar fordításai, kommentárral, jegyzetekkel, kísérő tanulmányokkal. Végül pedig angol nyelven is írok monográfiát a városi törvényekben megmutatkozó római városi közigazgatásról. A magyar nyelvű kötet teljes egészében hiánypótló, ehhez hasonló magyar nyelven még nem született, pedig a törvények – szerteágazó tematikájuknak köszönhetően – számos más tudományterület (pl. jog, gazdaság- és társadalomtörténet) számára is értékes információkat szolgáltatnak. Az idegen nyelvű kötet nem lesz előzmények nélküli, különösen német nyelven születtek remek összefoglalások, de az új leletek – például a városi törvénytöredékek és egyéb feliratok – miatt ezek jelentős része már elavult. Ezeknek a munkáknak az SZTE BTK Ókortörténeti Tanszéke és a Bolyai-ösztöndíj mellett a Dr. Szabó Ádám vezette NKE Római Állam- és Tartományigazgatási Kutatóműhely biztosít még keretet.

Panek Sándor

A borítóképen: Dr. Illés Imre Áron ókortörténész. Fotó: Kovács-Jerney Ádám