Mumusa az orvosképzésnek az anatómia, a bonctermi gyakorlat. Ám az anatómus szerint a bonctan, azon belül például az emberi testen belül többszörösen elzárt, egyfajta fekete doboznak is tekinthető idegrendszer kutatása: kincsesbánya. Weiczner Roland kutatóorvossal beszélgettünk.
Szeged
Újszászi Ilona
A medikusok számára elengedhetetlen a bonctermi gyakorlat – vallja Weiczner Roland. Fotó: Schmidt Andrea |
– Sokkoló a medikusok számára az első bonctermi látogatás. Ám az emberi test szépségét, a finom részletek gazdagságát láthatja meg az anatómiával foglalkozó. Ennek megéléséhez el kell vonatkoztatni a halál tényétől. Ezt nehéz lelkileg rendezni, de az orvosnak meg kell keményítenie magát, hogy ilyen helyzetekben is objektív tudjon maradni. Ha az ember látja, hogy milyen logikusan épül föl az emberi test, miként hálózzák be az erek és idegek, így egyre jobban érti az egész működését, akkor megérzi mindennek a művészi szépségét is – véli Weiczner Roland anatómus. Az SZTE Általános Orvostudományi Kar Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézete adjunktusa ellenpontként elárulja, idegsebész szeretett volna lenni, mégsem gyógyító, hanem kutatóorvos, miközben angol, német és persze magyar nyelven anatómiát oktat, illetve a boncterem vezetője is.
– Klinikai tudása megalapozásához elengedhetetlen, hogy egy medikus megtanulja az emberi test felépítését, részt vegyen anatómiai boncoláson, megtanulja a preparálási eljárásokat. A különböző szervek, erek tapintásával, a test belső rétegződésének megtapasztalásával alakulhat ki az orvosnak az a térlátása, illetve manualitása, ami nélkül elképzelhetetlen például a belgyógyászati, nőgyógyászati, sebészi munka – vallja az anatómus, aki szerint a medikusok számára elengedhetetlen a bonctermi gyakorlat. Elismeri: amerikai és nyugat-európai egyetemeken a boncolás kiváltására anatómiai atlaszt, műanyagból készült modelleket, 3 dimenziós képalkotást használnak. E téren a magyarországi egyetemek konzervatív szemléletűek, és épp ez a vonzerejük a nyugati országokból érkező diákok számára. Itt ugyanis köszönettel elfogadják, ha egy páciens önként felajánlja testét, hogy halála után felboncolják – az orvostudomány fejlődésének szolgálatára. Weiczner Roland szerint a diákokat motiválja az alkalmazott anatómia, mikor egy tankönyvi tényt vagy leírást képesek egy konkrét beteg vagy betegség esetére lefordítani. Ekkor értik meg, hogy a diagnosztika nem létezhet anatómia nélkül. Márpedig ha nincs diagnózis, a kezelés csak vaktában tapogatózás.
– Központi idegrendszeri betegségek modelljeit készítjük az intézetben – mondja a kutatóorvos, aki tudományos diákkörösként kapcsolódott be az intézet fő profilját jelentő vizsgálatba: az epilepszia görcsmodelljeit írják le állatkísérletek alapján. Kémiai anyagokkal provokálják a görcsrohamot, utána megfigyelik a görcsös állapot időbeli lefolyását, tüneteit. Aztán az ilyen állatok agyát szövettanilag feldolgozzák, és igyekeznek kiszűrni a jellegzetes eltéréseket. A görcstevékenység befolyásolására alkalmasnak gondolt gyógyszereket is kipróbálnak.
Gyulladásban
A központi idegrendszer gyulladásos megbetegedése, a szklerózis multiplex (SM) érdekli újabban Weiczner Rolandot. A kutatóorvos és munkatársai olyan állatmodell készítésén fáradoznak, amelyben egy autoimmun agyvelőgyulladást előidézve megfigyelhetnék, hogyan károsodnak az egyes sejtek. Ennek az alapkutatásnak is az a célja, hogy rábukkanjanak e máig gyógyíthatatlan betegség kialakulásának a megértéséhez, így eljussanak kezelésének új módszeréhez. A kiváltó okok, illetve a szklerozis multiplex észak-déli eloszlására ugyanis máig nincs általánosan elfogadott magyarázat. Weiczner Roland úgy véli: az esetek egy részében egy csecsemőkorban átvészelt vírusfertőzés késői hatása is lehet az SM, ám kialakulásában nagyobb szerepet játszhat az immunrendszer genetikai háttere. Tény: e kórt többnyire 20–30 éves embereken diagnosztizálják először, ám 25 év múltán a betegek harmada nem él, kétharmada vagy tolószékhez vagy ágyhoz kötött, s e leépülést ép tudattal kényszerül megélni – kiszolgáltatottan.
Plasztinált kiállítás
A plasztinációnak nevezett eljárás feltalálója Gunther von Hagens német anatómus. 1977-ben fejlesztette ki újszerű tartósítási technikáját: a szövetek folyadék- és zsírtartalmának eltávolítása után műanyaggal tette a preparátumokat időtállóvá. Ezekkel a donoroktól származó művészi preparátumokkal járja a világot, így népszerűsíti az emberi test szépségét.