– Az Eötvös Kollégium történetéről azt olvastam, hogy a Szegedi Tudományegyetem „… Az indulást 1945 szeptemberére tervezte 14-16 fővel az Apponyi (régi Horthy) Kollégium függvényeként anyagilag, de önálló szellemi vezetéssel. Az egyetem a kollégium újjászervezésével dr. Purjesz Béla egyetemi tanárt és Huszti Jenőt (a volt Horthy Kollégium gondnokát) bízta meg…”

– Édesapám mentette az egyetem pénzét, ezért utaztunk Budapestre, de visszatértünk 1945. áprilisában. Az apám a Diákjóléti Hivatalban működött. Ennek a vezetője, a kitűnő belgyógyász, dr. Purjesz Béla volt. Apámtól hallottam, hogy a professzor a saját pénzéből fedezte a – szó szerint – mezítlábas egyetemisták ösztöndíját… Igen, az édesapám a háború után újjáépült Irinyi József Kollégium gondnoka volt. Így a „Hősök kapujánál”, az akkori Április 4. – a háború előtt és a rendszerváltás után Boldogasszony – sugárúti kollégiumi lakásban éltünk egyetemista koromban is.

„SZEGEDI DIÉTA”

– 1956. október 16-án zsúfolásig megtelt a Szegedi Tudományegyetem legnagyobb terme, az Auditórium Maximum. Hogyan értesítették egymást az egyetemisták a nagygyűlésről, amit eredendően a kommunista párt ifjúsági szervezete, a DISZ hirdetett meg?

– Vegyész hallgató voltam, harmadéves. Laborgyakorlaton vettünk részt 1956. október 16-án… Emlékszem: ez egy keddi nap volt… Egyszer csak körülnéztem, s azt látom, nincsenek a többiek. Nem szólt senki, mert veszélyes lett volna, de én is tudtam, hol találom a társaimat. Gyorsan összepakoltam, s mentem utánuk. Amikor az Auditórium Maximumhoz értem, már a folyosón is rengetegen álltak. Én a terem legfölső részén találtam helyet. Alig hallottam valamit, de a hangulat ugyanolyan gyorsan magával ragadott, mint amilyen gyorsan terjedt a MEFESZ megalakulásának és az újabb nagygyűléseknek a híre – egyetem- és városszerte.

– Megjelent 1956. október 21-én a Szegedi Egyetem című újság. A címlapján számolt be az 1956. október 16-i „Szegedi diétáról”, az ott elhangzó verset, Farkas László: Nagy út előtt című költeményét is közölték. Ön Hogyan jellemezné az akkori egyetemet?

– Akkoriban csak vegyész és matematika szak létezett a szegedi egyetemen. A biológiát likvidálták, mert a háború után paptanárok oktatták a biológiát. Én biológus szerettem volna lenni, de ilyen szakra nem lehetett jelentkezni. Ezért a vegyészetet kellett elvégeznem. Igaz, végül biokémikus lettem… Létezett ugyan a földrajz szak is, de összetették a történelemmel. Tehát csonkolták az akkori TTK-t.

– Hogyan fogadta az itteni hallgatóság és az oktatógárda a MEFESZ és a forradalom hírét?

– Még október 23. előtt a TTK diáksága nagygyűlést tartott a matematika tanszék nagytermében, a piaristák iskolaépületében. A III-IV. éves vegyészek nevében fölálltam, s azt mondtam: „Vegyünk a saját kezünkbe a sorsunkat!” Erre megfogta a fejét Koch professzor és hosszan a kezébe temette a fejét, mert igen veszélyes volt ilyesmit mondani akkoriban… A gyűlés után kimentünk tüntetni. Velünk tartott Koch professzor, az akkori dékán… Az első sorba állt… De az ÁVÓ-sok már vártak minket a „Hősök kapujánál”, s ütötték-verték a tüntetőket. Koch professzor is kapott az ütésekből, mint ahogy én is, aki a második sorban vonultam.

OKTÓBERI DERŰRE NOVEMBERI BORÚ

– A budapesti forradalom, az utcai harcok híre hogyan hatott a szegedi történésekre?

– 1956. október 16. után már tudatosan részt vettem az egyetemi nagygyűléseken és a tüntetéseken. Amikor a mérnökhallgatók október 23-án, Budapesten kivonultak az utcára, annak a híre estére már elért Szegedre. Mi a szegedi Klauzál térre mentünk. Nem emlékszem, kitől hallottam arról, hogy ott gyülekeznek a szegediek. De tudtuk, mikor hova kell mennünk – terjedt a hír, mint a tűz!

– Kérem, jellemezze egy élményével, egy történettel a 65 évvel ezelőtti október hangulatát!

– A Belvárosi moziban gyűltünk össze október 23. után mi, egyetemisták, akik még Szegeden maradtunk. A vidékiek hazautaztak, mert azt beszélték, hogy csak úgy, elkapják az egyetemistákat és már viszik is őket az ÁVÓ-sok a Szovjetunióba… Oda, a Belvárosi moziba jött Kiss Ferenc színész, aki a börtönből szabadulva érkezett, poros cipőben. Leült, s Petőfi verseket mondott. Az ifjúság ovációba tört ki azon a csodálatos délelőttön.

– Hogyan változott minden az ellenkezőjére 1956. november 4-re?

– Novemberben, amikor bevonultak Szegedre is a szovjetek, a mi kollégiumunkat körbe vették a tankok. Apám is, mint gondnok, elrendelte, hogy a lányokat a klinikákra – elősorban a sebészetre és a bőr klinikára – kell vinni, mert nem akarta, hogy a Szovjetunióba hurcolják a fiatalokat…1956. novembere a házkutatásokról szólt. Amikor jöttek, szinte minden második éjjel, az apám összeszedett minden iratot és pénzt, és eldugta. A szerves kémia jegyzetemet például laponként szedték szét az ÁVÓ-sok. Akit letartóztattak, például azt az I. éves gyógyszerész fiút, Nagy Imrét, aki idősebb volt nálunk, 12 évet kapott…

„AZONNAL PAKOLJANAK ÖSSZE ÉS MENJENEK, MENJENEK…”

– Az önhöz hasonlóan aktív szegedi egyetemisták is látókörbe kerültek az 1956 novembere utáni visszarendeződésben?

– Az ÁVO a mostani Tisza-szálló helyiségeit foglalta el. Oda behívták Pusztai Évát is. Nekem az volt a szerencsém, hogy egy olyan rendőrszázados hallgatott ki, akinek a lánya pontosan húsz éves volt. Nem emlékszem, hogy Szegeden vagy Budapesten, egyetemista volt vagy sem az a lány, de miatta a százados együttérzőnek bizonyult. Ő mondta először nekünk, hogy „most rögtön, most rögtön, azonnal pakoljanak össze és menjenek, menjenek…” Nekem akkoriban nagyon fájt a fogam, a bölcsességfogam bújt elő, ezért mondtam is, hogy nem mehetek. A másik okot nem említette: akkor halt meg az apám…

– A Szegeden maradt egyetemistákat elszigetelték egymástól?

– Páran tartottuk a kapcsolatot. Összegyűltünk 1956. december 31-én Pusztai Éváéknál. Hatan – nyolcan lehettünk: Kakuszi Mari, aki szintén harmadéves és nekünk iskolatársunk volt. Nagy Imre, az I. éves gyógyszerészhallgató, Török Attila, aki már akkor udvarolt Pusztai Évának, s Attila évfolyamtársai közül néhányan. Az évfolyamtársnőmet, Pusztai Évát, a későbbi Török Attilánét decemberben letartóztatták, de szilveszterre, ideiglenesen, szabadlábra engedték. A kihallgatásokra engem is beidéztek…

– Ha ön nem is indult neki a határnak, mit tud azokról az egyetemista társairól, akik – az akkori szóhasználattal élve – „disszidáltak”?

– Pusztai Éva és Török Attila 1956 szilvesztere után, másnap vagy harmadnap elindulnak Jugoszlávia felé, Kakuszi Marival hármasban. Át is jutottak a határon Jugoszláviába. De Éva annyira gyenge volt és annyira szeretett volna vizet inni, hogy kerestek egy kutat, de az magyarországi területen volt, vagyis visszatértek… Rögtön rájuk csapott az ÁVH és letartóztatták őket. Éva priuszos volt, mert már korábban is letartóztatták. Őt ott is fogták. Ezt az édesanyjától tudom, mert állandóan jártam hozzájuk, mikor Éva épp a börtönben ült… Tehát minderről én tudtam, az egyetem meg arról tudott, hogy én Pusztai Éváékhoz járok.

„PRÓBÁLTAM EGYETEMI ÁLLÁSÉRT KUNCSOROGNI”

– Hogyan befolyásolta az ön pályájának az alakulását 1956?

– Jelesen végeztem a Szegedi Tudományegyetem vegyész szakján. Olyan tervet dédelgettem, hogy 3 évet lehallgatok az orvosegyetemen… Hát ebből nem lett semmi. Illetve annyi, hogy Ivanovics professzor annyiban maga mellé vett, amit megengedett a harásköre. Pár hónap után azonban elment egy kongresszusra, s mire visszaért, engem kiebrudaltak az intézetéből.

–’56 miatt?

– Igen. Ezt onnan tudom, hogy amikor próbáltam egyetemi állásért kuncsorogni, akkor annyit mondott a volt marxizmus.-leninizmust tanárnőnk, aki akkor már személyzeti részen jelentős posztot töltött be, hogy: „Magában nagyon csalódtunk”. Mert amit kellett, azt megjegyeztem én ebből a tárgyból is. Mert azt láttam otthon, hogy az apám még Marx Tőkéjét is elolvasta, hogy tudjon vitatkozni. Nálunk ez téma volt, mikor beszélgettünk a nagybátyámmal, a családon belül.

– Merre indult tovább a „konszolidáció” után?

– Segítettek rajtam a kollégák: kimenekítettek Gyulára, ahol kórházi vegyészi státust kreáltak. Hétvégenként jártam föl Budapestre, mert Szegeden nem kaptam volna állást, ugyanis túl ismert volt a személyem és a nevem. Végül kaptam egy ideiglenes állást Budapesten a Gyógyszerkutató Intézetben – a Rottenbiller utcában egy régi, udvari, egyemeletes épületben, borzalmas körülmények között. Ott meghúzódtam. Majd ledoktoráltam Pesten, mert ott nem ismertek annyira… Sikerült megtapadnom a Gyógyszerkutató Intézetben, amelynek lassan fölépült az új épülete.

„… A KÜZDELEM MÉGIS MEGÉRTE”

– Kérem, jellemezze a 60-as és a 70-es évek hangulatát!

– Még Moszkvába sem engedtek el kongresszusra, ahova az egyik cikkem révén meghívtak. Nyugatra nem mehettem sehova… Végül a nyugatiak meghívólevelekkel segítettek, s így egy-egy alkalommal kiengedtek engem kongresszusra. Talán tudták, hogy eszem ágában sem volt, hogy kint maradjak.

– Rendeződött-e a helyzete a 80-as és 90-es évekre?

– Egész pályafutásom alatt, még a Semmelweis Egyetemre kerülve is éreztem: szerződésekkel foglalkoztattak az életem végéig. Ez a küzdelem mégis megérte. De a férjem is megszenvedte, aki itt tanul Szegeden tanítóképzőben. Leventeként hívták be 1944 elején katonának, de Rügen szigetén fogságba esett. A pestis megtizedelte a hadifoglyokat. Minszkbe vitték másfél évre egy lágerbe. Ráfogták, hogy föl akarta gyújtani a tábort. Tömlöcbe zárták, ami egy ásott lyuk volt… Kiürítették a tábort, őt a „tömlöcben felejtették”. Így szabadult… Mire hazaért, a szüleit már nem találta a kispesti házukban, mert mindketten meghaltak. Az egyetemre került, bár nem rendelkezett gimnáziumi érettségivel. Baló professzor, a kórlettan figyelt föl rá, aztán a saját költségén támogatta az orvosi egyetem elvégzéséig… A fél évfolyama elhagyta az országot 1956-ban. Ő meg elkapta a májfertőzést, a sárgaságot… Dr. Tóth Béla, a férjem, 52 éves korában halt meg…

– Visszaemlékezést írt-e valaha?

– Miután Albertfalván önkormányzati képviselőnek választottak 1990-94 között, ott egy oszlopot állíttattunk az ottani ’56-osoknak. Az első alkalommal, amikor fogadóórát tartottam, az egyik 1956-os fölsorolta a neveket, s mi rávésettük az oszlopra. Azóta létrehoztuk az 1956-os Albertfalvai Alapítványt. Minden évben összegyűlünk, meghívnak, hogy mondjak köszöntőt, vagy hogy válaszoljak a gyerekek kérdéseire.

– Budapesten él, mégis részt vett az október 16-i MEFESZ-születésnapon. Jelen volt a jeles ünnepen is – írtuk „Történelmi emlékhely” – 1956. október 16. emléktáblája az SZTE Auditórium Maximumánál című tudósításban…

– Sőt: én szerveztem meg, Kiss Tamást segítve, a MEFESZ megalakulásának 50. évfordulójára rendezett találkozót Szegeden, a rendszerváltozás után. Akiknek a címét tudtunk – a vegyész, bölcsész, jogász hallgatókat – összehívtuk. Egész jó névsor kerekedett. Sőt: Franciaországból is érkezett vendég. 2006. október 16-án az Auditórium Maximumban találkoztunk. A bevezetőm után fölkértem a MEFESZ egyik alapítóját, Kiss Tamást és minden karról egy-egy képviselőt, hogy meséljenek! Mindenki beszámolt az emlékeiről és az azóta eltelt dolgokról. A baráti találkozón olyan sokan összegyűltünk, hogy majdnem tele volt az Auditórium Maximum. Mégis családias hangulatú volt az a találkozónk… Ennek hatására a szegedi színház főrendezője dokumentumjátékként megrendezte az 1956. október 20-i MEFESZ-gyűlést, az eredeti eseményekhez hűen, mai fiatalokkal és fiatal színészekkel. Ez a későbbi bemutatón igen nagy hatást váltott ki a hallgatóságból.

– Egyre többen tudják és emlékeztetnek arra, hogy a Szegedi Tudományegyetemről, az 1956. október 16-i MEFESZ-alapító nagygyűléssel lobbant fel a forradalom szikrája…

– Igen. De még mindig sokan vannak olyanok is, akik tagadják 1956-ot, azt mondják, hogy „előre megrendezték”, vagy hogy „külföldről szervezték…” Az ilyen butaság mindig felbőszít. Nem hiszik el, hogy spontán történt minden: a gyűlés, amihez csatlakoztak a munkásfiatalok, a város… A mai napig nincs a helyén 1956!

– 1956 a helyére kerül a MEFESZ és az EHÖK közös szegedi ünnepével?

– Udvariasságból meghallgatják az ’56-osokat, de nem tudják átélni… Nem úgy, mint mi: a háború után, ahogy visszaszivárogtunk a félig lebombázott kollégiumba, akkor a szakácsokat, a konyha- vagy takarítólányokat, akik hazajöttek a frontról, vagy a Németországig tartó menekülésből és meséltek, mi meg körbe ültünk az udvarban és kérdezgettük, hallgattuk őket. Így tudtuk meg, a szemtanúk élményein keresztül, hogy mi történt…

SZTEinfo – Újszászi Ilona

Archív fotó: SZTE Klebelesberg Könyvtár, Fotók: Bobkó Anna, Sahin-Tóth István

Források:

Fejkopogtatás – Az Eötvös Loránd Kollégium történetei

http://univ.bibl.u-szeged.hu/48815/3/eotvos_kollegium_tortenete.pdf

Szegedi Egyetem, 1956. október 21.: http://univ.bibl.u-szeged.hu/16461/1/sze_1956_017.pdf

Délmagyarország, 2006. október 16.

http://dmarchiv.bibl.u-szeged.hu/29212/1/dm_2006_243.pdf

Délmagyarország, 2006. október 17.:

http://dmarchiv.bibl.u-szeged.hu/29213/1/dm_2006_244.pdf

Újszászi Ilona: A szabadság pillangója – 1956 Szegeden, az egyetemen (2006)

http://real.mtak.hu/53591/1/ujszaszi_szabadsag_pillangoja.pdf

*

A szegedi láng – A szegedi egyetemisták és főiskolások szerepe az 1956-os forradalomban

1956. október 20.: „Vihar van Szegeden, tisztító vihar…”

„Történelmi emlékhely” – 1956. október 16. emléktáblája az SZTE Auditórium Maximumánál