Doctor honoris causa: tiszteletbeli doktor. E címet Móra Ferenc „soha nem használta”, csak „az Aranykoporsóban. De ő is, akár Jókai, akit a pesti egyetem tüntetett ki díszdoktorsággal, holtáig nagyon büszke volt rá” – írta Péter László irodalomtörténész 1971-ben a Szegedi Egyetem című lapban.

Ajándék az írói jubileumra

„Az irodalom művelése és a régészeti kutatások terén kifejtett értékes munkásságának elismeréseképpen” a szegedi „Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti kara Móra Ferencet honoris causa doktorrá” avatja – adta hírül a Móra Ferenc: a szegedi egyetem díszdoktora című cikkében a Délmagyarország. A regionális napilap 1932. október 11-i száma exluzív információkkal is szolgál, amikor tudatja: „A szegedi egyetem a legnagyobb titokban készítette elő a harmincéves irodalmi pályafutását jubiláló Móra Ferenc számára ezt a rendkívül értékes kitüntetést. (…) A szegedi egyelem fakultásai csak a legritkább esetekben gyakorolják a diszdoktorrá avatás jogát, ami jelentékenyen fokozza a szép kitüntetés értékét.”

A szegedi „bölcsészeti kar már régebben elhatározta, hogy Mórát díszdoktorrá avatja. (…) A javaslatot a karnak csaknem valamennyi tagja aláírta és az aláírók Móra Ferenc irodalmi érdemein kívül a régészeti kutatás és a múzeumigazgatás terén kifejtett eredményes munkásságára is hivatkoztak, amikor honoris causa doktorul ajánlották”. Mindez „Móra irodalmi és régészeti működésének komoly értékelését jelenti” – összegez a jólértesült újságíró.

Díszdoktorrá avatásról ritka, hogy ennyiszer írjon a helyi napilap, mint ahányszor a Délmagyarország közhírré tette és részletezte a képet Móra Ferenc kitüntető címéről. Ennek egyik oka, hogy e lap hasábjain is megjelentek anno Móra-tárcák és újságcikkek.

„A szegedi egyetem december 3-án avatja díszdoktorrá Móra Ferencet” – újságolta 1932. november 22-i számban a „Délmagyar”. A tudósi érdemek ecsetelése helyett ekkor a nem mindennapi külsőségekre készítette föl olvasóit a lap. Hiszen a „szegedi múzeum kiváló igazgatója” tiszteletére rendezendő „ünnepély a jelek szerint fényes külsőségek között folyik majd le és azon Szeged társadalmán kívül részt vesznek a magyar tudományos és Irodalmi élet képviselői is.”

Az ünnepelt népszerűségére példa, hogy bárki válthatott jegyet a díszvacsorára a Tisza-szálló nagytermébe. „A rendezőbizottság a jelentkezésre aláírási íveket bocsájtott ki és egyet a szálló Irodájában helyezett el. Egy teríték ára 8 pengő, az aláírás kötelező. Megjelenés sötét ruhában, a vacsorán hölgyek is részt vesznek.”

Ki lehet díszdoktor?

„Az egyelem régi szokáson alapuló joga alapján háromféle indokolással tüntethet ki valakit díszdoktori oklevéllel. Ilyen módon fejezheti ki háláját azok iránt, akik munkájukkal, adományaikkal az egyelem érdekeit szolgálták. Diszdoktorokat avathat az egyetem kivételes ünnepi alkalmakból, mint ahogyan a Ferenc József Tudományegyetem félszázados jubileuma alkalmából is avatott díszdoktorokat, de diszdoktorrá avathat valakit az egyelem valamelyik fakultása akkor is, ha megbecsülését kívánja kifejezni olyanokkal szemben, akik valamely tudományszak művelése terén, vagy pedig az általános művelődés terén kimagasló érdemeket szereztek. Móra Ferencet a bölcsészeti kar az utóbbi jogcímen avatja díszdoktorává” – magyarázta el olvasónak az egyetemi hagyományok részleteit a Délmagyarország 1932. október 11-i cikke.

A természettudományhoz kötődő szakon, a budapesti egyetemen tanári diplomát szerző Mórát tehát írói és tudományos érdemeiért javasolta a szegedi Ferenc József Tudományegyetem 12 professzora a kitüntető díszdoktori címre. Az ősrégész, néprajztudós egyetemi tanár, Banner János a kollegái nevében úgy összegzett, hogy „A római uralom korát kivéve nincs a magyar föld régészetének olyan szakasza, melyben Móra Ferenc odaadó és tervszerű munkájának eredményeivel ne találkoznánk” – olvastuk a Somogyi-könyvtár a Móra Ferenc (1879-1934) című virtuális kiállítása anyagában.

„Amit a város elmulasztott, azt megteszi most az egyetem”

A díszdoktor milyen ember? Megtudhatjuk a Délmagyarország 1932. december 3-i számának címlapjáról. A névtelenségben maradó újságíró nagy beleéléssel mutatja be a hírneves kollegát. Móra Ferenc ugyanis a Szegedi Napló jeles publicistájaként, 1913-1919 közötti főszerkesztőjeként szerzett nevet magának, de a Délmagyarországban is jelentek meg írásai.

A következő bekezdésben „A városi múzeum igazgatói irodájában emberfeletti munka fáradhatatlan végzésében látunk elmerülni egy urat.” Külseje „egészen, mint az uccán elvegyülő iménti úrnak”. Új könyveket néz át, előterjesztést ír, mert „meg kellene csináltatni a bádogtetőzetet”, aztán tárgyal „egy lenge bajúszú, nyurga” kisgazdával, aki „karpereceket, gyűrűket és más ’ékszereket’ hozott az igazgató úrnak”, s „a leletért, amelyet a telkén talált, pénzt kér”.

„A kiemelt föld téglalap alakú gödör körül – mintha sir lenne – magasodik. A nedves földön könyökölve fekszik valaki. Sötét ruhájú, kutató nézésű, fürge mozdulatú, mindig szivarozó ember. Lenéz és behajol a sírba. Mutogat. Magyaráz. S utasításai nyomán sorra kerülnek elő a földből csontváz-részletek, edények, ékszerek” – mutatja be a régészt, a tudós Mórát.

„Az a kutatómunka, amelyet Móra Ferenc a múzeumban végez, országos hírt, s az a lázas ásató tevékenység, amelyet Öttömösön, Csókán, Kunágotán, Pitvaroson, Nagyszéksóson, Kundombon, Kiszomborban, Deszken, Klárafalván, Körmöcpusztán és Fehértón végzett, világhírt szerzett Szegednek” – összegzett az újságíró.

A város és az egyetem kapcsolatát is új megvilágításba helyezi a Délmagyarország azzal, hogy vezércikke csattanójaként kifejti: „Azok, akik kétes politikai érdemeknél többre becsülik az olyan érdemeket, amelyeket valaki mint nagy író és világhírű kutató szerez, azt szerették volna, ha Móra Ferenc érdemel megbecsülésének legelőször a hivatalos város adott volna kifejezést. Csekélységről volt szó. Arról, hogy válasszák meg Mórát a közgyűlés örökös tagjának. Ezt a csekélységet is eltaktikázták. Amit a város elmulasztott, azt megteszi most az egyetem, példát mutatván mindeneknek abban, hogy kultúrértékek mérlegelésében, elismerésében és megbecsülésében magasan a közéleti aktualitások szempontjai fölé kell emelkedni és maradni.

Azért, hogy az egyetem pazar hajlékot kapjon, áldozatkészen volt bőkezű ez a város. Az áldozatokból kivették részüket a társadalom legszélesebb rétegei, de az egyetem, s ezeknek a széles rétegeknek a szíve nem tudott eddig soha összedobbanni. Ma összedobban. Az egyetem megértette Szeged nagy fiát. A díszdoktor emelkedett világnézlet tisztult légkörében összehozza, akik eddig idegenül álltak egymással szemben.”

Doktori értekezés az Aranykoporsó?

Az Aranykoporsó, a „Diocletianus császár korában játszódó, de némi áttétellel Ferenc Józsefre is alkalmazható történelmi regény” – olvastuk a Somogyi-könyvtár virtuális Móra-kiállításának anyagában.

További részleteket tartogat a Délmagyarország 1932. december 3-i számában a 3. oldalon megjelentetett „Beszélgetés a díszdoktorral – Dr. Móra Ferenc az ’Aranykoporsó’-ról” című cikk.

„Úgy egyeztem meg Imre Sándor dékánnal, hogy ha kipihenem magam az ünneplésekből és a regényírásból, a filozófiai kar auditóriumában (…) A regényírás titkairól fogok beszélni, hogy aztán utánam csinálhassa mindenki...” – válaszolt újságírói kérdésre Móra Ferenc.

Elárulta: „soha sem gondoltam arra, soha az életemben, hogy diszdoktor lehessek... És doktori címemet csak egyetlen egyszer használom: új könyvem dedikációját így írtam alá; — ezt a könyvet az egyetemnek ajánlottam...”

Szabályos könyvismertetéssel folytatódik a cikk. Az Aranykoporsó szerzője beavatja olvasóit az írói munka nehézségéibe, röviden bemutatja a hat könyvből álló regényt, utal aktualitásaira… A könyvismertetői rutinon nincs ezen mit csodálkozni, hiszen Móra Ferenc újságíróként és íróként is sokat tett azért, hogy az 1929-ben induló, évente ismétlődő könyvhét ünnepi pillanatain kívül is népszerűsítse az olvasást, a szépírást és a tudományos publikációkban megmutatkozó kutatói munkát.

A cikkben több utalás igazolja, amit a Somogyi-könyvtár virtuális Móra-kiállításának anyagában olvastunk: az Aranykoporsó „megjelenése valóságos nyomdászattörténeti kuriózum”. A mai technikai lehetőségek mellett is elképesztő teljesítmény lenne, amit Móra Ferenc nyújtott: az 1932. június 20-án elkezdett regény kész, kinyomtatott első példányát 1932. december 3-án, díszdoktorrá avatása napján letette a Szegedi Tudományegyetem ma is központi épületének számító Dugonics tér 13. szám alatti „aulája” asztalára – tisztelete jeléül.

Péter László irodalomtörténésznek a Szegedi Egyetemben közölt cikkéből is tudjuk, hogy „A könyv első kiadásának címet követő lapján ott az ajánlás: ’A szegedi Ferenc József Tudományegyetemnek hálája jeléül ajánlja dr. h c. M. F. Szeged, 1932. december 3.’

Díszes avatóünnepség

„A díszes avatási ünnep pecsételte meg a száműzött egyetem és a hajlékot adó város testvéri összeölelkezését” – adott széles távlatot a történteknek a Délmagyarország munkatársa, aki 1932. december 4-i számában megírta a „Móra Ferencet ünnepélyes külsőségek között avatták a szegedi egyetem díszdoktorává” című cikket. Az tudósító úgy vélte: „A szegedi egyetem Móra Ferenc díszdoktorrá avatásával az eleven irodalom, az eleven újságírás előtt hajtott zászlót.”

Szeged társadalmának minden rétege „elküldte követeit” az 1932. december 3-i ünnepségre. A díszdoktor avatásán megjelentek a város első emberei – köztük dr. Somogyi Szilveszter polgármester –, az egyházak, a helyőrség, a Dugonics Társaság, az iparkamara képviselői, valamint Móra családja.

Az „egyetem tanári kara a jelvényekkel feldíszített rektor és a dékánok vezetésével” vonult be. A teremben ünnepélyes csend volt és dr. Schmidt Henrik rektor ebben a mély csöndben üdvözölte a díszközgvűlés vendégeit (…).”

„A rektor felkérésére dr. Imre Sándor bölcsészkari dékán (…) elmondotta, hogy Móra díszdoktorrá avatására a bölcsészeti kar múlt évi dékánjához, dr. Buday Árpád professzorhoz kettős Indokolású indítvány érkezett. Az indítványozók a kitüntetéssel elsősorban Móra Ferenc írói érdemeit kívánták elismerni, harmincéves írói pályájának értékes eredményeit, másodsorban a régészeti kutatás és a múzeumigazgatás terén kifejtett negyedszázados munkásságának tudományos eredményeit. (…)” A tudósító részletesen visszaadta az ünnepség fordulatait.

„Móra Ferenc ezüstös feje a közönség tömött sorai fölé emelkedett és az aulában dörgő taps zengett föl, amely csak akkor szűnt meg, amikor Móra megkezdte a fogadalom szövegének felolvasását A fogadalmat a közönség felállva hallgatta végig. (…)”

A rektor, dr. Schmidt Henrik germanista, nyelvész üdvözlő beszédét is részletesen idézi a szegedi napilap. „(…) A Tisza és a Maros szögén tulajdonképpen minden embernek egy kissé archeológusnak kellene lennie, mert hiszen e vidék olyasvalami a történelemben, ami egy hirtelen esésű folyóban az örvény. Évezredeken át itt kavarodott a népek és törzsek sokasága (…). Igazgató úr ezek nyomait lépésről-lépésre feltárja a biztos fölény olyan csodás érzékével, hogy a szerencsét szolgálatába kényszeríti. Ennek köszönhetjük, hogy archaeológiai kincseink híre messze földön el van terjedve és távoli országokból jönnek a tudósok, hogy tanulmányozzák őket.

– De hallottunk alkotó művészetének ragyogó gazdagságáról is. A laikus és a tudós., egyaránt áhitatos tisztelettel lép a művész szivárványos, meseszerű világába. Leoldja saruit s lelke elfogódottan és alázatossággal tekinti a művész teremtő munkáját, mert tudja, hogy a művész földi értelmünk számára felfoghatatlan, magasabb erők kiválasztott munkatársa.

– Az örökkévalóság tüzének sugarával világítja meg Igazgató úr az Alföld egyszerű népének lelkét a kutató előtt, a néprajz művelője kiszállhat a falvakba, megállapíthatja egy nyelvjárás összes nyelvészeti sajátságait, kutathatja a népszokásokat: valami azonban mindig rejtve fog maradni előtte és pedig éppen az, ami a legfontosabb volna, amit azonban gondosan titkol a nép embere, aminek fürkészésénél bezárul az ő lelke az idegen előtt. Ez pedig az ő gondolkodásmódjának misztikus, bensőséges bonyolultsága, szemérmetessége, dacossága és furfangossága. Csak a nép Igazi gyermekei s az is csak a művészi intuíció finom érzékével tudja az emberi szív e titkos rejtekeit felkutatni. Ily módon válnak Igazgató úr költőt művei a néppszichológiai kutatás legelsőrendű forrásaivá. Így olvad össze Igazgató úr sokoldalú tevékenységében kutatás, tapasztalat és teremtő alkotás. (…)”

A rektor lelkes tapssal fogadott beszéde után átnyújtotta Móra Ferencnek a fekete tokba zárt díszdoktori diplomát.

„Félbemaradt egzisztencia”

„Halk, megilletődött hangon” mondta el Móra „nagyszabású beszédét” – adta vissza a díszdoktori avató ünnepség hangulatát a tudósító. Leírta: „Könnyes, napsugaras vallomásai után Ismét feldörgött szűnni nem akaró taps (…)”

Szerénységből példát adva hangsúlyozta e Díszdoktori beszédében Móra Ferenc, hogy: „Én (…) ezt a fölülmúlhatatlan kitüntetést csak úgy fogadhatom el, ha nagy részét áthárítom a városra, amelynek én is csakúgy befogadottja.”

Híressé lett Mórának díszdoktorrá avatás napján, 1932. december 3-án elmondott beszéde. Azóta Félbemaradt egzisztencia címmel a legtöbb Móra-kötetben olvasható. Például az önéletrajzi írásokat egybegyűjtő, A Daru utcától a Móra Ferenc utcáig címűben. A szegedi irodalomtörténész, Péter László szerint ez „Móra számos önvallomásos írása között egyike a legmegindítóbbaknak.”

Ünnepi bankett a Tiszában

„A város társadalma kétszázötven terítékes társasvacsorát rendezett Móra Ferenc tiszteletére a Tisza nagvtermében” kezdődik a Délmagyarország újabb, Ünnepi bankett a Tiszában című tudósítása az 1932. december 4-i lapszámban. „A vacsorán megjelent a város társadalmának színe-java, megjelent a Magyar Újságírók Egyesületének elnöksége” is.

„A terem bejáratával szemben helyezték el a főasztalt, amelynek közepénél volt Móra Ferenc helye Somogyi Szilveszter polgármester és Schmidt Henrik rektor között” – tudjuk meg az újságból.

Ünnepelték Mórát, aki – a szegedi rektor köszöntője szerint – „bebizonyította, hogy próféta a saját hazájában is. Azok rajonganak érte a legjobban, akik a közelében élnek. És a szegedi homokon termett az a babér, amelyből az egyetem azt a koszorút fonta, amit ma nyújtott át neki. (…)”

„Az egyetem felékesítette magát Móra Ferenc nevével” — mondta a polgármester. „De Móra is igen nagy kitüntetésben részesült” – vélekedett, aki „135 ezer szegedi polgár nevében” és szíve mélyéből gratulált.

„Ő nem csak újságíró — büszkén valljuk, hogy közénk tartozik —, Móra író és tudós is. De talán nem volt kizáró ok az újságírás, amikor az egyetem díszdoktorává avatta Mórát most, mint a magyar társadalom, a magyar tudományosság, és a magyar irodalmi világ egységes büszkeségét kell köszönteni” – fogalmazott Márkus Miksa „udvari tanácsos, a Magyar Újságírók Egyesületének elnöke”, aki szerint Mórán keresztül a szegedi egyetemet kell ünnepelni, „azt az egyetemet, amelyre büszke lehet minden magyarul érző ember”.

Derültség közepette Móra – miután köszönetet mondott a rektornak, aki vállalta az ünnepség fáradalmait – kijelentette. „őszintén megmondom, hogy ellensége voltam annak, hogy a kolozsvári egyetem Szegedre jöjjön. Megmondom őszintén, azért, mert múzeumigazgatói nimbuszomat féltettem tőle. Azelőtt én voltam itt a mindentudó.”

Gazdájának nevezve mondott köszönetet a polgármesternek, majd Móra Ferenc kijelentette: „a személyét ért tisztesség tisztessége a vidéki újságírásnak.”

A késő esti órákig tartó társasvacsorán a szegedi botanikuskertet alapító dr. Győrffy István „egyetemi tanár mondott még költői szárnyalású pohárköszöntőt Mórára, a természet barátjára és megértőjére”.

A diafilmtől a Móra rengetegig

„Rendszeresen kijárt a terepre az ásatásokhoz, foglalkozott a régészet technika részletkérdései mellett növénytannal, érdekélték az ásványok, a kőzetek, a történelem, a képzőművészet, a folklór, a geográfia, de elsősorban s mindezek summájaként: az ember” – emlékezett elhunyt nagyapjára Vészits Ferenc a Móra Ferenc 1879-1934 című diafilmen. A Magyar Diafilmgyártó Vállalat 50 dokumentumkép segítségével vezette végig az okulni akaró ifjúságot „Móra Ferenc emberi, művészi pályáján”.

A Somogyi-könyvtár és a Móra Ferenc Múzeum fotóira támaszkodva a tanár, költő, az újságíró, a meseíró, a régész, a könyvtáros, a múzeumigazgató, a regényíró, a napilapos főszerkesztő mellett a tudós és a magánember portréja is fölvillan.

Az első magyar természetvédőnek tartja és láttatja dédapját, Móra Ferencet Vészits Andrea. A felújított Móra Ferenc Múzeumban a dédunoka megálmodta, társalkotóként Zöldy Z. Gergely látványtervező megvalósította a MÓRA RENGETEGet, azt az állandó kiállítást, amely a „zöld Mórát” mutatja be sokoldalúan.

– A tudós munkásságából indultunk ki: természetrajz-földrajz szakon végzett, tehát természettudósként indult Móra Ferenc. Az, hogy író lett, az külön történet – fogalmazott a dédunoka, amikor a múzeum renovált épültének az átadó ünnepségén kérdeztük. Vészits Andrea szerint Móra már 120 évvel ezelőtt környezetvédő volt, aki korán felismerte a természetvédelem fontosságát. – Móra, a tudós úgy adja számunkra a legtöbbet, hogy felhívja a figyelmet a természetvédelem fontosságára, hiszen mindannyian a természet részei vagyunk. Ha ezzel nem foglalkozunk, akkor annak nagyon súlyos következménye lehet.

A gyerekkönyvei révén sokak által olvasott Móra Ferenc életét összefoglaló, az interneten elérhető ismertetők, például a sokak által használt „szabad enciklopédiában hiába keressük, mert nem írnak a szegedi egyetem diszdoktori címének elnyeréséről. Nem ez a helyzet a fölújított Móra Ferenc Múzeum látványos, játékra ösztönző interaktív kiállításán.

– Varázsoltunk egy erdőt, ahol meg tudjuk mutatni Móra rendkívül gazdag életművét. Meg tudjuk mutatni a régészt, az írót, a magánembert – sorolta Vészits Andrea. – Elkészült egy diaporáma, amelyben végig sétálhatunk Mórával az életén. Az évgyűrűkön pedig pályájának főbb dátumait láthatjuk – közte a díszdoktoravatásét.

A fákról legkedvesebb művében, a Georgikonban azt írta, hogy minden fának jelleme, személyisége van. A MÓRA RENGETEGben az egyetlen mozgókép Móra életéről az a régészeti feltáráson készült filmrészletet, amit egy koponya megérintésével indíthatunk el.

– Sorszerűnek érzem, hogy Móra erdeje az egykori könyvtárteremben épült föl, hiszen 30 éven keresztül könyvtárosként dolgozott, s mindig is könyvtárosnak vallotta magát, életének fontos részét jelentették a könyvek – válaszolta a 91. Ünnepi Könyvhétre aktulizálható kérdésünkre az írói és dramaturgi, színházi és filmes tapasztalatokkal rendelkező dédunoka. Vészits Andrea arra emlékeztetett, hogy Móra Ferenc gyakran mondta: az Isten Somogyi Károly könyvei közé, a szegedi Kultúrpalotába tette le az ő kenyerét.

Összeállította: Újszászi Ilona

Illusztrációk, archív fotók: SZTE Klebelsberg Könyvtár, Fotók: Ú. I.

Az SZTE centenáriumi cikksorozata az egyetem oktatóiról:

Professzoraink: Budó Ágoston (1914-1969)