Három, a tudományban máig számon tartott dolgozatot írt együtt Szabad János (képünkön), az SZTE professzora és a Szegedre idén márciusban sokadszor látogató Eric Wieschaus. FOTÓ: Karnok Csaba

Fényképek az asztalon, a számítógép monitoron. Az egyiken Eric Wieschaus és szegedi barátja, Szabad János 1975-1976-ban a zürichi kutatóintézet tetőteraszán, ahova pihenőidőben fölvonultak sziesztázni ebédelni, beszélgetni a laboratórium többi munkatársával. Egy újabb fénykép megörökítette a karácsonyi díszes asztal mellett ülőket, körükben Ernst Hadorn professzorral, a fejlődés-genetika egyik atyjával… A fotókhoz tartozó történetekből, anekdotákból kirajzolódik a Birminghamben, Alabama államban 1947. június 7-én született Eric Wieschaus, a sokoldalú tudós nagyon is emberi portréja.

– Fantasztikus ember Eric! Kitűnően zongorázik és rajzol is: műveiből például Párizsban kiállítást rendeztek - adja meg a Wieschaus-portré alapszíneit Szabad János, aki tudós barátját Magyarországon többször vendégül is látta. Például 1978-ban Derecskén, a Szabad család egyik disznótorán – mutatja a már akkor is nagyreményű tudós barátja bekecses fotóját. – Biológusként, az anatómia nagy tisztelőjeként érdeklődéssel várta a böllér munkáját, bár számára meghökkentőnek tűnt az egész ceremónia…

Ilyen és hasonló élmények alapján állapíthatta meg Eric, hogy Magyarországon ugyanolyanok az emberek, mint Amerikában. De a kutatói körökön kívül mozgók is érzékelhetik, hogy a tudós is ember.

Szabad Jánost név szerint is említi Eric Wieschaus abban az önéletrajzában, amelyet a Nobel Múzeumnak adott le. Miért? Mert együtt „a K10 markermutáció használatára alkalmas módszert dolgoztak ki”, ismerték meg elsőként az őssejtek osztádásának mechanizmusát.

– A Szegedi Biológiai Kutatóközpont akkori főigazgatója, Straub F. Brunó UNESCO forrásokhoz jutva a pénzt egyrészt „embargósnak” nevezett nyugati műszerek vásárlására, másrészt neves tudósok szegedi meghívására, harmadrészt fiatal kutatók nyugatra küldésére költötte. Ez utóbbi programnak köszönhetően 1975. május 13-án Zürichbe repülhettem egy nagyszerű műhelybe, Rolf Nöthiger laboratóriumába: én lehettem az első posztdoktor munkatársa. Eric Wieschaus 1975. júniusában érkezett, és mi kedvünkért a zürichi egyetem csoportjában az angol lett a munkanyelv. Mi, ketten pedig szinte azonnal megtaláltuk a hangot egymással: rájöttünk, hogy miközben ugyanazok a problémák érdekelnek bennünket félszavakból is értjük egymást – én 30 éves voltam, Eric pedig 27. A Nöthiger-laboratóriumban szinte semennyi kötöttségünk sem volt. Kísérleti modellként a muslicát használtuk, azt a csodálatos modellfajt, amely ugyanazokból az elemekből van összeszerelve, mint mi, és hozzánk meglehetősen hasonlóan „működik”. A Nöthiger műhelyben azzal foglalkozhattunk, ami mindkettőnket érdekelt. Ennek a problémahalmaznak a leginkább kézenfekvő alapkérdése, hogy miként fejlődik ki egy tojásban 3 hét alatt kiscsirke. Vagyis az egyetlen megtermékenyített petesejtből, a zigótából miként alakul ki a sokmilliárd sejt, amelynek mindegyike „tudja”, hogy kicsoda és hol van. A folyamat végeredménye egy élőlény, amely kitör a tojásból úgy, hogy főbb jellemzői – például a csőr, a két szárny, szem, láb – mindig ugyanannyian, és ugyanott vannak, és kiválóan elboldogul a világban. Röviden: az érdekelt bennünket, hogy mi történik 3 hét alatt a tojásban – mi az élet csodája?

Tisztelgés az élővilág egységének. Az egyedfejlődés genetikai szabályozásának megértéséért Ed Lewis, Christiane Nüsslein-Volhard és Eric Wieschaus nyerte el a Nobel-díjat 1995-ben. Úttörő munkát végeztek. A három tudós „kimutatta, hogy a petesejtek citoplazmája több olyan tényezőt is tartalmaz, amelyek úgynevezett anyagi hatás útján irányítják az utódok embriógenezisét. Bebizonyították, hogy az embrióknak olyan génjeik vannak, amelyek értelmezik az anyai eredetű üzeneteket. Igazolták, hogy az embriósejtek fejlődési programja fokozatosan, részletekben történik. A Nobel-díjasok munkássága alapján megértettük az atavizmus és a meddőség genetikai alapjait, és megismertük a testszerveződést szabályozó gének jellegzetességeit. Kiderült, hogy a testszerveződés általános jelenség, hasonlóan zajlik az élőlényekben: a muslicában, a csirkében, az egérben és az emberben is” – írta 1996-ban Szabad János a Természet Világában. – „Ez az orvosi Nobel-díj egyben tisztelgés az élővilág egysége előtt.”

ISKOLAI „CSALÁDFÁK”

Nyitottságot kaptam és az SZBK egésze is Straubtól F. Brúnótól, aki védőernyőt tartott fölénk, fiatal kutatók fölé. Hozzám hasonlóan sokak első külföldi kutatólaboratóriumi kiküldetésüket is Straub F. Brunónak köszönhetik – emlékszik Szabad János a Szent-Györgyi Albert tanítványból lett akadémikusra, egykori „főnökére”, a Szegedi Biológiai Kutatóközpont alapítójára és első főigazgatójára. Ily módon az SZBK és a Szegedi Tudományegyetem kutatómunkáját jellemző szabad szellemiséget akár Szent-Györgyi Albert máig ható örökségének is tekinthetjük. Mert minden tudományos eredmény mögött felfedezhető a kutatói elődök és iskolák kapcsolathálója. Szabad János professzor dolgozószobájának falán ott a családfához hasonlatos rajz, csomópontjaiban tudósok nevével – ennek alapján vázolja föl az 1995. évi orvosi Nobel-díj előzményeit, amit a Természet Világában megjelent cikkében is leírt: „Ed Lewis annak a T. H. Morgannak a laboratóriumában tanulta a genetikát, aki 1933-ban kapott Nobel-díjat. (Morgan és munkatársai bizonyították először, hogy a gének a kromoszómákon gyöngyfüzérszerűen helyezkednek el.) Eric Wieschaust az a D. F. Poulson indította el pályáján, aki maga is Morgan-tanítvány volt. Wieschaus frissen doktorált fiatalemberként Zürichben annak a R. Nöthigernek volt a munkatársa, aki annak idején Ed Lewisszel dolgozott. Nöthiger és W. Gehring Ernst Hadorn-tanítványok. Hadorn a fejlődésbiológia óriásainak, F. Baltzernak és Theodor Boverinek a szellemi örököse. Nüsslein-Volhard és Wieschaus Bázelban, W. Gehring laboratóriumában kezdett el közösen dolgozni” – érvel az iskola alapvető fontossága mellett. Az indíttatás azonban nemcsak a Nobel-díjasok, hanem valamennyiünk életében döntő: egy ilyen meghatározó pont Szabad János pályáján, hogy 1975-1976-ban R. Nöthiger laboratóriumában együtt dolgozott E. Wieschausszal, és közös munkájukból három, a tudomány fejlődését és mindkettőjük tudományos karrierjét alapvetően meghatározó dolgozat született. Így aztán az sem véletlen, inkább sorsszerű, hogy Szabad János 1985-ben Tübingenben Ch. Nüsslein-Volharddal folytatott közös kutatásokat, és munkájuk gyümölcse: egy Nature-dolgozat.

Újszászi Ilona

Az összellítás megjelent a Délmagyarországban, Délvilágban

További Nobel-díjasok:

Szent-Györgyi Albert

Andrew V. Schally

Robert Huber

Bert Sakmann

Peter C. Doherty

John E. Walker

Tim Hunt

Aaron Ciechanover

Ada E. Yonath