Múltidézés és családtörténet a „Dr. Szabó István: Egy jászsági fiú a történelem viharában” című kötet.

„'Pillanatok alatt elrepült a XX. század, s vele együtt fiatalságom is. Hihetetlen, mennyi történelmi esemény történt eddigi 80 évem alatt'” – írta dr. Szabó István. A szegedi egyetem gyakorló gimnáziumának 1957-1991. közötti tanára, egykori igazgatóhelyettese „az életéről, átélt élményeiről mindig szívesen mesélt gyermekeinek, unokáinak. Fiai arra kérték, írja le ezeket a történeteket. Nem könnyen vállalkozott erre, s amikor mégis hozzáfogott, maga is meglepődött, milyen sok már-már elfeledett részlet került elő a gyermekkor, a fiatalság, a szeretett tanári pálya emlékeiből. Mindehhez háttérként a 20. századi történelem szolgált, ami mélyen befolyásolta az egyének és közösségek életét egyaránt. Így szövődött az emlékek sora, melyből összeállt egy vaskos kézirat, amit átadott a fiainak. Igazi meglepetés volt, amikor a 80. születésnapján egy szép kivitelű, gondosan illusztrált kötetben látta viszont a leírtakat. Az ünneplésre összegyűlt családtagok mindannyian megkapták azt a 235 oldalas kötetet, amiben nyomon kísérhetik egy jászsági fiatal útját a zsombikusi tanyától a szegedi tanári pályán át egészen a nyugdíjas évekig” – összegezi Papp Izabella néprajzkutató a „Dr. Szabó István: Egy jászsági fiú a történelem viharában” című könyv születésének a történetét.

FILMSZERŰ EMLÉKFOLYAM

„A 27 fejezetből álló kötet nagy részét a szerző a család, az útra bocsátó környezet, a gyermekkor leírásának szenteli. Ez alapozta meg azt az értékrendet, erkölcsi tartást, ami mindig biztos eligazodást jelentett élete legnehezebb időszakaiban is” – írja a Jászberényi Lehel vezér Múzeum munkatársa. A néprajzkutató Papp Izabella a Jászkürt című lap 2020. decemberi száma számára készített recenziójában családtörténetként mutatja be az SZTE idén 65 éves gyakorló gimnáziumában 34 évet szolgáló igazgatóhelyettes, dr. Szabó István memoárját.

Dr. Szabó István, a szegedi egyetem gyakorló gimnáziumának egykori földrajz-történelem szakos tanára és igazgatóhelyettese „szemléletesen mutatja be gyermekkora helyszínét, a Jászberény és Jákóhalma közötti zsombikusi tanya és lakóinak életét, mindennapjait. Mindössze három tanya állt ezen a részen, és a várostól a legtávolabbi volt a Szabó családé. A szülők 40 hold földön gazdálkodtak, amelyhez 10-15 holdat béreltként használtak. Ehhez tartozott még a szántó, a diós, és a Neszűrben lévő kis szőlő. Kisbirtokosnak számított édesapja, aki kezdetben testvérével együtt gazdálkodott, majd megosztoztak, és kettévált a gazdaság” – jellemzi a recenzens dr. Szabó István memoárkötetét, amelyben „meglepően élesen, szinte filmszerűen elevenednek meg a gyermekkor emlékei, a tanya és környezetének képe, a nagyszülők, dédszülők emléke. (…)”.

„Szabó Istvánék négyen voltak testvérek, és természetes volt, hogy kisgyermekkoruktól részt vettek a tanya körüli gazdasági munkákban, ami a tanulás mellett komoly feladatot, egyben felelősséget is jelentett. A gyakran nehéz munkák mellett a tanyai élet szabadságot, maradandó élményeket is jelentett számukra. Megelevenednek a közös játékok, a halászás, a felnőttek meséivel színesített kukoricafosztások vagy a jákóhalmi búcsú emlékei is” – sorolja a könyvismertető. „A szerző leírásából megismerhetjük a családtagokat, így a dédszülők határozott, kemény jellemét, és azt a patriarchális rendet, ami a családban uralkodott. A dédapa amíg élt – 96 éves koráig – a családfő, a gazda volt, minden birtok a nevén szerepelt. A dédszülők a jászberényi, úgynevezett városi házban éltek, ami abban az időben a környező tanyai családoknál általánosnak mondható életformát jelentett. Az idős szülők, nagyszülők a városi házba költöztek, és betegségük esetén a család valamelyik tagja vállalta gondozásukat, ápolásukat. A városi házhoz is tartozott jószág, kert, és a pénteki jászberényi piacnapon árulták a tejet, tojást. Így a városi ház termelőhely és eladóhely is volt” – részletezi a gyermekkorról szóló emlékeket a recenzió.

Visszaemlékezésében dr. Szabó István „szeretettel ír az anyai nagyszülőkről, a nagyapa bölcsességéről, akinek tájékozottsága, olvasottsága rá is komoly hatással volt, csakúgy, mint a nagymama jósága, szeretete, vallásossága. Édesapja jó gazda volt, de a gyerekekkel nem sokat foglalkozott, ezt az édesanyja jósága és szeretete pótolta. Ő volt a család összetartó ereje, a gyerekek mindenben számíthattak rá – olykor az édesapa akaratával szemben is.

A dolgos hétköznapok megszokott rendjének, az eredményes gazdálkodásnak a háború vetett véget, ami nem kerülte el a tanyát sem. (…) A 15 éves fiú – mintha filmet nézne – a háztetőről figyelte a németek és oroszok összecsapását. (…) A család számára bunkert készítettek, ahová veszély esetén menekült a család. (…) A háború óriási károkat, veszteségeket okozott a gazdaságban, de nagy erővel igyekezett talpra állni a család. Aztán jött a cserekereskedelem, a feketézés, a súlyos infláció – később a Jurcsek rendszer, és a beszolgáltatás terhei. Megváltozott a család élete, egyre inkább elveszítették azt a biztonságot, amit a föld, a munka jelentett egész életükben” – fogalmaz a néprajzkutató recenzens.

AHOL A FÖLD, DE A TUDÁS IS ÉRTÉK

„Hogyan alakult ebben a helyzetben Szabó István további életpályája? Kiváló tanuló volt, és a polgári iskola után az osztályfőnök bíztatására a tanítóképzőben tanult tovább. Jó osztályközösségre talált, és kialakult az érdeklődése a történelem, földrajz, magyar nyelv és irodalom iránt. Továbbra is kemény munka mellett tanult, a kötelező olvasmányokat például a húga olvasta el helyette. A szülők számára – bár a munka, a föld volt életük értelme – a tudás értéknek számított, és úgy tartották: „Nem árt egy úr a családban.” A legidősebb fiú, József továbbtanulása ezért természetes volt, de István számára ez már nem volt ilyen egyértelmű, hiszen a munkáskézre nagy szükség volt a gazdaságban.

A szülők nagy bizonytalansággal, sok félelemmel élték meg ezeket az éveket. Formálisan kuláklistára kerültek, hiszen a bérelt földdel túllépték a 25 kh-s határt, ezért lemondtak a bérletekről. Csak így kaphatták meg a szegénységi bizonyítványt, ami a továbbtanulás egyik feltétele volt. A „kolhozrendszer” egyre inkább fenyegető veszélye miatt – elsősorban az édesanya jó szívének köszönhetően – végül István is továbbtanulhatott. 1949-ben felvették a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem, földrajz szakára. Így a Szabó családban nem egy, hanem két „úr”, két egyetemet végzett fiatal próbált boldogulni az 50-es évek nehéz, ellentmondásos, olykor kegyetlen világában. József jogászként helyezkedett el, Istvánt pedig a pedagógiai pálya vonzotta, ahová azonban jelentős kitérőkkel érkezett meg. (…)

A régi világ pusztulásának szomorú jelképe is lehet, hogy a zsombékosi tanyát lebontották, helyét felszántották” – összegezi Papp Izabella az 50-es évek következményeit.

EGYETEMI ÉVEK, HÁROM FEJEZETBEN

„István közben az egyetemi éveit töltötte, amelynek eseményeit három fejezetben örökíti meg. A tandíjmentesség nagy segítség volt számára, hiszen otthonról csak csomagokkal, élelemmel tudták segíteni. Ezért fizikai munkát vállalt, rakodással, zsákolással szerzett némi pénzt. Az egyetemen csoportvezetőnek választották. A tanulók és a tanárok közötti kapcsolattartást volt a feladata, ami vezetői képességekre és integráló személyiségre utal.

Az egyetemen olyan meghatározó tanáregyéniségeket ismert meg, mint Váczi Péter, Szabó Árpád, Kosáry Domokos, a földrajz területéről dr. Bulla Béla, Láng Sándor, Kéz Andor és mások, akik nagy hatással voltak rá. Különös élményként említi a Molnár Eriknél tett vizsgákat, aki külügyminiszter volt, ezért fegyveres őr kísérte az órákra. Itt élték meg a politikai változásokat, a Rajk pert, a szerzetesrendek feloszlatását. Az egyetem bizonyos értelemben mégis védettséget jelentett számukra. Felidéződnek a kollégiumi élet élményei, a termelési gyakorlatok, az első udvarlások, barátságok emléke. Élete meghatározó eseményévé mégis az a jászberényi tanítóképzős bál vált, ahol megismerte későbbi feleségét, akiben igazi társra lelt.

1953-ban kapta meg diplomáját, és joggal gondolhatta, hogy egyenes út vezet majd élete céljához, a tanári pályához, hiszen felvették a jászberényi Lehel Vezér Gimnáziumba. Hamar kiderült azonban, hogy a hatalomnak más terve van vele. Váratlanul – mintegy kitüntetésként – a belügyminisztérium állományába helyezték rendőrfőhadnagyi kinevezéssel. Próbált tiltakozni, de a korabeli meggyőző érvek hatására kénytelen volt beletörődni az új helyzetbe. Testvére ebben az időben a Budapesti Rendőrkapitányságon dolgozott jogászként. Már az ő felvételekor bizonyára alapos megfigyelést, környezettanulmányokat végeztek, és mindent tudtak a családról. A jó tanuló, jó kiállású István esetében úgy ítélhették meg, hogy a kevésbé tehetséges munkáskáderek mellett szükség van a felkészült parasztszármazású fiatalokra. Számára azonban annyira idegen volt ez a világ, hogy kezdettől mindent megtett a leszerelés érdekében.

1954-ben kétévi udvarlás után feleségül vette Váczi Mária Zsuzsannát. Nagy szeretettel ír feleségéről, aki szintén pedagógus volt, emellett pedig a szeretetteljes és nyugodt hátteret biztosította férje, majd két gyermekük számára. A mi családunk című fejezetben örökíti meg közös életük kedves emlékeit, az otthonteremtést, a gyermekek, majd az unokák érkezését, a család kiteljesedését” – zárul a memoár „Szeged előtti” fejezeteinek a bemutatása.

A TANÁRI PÁLYA, AMIRE MINDIG KÉSZÜLT

„A házasságkötés évében költöztek Szegedre, ahol rendőr tiszthelyettesi iskolába nevezték ki igazgatóhelyettesnek. Több kérelem, személyes utánajárás után 1956-ban hozzájárultak a leszereléséhez. Végre elkezdődhetett az a pálya, amire mindig is készült!

Szegeden először nevelőotthonban tanított 12-18 éves fiúkat. 1957-ben került a Ságvári Gimnáziumba, ami a József Attila Tudományegyetem gyakorló gimnáziuma volt, s ez lett a munkahelye egészen a nyugdíjazásáig, ahol kibontakozhatott igazi hivatása. A tanítás élményei, a tanári pálya sok öröme, sikerélménye és gondjai egyaránt jelen vannak írásában. Jól érzékelhető, hogy nem csupán a tananyagot tanította, de személyes példájával nevelte a diákokat” – jellemezi a kort és tanárát Papp Izabella.

Korfestőként itt idézhetjük az SZTE Klebelsberg Könyvtár Contenta repozitórium-rendszeréből elérhető dokumentumok közül például a „Szegedi Néplap – a Magyar Szocialista Munkáspárt szegedi napilapja –1957. április 10-i” számát. A címlapon olvasható „A lakásépítkezések helyzetét tárgyalta meg a tanács végrehajtó bizottsága” című cikk, amelynek végén felbukkan az információ: „(…) A művelődésügyi osztály bejelentette, több szegedi iskola tantestülete kérte, hogy iskolájuk ellenforradalmi események előtti nevét újból viselhessék. A végrehajtó bizottság tudomásul vette, illetve engedélyezte, hogy a Mátyás téri iskola újból Hámán Kató, a volt Klauzál Gimnázium Radnóti Miklós Gimnázium, az Április 4. útján levő gimnázium pedig ismét Ságvári Endre Gimnázium nevet viselhesse.”

A gyakorló gimnáziumból ballagó diákokról készült fotót a Szegedi Egyetem 1978. május 23-i száma közölte.

„Szabó István „szorgalmát, elhivatottságát jelzi, hogy 1962-ben ledoktorált, amire senki nem kötelezte. Ennél azonban fontosabb volt számára a tanulók és tanártársai tisztelete és szeretete, amit mindvégig érezhetett. Maga is sokat tett ezért, természetesnek tekintette, hogy a diákoknak és a tanároknak egyaránt segített mindenben” – folytatódik a memoár recenziója.

AZ „ÖRÖKÖS IGAZGATÓHELYETTES” EMLÉKEI, ILLUSZTRÁLVA

„Örökös igazgatóhelyettesként” 31 éven át látta el ezt a tisztséget, miközben lényegében az iskolát vezette. Ha belép a pártba, lehetett volna igazgató, de sosem törekedett karrierre, a tanítás volt fő célja. Egyik módszere ma is példa lehet: félévben egyszer a tanuló feleléskor nemet mondhatott, ami csökkentette a felelés miatti szorongást. Az értelmetlen utasítások ellen a diákok és tanártársai érdekében mindig határozottan kiállt, ugyanakkor nem jelentettek kivételt számára a „kádergyerekek”sem. Az igazságosság mellett a szókimondás jellemezte konfliktusokat is felvállalva, amiből bizonyára felkészültsége miatt nem lett komolyabb gondja” – folytatódik a könyvismertető.

Munkája jellemzésként föllapozhatjuk a Szegedi Egyetem című lap 1966/4. számát, amelyben fél kolumnán át részletezi Dr. Szabó István igazgatóhelyettes, hogy milyen a „Félévi mérleg – Az ötödéves tanárszakos hallgatók iskolai gyakorlatáról”.

„A tanítás mellett sokrétű feladatokat végzett. Volt érettségi elnök, diákcsere programokat, hangulatos nevelői kirándulásokat szervezett, fél évig egyetemen is tanított, miközben pedagógiai segédanyagokat készített. Külön fejezetben ír a szakmunkások egyetemi előkészítő tanfolyamáról (SZET), amellyel a hatalom a munkás-paraszt számarányt kívánta növelni a felsőoktatásban” – emlékeztet a recenzió.

A szegedi egyetem gyakorló gimnáziumában több mint három évtizedet dolgozó pedagógus és igazgatóhelyettes visszaemlékezése érdekes adalékokkal szolgál a 2020-ban 65 éves születésnapjára emlékező intézmény 1957 és 1991 közötti időszakáról is. Az SZTE Klebelsberg Könyvtár Contenta repozitórium rendszerében bukkantunk a Szegedi Egyetem című lap 1980. december 10-i számára, amelynek „Huszonöt éves a Ságvári gimnázium” című címlapcikke részletesen beszámol a jubileumi ünnepségről.

A Szegedi Egyetem vezércikkéből megtudjuk, hogy az 1980. november 28-án „a Fáklya moziban” tartott „ünnepi nagygyűlésen” „(…) Dr. Kristó Gyula, a JATE oktatási rektorhelyettese mondott ünnepi beszédet. Az egyetem vezetése nevében köszöntötte a jubiláló gimnáziumot, majd – hangsúlyozva, hogy 25 év nem nagy idő, de arra elég, hogy egy nagyobb közösség alkotóvá váljon – áttekintette az iskola történetét. Röviden szólt a gimnáziumi iskolatípus kialakulásáról, majd sorra vette a Ságvári gimnázium történetének fontosabb állomásait.

A gimnázium alapításával a város 1955-ben kapott újabb szellemi bázist. Az első tanévben kilenc osztályban kezdték meg az oktatást, de Bokor Istvánnak, az első iskolaigazgatónak és a tizennégy fős tanári karnak óriási problémát jelentett, hogy a város különböző területén levő épületekben kellett tanítaniuk, s az iskola felszerelése is erősen hiányos volt. A nehéz körülmények ellenére az első tanév végén a tanulók átlagos tanulmányi eredménye 3,35 volt.

A gimnázium 1956. május 20-én vette fel Ságvári Endre nevét. 1958 szeptemberétől a gimnázium a szegedi tudományegyetem gyakorló iskolájává, az egyetemi tanárképzés szerves részévé lett. Ezzel együtt javultak az oktatási körülmények, s hamarosan megindult a szakosított képzés. Először a francia tagozaton, majd matematika-fizika és angol szakosított tantervű osztályok is indultak. A differenciált képzéssel együtt az oktatáshoz szükséges technikai felszerelés is bővült: 1968-tól a biológiai - előadóban zártláncú televízió működik, 1970-tőt a gimnázium már nyelvi laboratóriummal rendelkezik.

1958 óta minden tanévben 18 osztályt indítottak, a gimnázium tanévenkénti átlaglétszáma 560 – 570 fő. A hetvenes években véglegesen kialakult a gimnázium profilja, mely szerint az iskola elsődleges célja az egyetemekre, főiskolákra való felkészítés. Átlagosan a végzett (érettségizett) tanulók 90—95 százaléka jelentkezik felsőoktatási intézménybe, s közülük 70-75 százalékot vesznek föl. A gimnáziumban húsz éve folyik esti és levelező tagozatos oktatás. Az elmúlt 25 évben a nappali tagozaton összesen 2969, az esti és levelező tagozaton 1073 tanuló végzett a Ságvári gimnáziumban. Az oktatás eredményességét jelzik az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyeken elért helyezések. A 25 év alatt 43 helyezést (I.—X. hely) értek el a Ságvári tanulói, ezek közül 9 első helyezés volt. Az utóbbi öt évben 63-an tettek le francia és angol középfokú nyelvvizsgát, felsőfokú minősítést pedig két tanuló kapott.

1979 óta fakultatív képzés is folyik a gimnáziumban. Ebből a szempontból szakmai kísérletek színhelye az iskola: új tantervű oktatási formákkal próbálkoznak, s a Magyar Tudományos Akadémia irányításával a komplex természettudományos oktatás tantervét feldolgozó kísérleti munkákat is folytatnak.

A gimnázium tanári karának létszáma ma ötven fő, közülük egy kandidátusi és hét doktori fokozattal rendelkezik. A volt tanítványok közül hatan Sub aus-piciis rei publicae popularis doktori címet nyertek el.

Dr. Kristó Gyula, a Ságvári gimnázium munkájának méltatása után, a JATE Egyetemi Tanácsának nevében a 'JATE Emlékplakettje' kitüntetést nyújtotta át. dr. Valkusz Pál igazgatónak, a tanári kar több tagjának jutalmat adott. (…)”.

EGY ÉLETÚT ÉRTÉKELÉSE

„Eredményes és sikeres pályáját több kitüntetéssel is elismerték. Amikor 1991-ben feleségével egy időben nyugdíjba vonult, így összegezte pályáját: 'Az élet kárpótolt bennünket a gyermekkori nehézségeink miatt. Jó egészségben és megelégedve telnek – nagyon gyorsan – a napok, hónapok és évek.'” – idézi a szerzőt, dr. Szabó Istvánt a recenzióját zárva Papp Izabella.

A szegedi egyetem gyakorló gimnáziumának két történelem tanára - dr. Farkas István és dr. Szabó István - egy szakmai programon.

„Dr. Szabó István emlékeiből egy rendkívül életszerű és sok tekintetben tanulságos családtörténet született, amelyben a 20. század számtalan fordulata, nehézsége és tragédiája is tükröződik. Közvetlen, természetes hangon, könnyed stílusban írott munkája nem csupán a család, de szélesebb olvasóközönség számára is értékes és érdekes olvasmány lehet. Bár maga átlagosnak tekinti életpályáját, úgy véljük, több tekintetben inkább rendhagyó volt. Már az is különleges, hogy a kulák megbélyegzés határán egyensúlyozó család két tagja is egyetemen tanult, az pedig még inkább, amikor váratlan fordulattal a belügyminisztériumba került. Sokan szívesen vállalták volna az ebből adódó előnyöket és karrierlehetőséget, ami előtte is nyitva állt. Ő azonban szabadulni akart a számára idegen világtól, ami abban az időben felért egy komoly lázadással. Külön rejtély – talán rendszerhiba, talán az éberség hiánya –, hogyan sikerült mindvégig elkerülnie, hogy elveit feladva belépjen a pártba.

Dr. Szabó István számára a valódi karriert az jelentette, hogy azt tette, amit igazán szeretett: pedagógus volt a szó legnemesebb értelmében. Emellett pedig a családjának élő, elégedett és boldog ember – és ez a legtöbb, amit elérhet valaki. Látta gyermekei, unokái boldogulását, érezhette szeretetüket és tiszteletüket, ami e kötet megjelentetésében is megnyilvánult. Emlékeinek leírásával ösztönzést kívánt adni családjának is: 'Bízom benne, hogy írásom indíttatást ad arra, hogy utódaim is írjanak hasonló családtörténetet, és így több emberöltő anyaga állhat össze. Ha így lesz, azt szeretném, ha azokban az írásokban már nem szerepelne a sok szenvedés, főleg a háború.'

Elmondható, hogy a Zsombikusról indult jászsági fiú megállta a helyét a történelem viharaiban, és biztosan haladt életcélja felé, amit becsülettel ellátott. Azzal, hogy leírta emlékeit, a saját élettörténete mellett magát a történelmet hozta emberközelbe, ami ezáltal sokkal inkább átélhető, megérthető, mint bármely tudományos értekezésből. Visszaemlékezését olvasva Pekár István szép gondolatát érezzük megvalósulni: 'Valahol a lelkünk mélyén sok-sok régi történet pihen megszépülve, mesévé nemesedve. Merjünk emlékezni, és meséljük tovább gyerekeinknek, unokáinknak, mert amit ők megjegyeznek, az tovább él, a velünk haló történet pedig végleg az enyészeté lesz.'

Joggal remélhetjük, hogy lesz majd követője a családból és a tágabb közösségből egyaránt” – összegez a recenziót író Papp Izabella néprajzkutató, aki a mindenkori olvasó figyelmébe ajánlja a "Dr. Szabó István: Egy Jászsági fiú a történelem viharában" című, "zsombikusi és családtörténeti" jelzővel illetett, fekete-fehér fotókkal illusztrált, családi kiadásban megjelent kötetet.

SZTEinfo – Összeállította: Ú. I.

Illusztráció: családi fotóalbum,

SZTE Klebelsberg Könyvtár