Aki megélte a magyar csodát


Piffkó József, az SZTE Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinika vezetője

Tavaly ősszel kezdte meg működését az SZTE Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinikája, ahol több, hazánkban egyedülálló beavatkozást is végre tudnak hajtani. A klinika élére a tizenhat évig Németországban, Münsterben dolgozó professzort, Piffkó Józsefet sikerült megnyerni, vele beszélgettünk eddigi tapasztalatairól.


– Professzor úr, hogyan született meg ez az új klinika a Szegedi Tudományegyetemen?

– Tudni kell, hogy az 1980-as, 90-es években nemzetközi szintű arc-, állcsontsebészeti osztály működött Szegeden Kovács Ádám professzor és Borbély László tanár úr vezetésével. Még Tóth Károly professzor indította el ezt a profilt a fogászati klinika megalapításakor. Sajnos az ottani körülmények nem tették lehetővé egy modern sebészeti osztály kialakítását, ezért mind Tóth professzor, mind a későbbi klinikavezetők megpróbálták más kubatúrába helyezni az osztályt. Különösen akuttá vált a kérdés, ahogy a fogászati klinika karrá alakult, egyre dinamikusabban fejlődött, tehát helyre volt szüksége, valamint megváltoztak a modern sebészeti tevékenység feltételei is, ezeket pedig ott egyre kevésbé lehetett megteremteni. Épp kapóra jött az egészségügyi integráció, melynek kapcsán hely szabadult föl a II-es kórházban.
Az egyetem vezetése – Nagy Katalin fogorvoskari, Benedek György orvoskari dékán és Pál Attila, a klinikai központ vezetője – felismerte, az önálló arc-, állcsontsebészeti klinikának nemcsak az egyetem, de a régió betegellátása szempontjából is óriási a jelentősége. Így született meg az új klinika gondolata, mely már nem a fogorvoskarhoz, hanem az orvoskarhoz tartozik.
– Miért kellett szervezetileg is más karhoz kerülnie az arc-, állcsontsebészeti profilnak?
SZE1
Fotó: Segesvári Csaba

Kialakítottunk egy olyan egységet, mely a modern európai sebészeti osztályok gyönyörű szép hazai adaptációja.
– Talán nem annyira köztudott, de a mi szakmánk általános orvosi diplomához kötött alapszakvizsga. Miután az arc-, állcsontsebész a fejen, az arcon és a szájüregen dolgozik, az európai országok többségében kettős diplomával, fogorvosi és általános orvosi oklevéllel kell rendelkeznie a szakvizsgához. Magyarország más utat választott, itt a rezidensi idő alatt két évig graduális képzés keretében kétezer óra fogászatot hallgatnak a jelöltek – fogorvosi diplomát sajnos nem szereznek –, majd még négy évig a speciális sebészeti ismereteket sajátítják el.
– Ön személy szerint miért döntött úgy, hogy tizenhat év németországi tartózkodást követően a magyar egészségügyben vállal szerepet?
– Mikor felmerült az új klinika alakításának gondolata, felhívott Nagy Katalin professzor asszony, akivel hosszú szakmai-baráti kapcsolatban állok, lenne-e kedvem elvállalni az egység vezetését. Elsőre jót nevettem az ötleten, majd miután átbeszéltük a dolgot a feleségemmel, úgy döntöttünk, belevágunk. Nagy kihívás, ugyanakkor szép és érdekes feladat is részt venni egy ilyen tanszék létrehozásában, ami nem mindenkinek adatik meg. Korábban csupán annyi közöm volt Szegedhez a szabadtéri játékokon kívül, hogy egyetemistaként itt töltöttem a nyári gyakorlatot, így elhatározásomat döntősen az befolyásolta, hogy már az első tárgyaláson felismertem: a Szegedi Tudományegyetem vezetése dinamikus, progresszív emberekből áll, akik mernek álmodni. Azóta sem kellett csalódnom az SZTE pozitív, haladó befogadó szellemiségében.
– Az őszi, bemutatkozó sajtótájékoztatóján elmondta: a klinika létrehozását a terület súlyos szakemberhiánya is indokolta.
– A legkisebb túlzás nélkül állíthatom, katasztrofális állapotok uralkodnak az arc-, állcsontsebészetben. Ezt a szakmát Magyarországon szinte teljesen felszámolták!
– Hogyan és miért juthattunk el idáig?
– Nézze, a 70-es, 80-as években még az egész országot ellátó szájsebészeti rendszer létezett, ez azonban képzési, finanszírozási és egyéb gondok miatt az ezredfordulóig szinte teljesen megszűnt. Ma összesen két tucat arc- és állcsontsebész jut a tízmillió lakosra! Az ambuláns szájsebészeti rendszer a szocialista betegellátó rendszerben a rendelőintézetekhez kötődött, majd részben szakember-, részben koncepcióhiány, részben financiális problémák miatt eltűnt – tette mindezt akkor, mikor az elmúlt húsz évben Magyarországon ötszörösére nőtt a szájüregi daganatok száma, s Európában az első helyen állunk a nők és a férfiak körében is a szájüregi daganatos megbetegedések és elhalálozások terén!
Kérem szépen, még ha a többség nem is tudja, a szájüregi rák a harmadik leggyakoribb onkológiai halálok, jelentősen megelőzve a leukémiát, a prosztatatumort és a nőgyógyászati tumorokat! Minél hamarabb olyan egészségpolitikai döntésekre van tehát szükség, melyek ezt a helyzetet megváltoztathatják. Amíg a szakmát képviselő szakcsoport, szakmai kollégium és egyéb szervek kérvényeit még elutasításra sem méltatja az aktuális miniszter, addig nincs jövője a szakmának...
– Mik a fő okai annak, hogy ilyen gyakoriak hazánkban a szájüregi daganatos megbetegedések?
– A szájüregi daganatok számának jelentős növekedésében komoly szerepet játszik az alkoholfogyasztás, a dohányzás és az elhanyagolt szájhigiénia. Ha ezek együtt vannak jelen, 700 százalékkal megemelkedik a szájüregi rák kialakulásának esélye! Az okok tehát nemcsak az egészségügyi ellátási rendszerben, hanem a társadalmi körülményekben is keresendők...
– Szakmapolitikai döntéseket sürget; milyen intézkedésekre lenne szükség, hogy javuljon a szakma helyzete?
– Legalább négy jelentős arc-, állcsontsebészeti központot kellene kialakítani, melyek köré csoportosulhatna az ellátás. Rendkívül specializált szakmáról van szó, nem kell minden városi kórházban ilyen osztályt létrehozni, ugyanakkor a négy centrumban, azaz például a négy orvosegyetemen igen komoly infrastrukturális és személyzeti fejlesztésre lenne szükség, hogy hatékonyan működhessen az ellátórendszer.
Ma kis elszórt osztályok működnek az országban, melyek a szakma spektrumának töredékét képesek csak átfogni, miközben az ország területének mintegy fele komplett ellátás nélkül marad. A budapesti klinika a maga tizenvalahány ágyával több mint hárommillió embert kell hogy ellásson!

  SZE21960-ban
született Budapesten, ott érettségizett, majd egy évre műtősfiú lett egy fővárosi szájsebészeten. 1984-ban megszerezte a fogorvosi, 1988-ban az általános orvosi diplomát, 1988 és 1992 között az Országos Onkológiai Intézetben dolgozott, közben arc- és állcsontsebészeti szakvizsgát tett. 1992-től a münsteri egyetemi klinikán helyezkedett el, ahol 1996-tól vezető főorvos, 2000-től professzor, tanszékvezető-helyettes egyetemi tanár. 2008-tól az SZTE ÁOK Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinika tanszékvezető egyetemi tanára.

– Mekkora a szegedi arc-, állcsontsebészeti klinika vonzáskörzete?
– Hivatalosan 1,8-1,9 millió embert látunk el, de betegforgalmunk huszonöt százaléka már most is ezen a területen kívülről érkezik. Jönnek páciensek a szomszédos országokból, de már Svájcból és Németországból is. Az igény óriási, ami nem is meglepő, hiszen rajtunk kívül talán egy olyan osztály van az országban, mely a gyerekek szájpadhasadék-műtéteitől a fej-nyaki daganatok operálásán át a súlyos balesetekben arc- vagy állcsontsérülést szenvedett páciensek ellátásáig minden sebészeti beavatkozást el tud végezni.
– Lassan túl vannak az első fél éven; gondolom, számos örömmel és sok gyermekbetegséggel együtt. Összességében mik a tapasztalatai?
– Természetesen átestünk azokon a gyermekbetegségeken, szervezetlenségeken, nehézségeken, melyekkel egy induló egységnek számolnia kell, ám ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy összeállt itt egy lelkes kis csapat, s elkezdtük a munkát három szakorvossal, egy-két jelölttel és reizdenssel, illetve tizenkét, az OEP által finanszírozott ággyal. A hatalmas oktatási leterheltség mellett – fél év alatt több mint hetven tantermi előadást tartottunk hárman: átoktatunk fogorvoskarra is, az orvostanhallgatóknak a fogászat és az arc-, állcsontsebészeti kötelezően válaszható tárgyat adjuk elő, mindezt az angol nyelvű képzésben is – óriási munkát végzünk a gyógyítás terén is. A beteganyagunk döntő többsége egyelőre onkológiai és traumatológiai jellegű, de már a speciális kérdésekkel is megjelentek páciensek. Olyan műtéteket végzünk rutinszerűen, melyekre az országban csak egy-két helyen, s ott is csak néha kerül sor.
Úgy érzem, szakmailag máris remek színvonalat értünk el. Kiváló kapcsolatot alakítottunk ki a gyermekklinikával, a gyermeksebészettel, a fogorvosokkal, a bőrgyógyászokkal, a traumatológiával, az idegsebészettel, a szemészettel és a fül-orr-gégészettel. A fejen kevés hely van – szokták mondani –, így ott mindenkinek mindenkivel együtt kell működni, csak így lehetünk eredményesek.
Hadd mondjam el, hat hét alatt a semmiből épült föl ez a klinika. A szegedi egyetem fogta magát, s azt mondta, nem érdekli a magyar valóság: előteremtette a pénzt, én a magam lehetőségeimhez mérten eszközöket hoztam külföldről, s kialakítottunk egy olyan egységet, mely a modern európai sebészeti osztályok gyönyörű szép hazai adaptációja. Úgy érzem, én itt megéltem a magyar csodát!

Pintér M. Lajos