A repülésbiztonság, a hatékony szelekció és minősítés igényli, hogy a jövőben még pontosabban ítéljük meg a pilóta munkavégző képességét szélsőséges körülmények között is. Komplex kísérleti elrendezésünkben hipobáriás hipoxia (2000-4000-5500 m) és az ehhez társuló fizikai munkavégzés hatását vizsgáltuk, a szív-érrendszer centrális és végpont jellegű keringési paramétereire. Az IKG-val ezt nyomon tudtuk követni makroszinten (mellkasi perfúzió), a szemfenéki fényképezés révén pedig makroszinten (retinális arteriola perfúzió). Megállapítottuk, hogy az akut adaptív válaszok nyugalomban még nagy magasságban is bőven a szív aktuális munkavégző képességének maximumán belül biztosítják a kellő keringési perctérfogatot és szervi perfúziót. Ugyanakkor az alacsonyabb magasságú hypoxiás terhelés már szubmaximális szinten, mérsékelt magasságban is csökkenti a fizikai teljesítőképességet. Ennek konzekvenciája a terhelhetőség szempontjából egyértelmű: a katonai repülőgépvezető populációnál nem csak a nyugalmi oxigéntűrő képesség minősítésére, hanem a terhelés alatti individuális adaptív válasz ismeretére is szükség van.