Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Szerkesztőségünk oszlopa hiába is tagadná sváb származását, lévén rendkívül költségérzékeny. Ő az, aki az egyszer használt kéziratpapírokat nem rest újrahasznosítani azzal, hogy azokat behelyezi a fax készülékbe és a nyomtatóba is. Így aztán, ha nem figyelünk, 2003-ban megjelent cikkünk jön ki a faxból, vagy olykor a hivatalos, egyetemi portálról letöltött irataink hátlapján is sokszorosítjuk szellemi termékeinket. Hogy példát mondjak: legutóbb a hallgatói munkavégzést dokumentáló nyomtatványainkon jelent meg még több Turi Timi, Petró és Pölös Zsófi dolgozat.
Ami a svábságomat illeti, én is tartozom egy vallomással: korábban az épp lejáró névkártyáimra firkálgattam ezt-azt, mostanában a különböző borászatok palackozó gépsorai mellől gyűjtői szenvedéllyel összehordott boros címkék hátoldalára írok följegyzéseket.
Az egyik Irsai Olivér (hatalmas illat, frissesség, lenyűgöző gyümölcsaromák, enyhe széndioxid, nagyszerű ihatóság, szerző: Kamocsay Ákos, 2004), a következőt mondja: „Ha városvezetés lennék, összehívnám a municípium első száz emberét: mondják el, mit terveznek, s vezessék elő azt is, mit várnak el tőlünk. Tenném ezt azért, hogy inkább összefogjam, sem mint szétforgácsoljam az erőket. Elhívnám az első húszat, azután a másodikat és így tovább. Mindenki kapna öt percet a saját cégének, érdekkörének, egyesületének, személyének szánva, és másik ötöt arra, hogy nekem adjon tanácsot vagy hogy tőlem kérhessen, közvetlenül. Egy ilyen találkozó elvenne tőlem négy órát, de egy hét alatt megtudnám, hogy merre kellene, s merre lehet menni.”
Hm, borzongatóan finom ez az Irsai.
Erről jut eszembe, hogy egyszer megkeresett egy vállalatirányítási rendszereket értékesítő férfiú, nem segítenék-e neki abban, hogy találkozhasson a legnagyobb helyi cégek vezéreivel. Hosszasan beszélgettünk, aztán amikor lekísértem a harminchatmilliós autójához, azt mondtam neki: nézze, Herr Schön, ön a mohácsi német gimnáziumból eljutott odáig, hogy még a slusszkulcstartója is aranyból van. Nem érdekelné inkább egy régióirányítási szoftver? A müncheni hazánkfia bólintott ekkor: „valóban unalmas vállalatirányítási rendszereket árulni, amikor ennél sokkal izgalmasabb lenne megtudni, hogy mit akarnak azok a szervezetek, amik ugyanabban a gazdasági és kulturális régióban élnek” – mondta, s házaltunk is egy kicsit ezzel az emeltebb szinttel.
Hogy miről beszélek?
Itt van ez a Szekszárdi Kékfrankos Reservé (szilvalekváros aroma, óriási, bársonyos test, kerekded tanninok, fűszerek, némi zavarba ejtő csokoládé, szerző: Takler Ferenc, 2002), ami azt írja: „Cannes-ban, amikor a fiaim fociztak, egy idős úr lépett hozzám. Azt mondta, a város lakosságának nyolcvan százaléka unatkozó nyugdíjas. Bármilyen útra befizetnek, ha abban van némi extrém, ami romantikába hajlik át. Csikós-gulyás a pusztán jöhet? Hogyne. Halászbástyán halászlé? Hát persze. Pincepörkölt balatoni borokkal? Zabálnák! Nem hittem el. Egy évvel később kaptam egy levelet a cannes-i magyartól. Megírta, hogy bíztatásomra (sic) ő maga mint unatkozó nyugdíjas megszervezett egy hatnapos luxusutat. Egy repülőgépet töltött meg vele, volt csikós-gulyás Bugacon, halászlé a Halászbástyán, pincepörkölt Tihanyban. Fejenként egymillió forintot fizettek a fejedelmi ellátásért.”
Hm, hihetetlen potenciálja van ennek a kékfrankosnak.
Mint említettem, van néhány lejárt szavatosságú névkártyám a közelmúltból. Az egyik azt juttatja eszembe, amiről az e heti belső jegyzetünk szól: a könyvet. Amikor a Hír Televízió műsorát terveztem, álmodtam három önálló kisanyagot Egy könyv, Egy bor, Egy hely címmel. Azt gondoltam, a hírfolyam közepette egyszer csak megjelenik a képernyőn a szegedi gimnáziumi tanár, kezében Baka-kötet, s azt mondja el, miért jó neki és a diákjainak, ha meg kell birkózniuk az istenes versekkel. Aztán folytatódik a hírözön, s föltűnik egy férfi, aki épp Légli Ottó pincéjében kóstol, s azt mondja, hogy ő ezért a chardonnay-ért született, és ezért a szőlőt nevelő tájért tanult meg járni. S a folytatódó hírdömpinget megakasztja egy elmélyült halászember, aki a Fertő-tavi nádas szélén üldögél ladikján. S körbemutatva azt mondja, hogy ez a világon a legjobb hely.
Az Egy könyv helyett immár bejött a Nagy könyv.
De ott van még a többi cetli.