Szeptember 9-én Somogyi Győző Munkácsy-díjas, Kiváló Művész igazán rendkívüli, mintegy hatvan grafikából álló kiállítását Nátyi Róbert és Kormos Ferenc nyitotta meg a Reök-palotában.
Az 1942-ben született, a hatvanas években pappá szentelt és a hetvenes évektől a művészet felé forduló Somogyi korai grafikáiból készült kiállítás igencsak széles spektrumon mutatja be a művészt foglalkoztató témákat. A hétköznapi emberek ábrázolásában, a tájképekben, harci és vallásos jelenetekben egyaránt groteszknek és aszimmetrikusnak ábrázolt emberalakok – furcsa módon – egyáltalán nem ijesztőek vagy csúnyák. „Ezeket az embereket szépnek látom. Rajtuk van a nyomorúság és az élet súlya, de emberi tekintetük van” – hallhattuk Somogyitól.
A sötét, szívszorító valóságot ábrázoló grafikák mérhetetlen szorongást keltettek bennem, egyfolytában azon tűnődtem, hogyan éri el ezt a hatást, amikor a groteszk kifejezésének szolgálatába állított fekete vagy fehér tónusosság mértéke képről képre változik. Nem tudtam megfejteni a titkát. Tájképei kérdés nélkül elbűvöltek, bár a nyomor és a hétköznap pillanatképeinek ábrázolása (többek között a Külváros című grafikán) fehér tónusuk ellenére szintén komorságot, sötétséget árasztanak.
A történelmi pillanatokat és háborús időszakokat hétköznapiságukban ragadta meg, ezek természetessége súlyos teherként nehezedett a vállamra a Kozákok, a Galícia, a Dunapataj vagy a Halott című képeken. A fehér túlsúly miatt az volt az érzésem, alig rajzolt vonalat, de ezek hiánya is képpé vált, súlyos, mondanivalótól terhes ábrázolássá. Vallásos témájú grafikái kevésbé az áhítatot, mint inkább a kettősség gyanúját keltették fel bennem: a bibliai jelenetekben kétséget, iróniát is felfedezni véltem.
Somogyi Győző nagy hatású, (tovább)gondol(kod)ásra érdemes kiállítása október 31-ig tekinthető meg.
Szekeres Nikoletta