Szeptemberben Berlinben jártunk, ahol az egész város a fal lebontásának a huszadik évfordulójára készül. A húsz évvel ezelőtti novemberi vasbetonhatár-szétzúzás a szocialista tábor végét is jelentette.
A második világháborút követő hidegháború egyik, ha nem legkegyetlenebb momentuma a berlini fal felépítése volt: 1961 augusztusában előbb szögesdróttal, később vasbetonból épült határzárral választották el egymástól a német főváros lakosságát. Az 1989-ig álló határ 125 ember életét követelte. Utolsó áldozatát a fal 1989. február 6-án szedte, Chris Gueffroy barátjával próbált átszökni Nyugat-Berlinbe – agyonlőtték. Nem tudhatta, kilenc hónap múlva a rendszer saját súlyától összeomlik. Emlékét többek között a Brandenburgi kapu közelében felállított kerítésre feszített papírkereszt őrzi.
Berlin vezetése a '89-es őszi események huszadik évfordulójára szabadtéri kiállítással is készült: az Alexander Platzon több száz, a fal bontását, a Nyugat felé nyitást megörökítő fényképet állítottak ki azért, hogy senki se feledje a múltat. Nemcsak '89-ről, a fal árnyékában töltött közel negyven évről is teljes képet kaphatunk, ha végigsétálunk a paravánok között. Klaus Wowereit berlini polgármester szerint a vér nélküli forradalom véget vetett a hidegháborúnak, Európa megosztottságának.
Berlinben sétálva fel-feltűnik a fal egy-egy maradványa. Ha végigsétálunk a Checkpoint Charlie-tól a Branderburgi kapun át a Postdamer Platzig, az aszfalton, a térköveken észrevehetjük: két sorba fektetett téglákon az egykori fal nyomvonalát örökítették meg, mellé bronztáblákba vésték a megosztottság szimbólumának nevét, fennállásának idejét.
A Chekpoint Charlie talán az egyik leghíresebb határátkelő, mely kapuként szolgált Kelet és Nyugat között. Ma múzeum, az egykori határőrbódé mellett egymással pózoló amerikai és orosz egyenruhások szórakoztatják az ide látogatókat. Érhetetlen, sokaknak talán bizarr, ahogy a kirakatban Brezsnyev és Hruscsov csókolózik, miközben fiatal lányok próbálják megfejteni: ki lehetett ez a két ember. A híres csókot pár euróért haza is vihetjük. A múzeumot az utolsó szovjet zászló és egy vörös csillag is díszíti, egy faldarabot is magukhoz vettek, megőrizendő az utókornak.
A Niederkirchen Strassén 200 méter hosszan sétálhatunk a fal mentén: ami '89-ig elválasztotta a berlinieket, ma kedvelt látványosság. Kerítéssel védik a lelkes turistáktól – a szuvenírgyűjtők rengeteg kárt okoztak azzal, hogy megpróbáltak egy-egy darabot kitépni és magukkal vinni.
Húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen módon a fal két oldalán – egymástól alig pár méterre –, két idős hölgy olvassa, miként fosztotta meg egymástól a fal a német családokat.
Berlin újraéli történelmét, aki csak pár napra látogat ide, a bőrén is megtapasztalhatja: a német fővárosnak sikerült az elmúlt húsz, de inkább ötvennégy évvel szembenéznie. Talán csak az adhat némi aggódásra okot, hogy a fallal szemben, egy szögesdrótos üres telken ezt a feliratot fújták a falra: „Baut die Mauer wieder! – Építsétek vissza a falat!”
A keletnémetek jó része – ahogy a Kádár-korszakot visszasíró magyarok – nem tudta feldolgozni a változást. Talán egy-két generációval később már eltűnik ez a fajta nosztalgia, és tiszta fejjel tudunk visszaemlékezni a '60-as évektől '89 őszéig tartó időszakra.
Segesvári Csaba
Kultúra ,