Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Furcsa életet élnek a szavak – lassan mást jelentenek, mint amit. Mit jelent például az, hogy cigányzenész? Le szabad-e írni azt, muzsikus cigány, vagy már ez is sértőnek bizonyul? Miért bántó az, hogy „cigány”, de nem kellemetlen a „roma”? Mi a különbség a kettő között? Túl tudunk-e valaha jutni ezen a kérdésen, amikor minden egyes kimondott szóra olyan kényesen kell figyelni, hogy az ember inkább elkerüli az egészet. Hiába a jó szándék, ha mindenki úgy ugrik egy-egy szóra, mintha a tyúkszemére léptek volna, ezért a sok hogyan miatt képtelenség eljutni a miértig. Vagy a hogyan továbbig.

 

 

Hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha a cigányozás csak és kizárólag magyar probléma lenne. „A cigányzene hungarikum. A cigányozás ne legyen az!” – írja egy óriásplakát a Mars téren. Ha ez megnyugtatja a reklám készítőit, nem az. Közép-Európa többi országában is verik a romákat, és a romák a nemromákat – a romasághoz való tartozást pedig mindkét fél a bőrszín alapján dönti el. Nem vagyunk unikum ezen a területen sem, bármennyire is ezzel próbál operálni a plakátot készítő kreatív csoport. Ez derült ki a Romanovella című előadásból is, amit nemzetközi színészekből álló társulat mutatott be október 13-án a Régi Zsinagógában. A román, szlovák, szlovén, német, osztrák, argentin és magyar résztvevőkből álló csapat összetétele is bizonyítja a probléma globális voltát. A Culture-Body-Body-Culture Romák és gádzsók – közelítés nevű nemzetközi projekt keretében létrejött előadás célja, hogy lehetőséget adjon a roma kultúra képviselőinek arra, hogy kapcsolatot teremtsenek a kelet-európai cigány közösségekkel, illetve ezek a nemzeti társadalmakkal. A program nem a világot akarja megváltani, hanem segíteni szeretne abban, hogy szabad kommunikáció jöhessen létre a felek között, tabuk és kicsinyességek nélkül lehessen beszélni erről a témáról.

 

 

Szlovák és román színészek, magyar zenészek a Régi Zsinagóga színpadán. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

 

A színpad díszletektől mentes, a jobb hátsó sarokban zenekar, két másikban tévé, hátul lépcső párnákkal. Hat színész – hárman romának tűnnek, hárman nem. A történet szerint ezek a színészek egy szappanopera-forgatás miatt gyűltek össze, a helyszínen van egy fordító is, de senki más. Szerződés sehol, rendező sehol, telefonon sem lehet utolérni az illetékeseket, de a munka mégis elkezdődik. Miközben a sorozatok műfaji követelményeinek megfelelően kusza és követhetetlen forgatókönyvet ripacskodnak el – az apád nem az apád, szeretlek, elhagylak, mert szeretlek, eljegyezhetsz, de nem szeretlek, meghalsz, mert szeretlek, kitagadlak, de szeretlek –, a „valóságban” is hasonló történetek zajlanak – mindegyik lány megpróbálja elcsábítani mindegyik fiút szép sorjában, az egyik lányról kiderül, terhes, az apa megijed, de aztán persze boldogan…
Ezeknek a kavarodásoknak a révén merülnek fel a problémák: roma fiú nemroma lány együtt, mi az, hogy a kultúrák keveredése,  meg lehet-e tagadni a kultúrát, predesztinál-e az valami olyanra, amit te nem akarsz, mi az, ami rajtad múlik, mi az, ami felett nincs hatalmad.
Sors.
Közben a szereplők ki-kilépnek a történetből, hogy elmondjanak egy másikat: az egyik lány anyja roma, apja nem. Az iskolában mindenki csúfolta, ott egyértelműen cigánynak számított, az anyja próbált a cigányság ellen nevelni, de ezzel csak vonzóbbá tette azt a lány számára. De nem tartozott egyik közösséghez sem.
A román fiút megverték a cigányok, aztán az apja, mert véres volt az inge. A romák kiverték a fogát, az apja elpüfölte, hogy férfi váljon belőle. Jobb ember az apja azoknál a cigányoknál, akik megverték? És fordítva?
A roma lánynak egy kihalt aluljárón visz haza az útja esténként, ahol szkinhedek szoktak találkozni. Amikor a lejáró közelébe ér, mindig sietni kezd, próbál láthatatlanná válni, nem felhívni magára a figyelmet. Többnyire csak beszólnak neki, de előfordult már, hogy utána szaladtak. Amikor hazaér, bezár minden ablakot és ajtót. Éjszakánként pedig felriad, hogy ellenőrizze.
Félelem.
Nincs ezekben a mesékben semmi meglepő vagy megdöbbentő, nekem is vannak ilyen történeteim, ahogy mindenkinek, aki itt él. Ez a baj. Hogy ez teljesen átlagos. Ami átlagos, az normális. Nem?

 

 

A darab egyik jelenetében egy kislány azt szeretné, ha a cigánylány megtanítaná táncolni úgy, ahogyan ők csinálják. Az eredmény nevetséges: egy kis fruska rázza magát, nem találja sem a ritmust, sem az értelmet. A kislány cigány szeretne lenni, mert adott pillanatban kényelmes lenne – elcsábíthatná a kiszemelt fiút, kalandosnak, érdekesnek, izgalmasnak tűnő élete lehetne, nem kellene a saját társadalmának kényelmetlen szabályaival vesződnie. De ha probléma merülne fel, viszszavedlene azzá, ami. Mert attól, hogy tudja a tánc lépéseit, még nem lesz roma. Persze nem is akar. A kis Machiavelli felhasználna bármilyen eszközt.
 „Színészként azért lehetek itt, mert roma vagyok. Köszönöm neked Európa, hogy itt lehetek, csak azért, mert roma vagyok” – mondja az egyik lány. Tényleg irónia volt benne, vagy csak ahonnan én ültem, hangzott annak? A pozitív diszkrimináció is diszkrimináció, hiába lendültünk át a ló túlfelére, nem lovagolunk – nem cirkuszi attrakcióként kellene mutogatni a cigány kultúrát. Egészen egyszerűen el kellene fogadni.
Amikor általános iskolás voltam, Cifra Hajni azt mondta a tanító néninek, hogy lecigányoztam. Büntetést kaptam, az igazságérzetem lázadt: egyrészt nem mondtam senkinek, hogy cigány, másrészt Cifra Hajni cigány. És?