Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

El­fo­gult va­gyok a med­vék­kel, el­fo­gult va­gyok a köl­tők­kel. Mi­ért ne let­tem vol­na el­fo­gult a könyv­vel, ami­nek cí­me: Egy med­ve­ku­ta­tó fel­jegy­zé­sei, és egy hall­ga­tás­ba fe­led­ke­zett ko­ráb­ban köl­tő­ként al­ko­tó szer­ző mű­ve? Mi­cso­da csá­bí­tó szó­ös­­sze­té­tel: med­ve­ku­ta­tó. A fér­fitest­ben buj­ká­ló rö­vid­nad­rá­gos fiú­gyer­mek fan­tá­zi­á­ját hogy­ne érin­te­né meg? Még az aján­lás („kol­lé­gá­im­nak”) sem éb­resz­tett ben­nem gya­nak­vást, jegy­zet­fü­zet és toll a kéz­be, ol­va­só­lám­pa, ol­va­só­szem­üveg.
Med­ve­ku­ta­tás. És úgy is lett. A könyv el­ső ha­to­da tény­leg olyan, mint­ha lé­tez­ne egy te­vé­keny­ség, mely min­den em­ber­ben ott szun­­nyad, és egy­szer majd fel­szín­re is tör, ki­nek előb­b, ki­nek utób­b, és ez vol­na a med­ve­ku­ta­tás. Bő­szen jegy­ze­tel­tem, med­ve­ere­det-mon­dák­ra akad­tam, osz­tá­lyoz­tam a kör­nye­ze­te­met med­vék­re, benn­szü­löt­tek­re és ha­tó­ság­ra. Jegy­ze­te­i­met szé­pen el­ne­vez­tem: Ga­la­xis-úti­ka­la­uz med­ve­ku­ta­tók­nak. Tel­jes­ség­gel el­hit­tem, hogy mind­ez­zel te­le le­het ír­ni egy köny­vet.
Pe­dig a fik­ció csak most kö­vet­ke­zett iga­zán. Mert a med­ve­ku­ta­tó sze­rel­mes lett, a sze­re­lem pár­kap­cso­lat­tal jár, a pár­kap­cso­la­tok kö­te­le­zett­sé­gek­kel. Meg kell fe­lel­ni. A med­ve­ku­ta­tó a Hi­va­tal ré­sze lett, a kör­nye­zet osz­tá­lyo­zá­sa meg­vál­to­zott: ügy­fe­les, ál­lam­pol­gár, bevivőem­ber, meg­mondóem­ber. Akár­men­­nyi­re hi­he­tet­len, ez a vi­lág az is­me­rő­sebb, min­den ri­deg­sé­ge el­le­né­re. A med­ve­ku­ta­tó­ból szép las­san csak egy csa­var lett, a Hi­va­tal gé­pe­ze­té­nek jól ola­jo­zott, de leg­ke­vés­bé sem nél­kü­löz­he­tet­len da­rab­ja. Ám a meg­fi­gye­lés hi­deg pon­tos­sá­ga ma­radt és a köl­tő­i­en szép mon­da­tok. „Né­ha úgy ál­mo­dok a min­den­rögzítökről, mint­ha egy gyö­nyö­rű faj hím­jei és nő­té­nyei len­nénk, egy fé­lig gép­ből, fé­lig hús­ból ál­ló faj gyö­nyö­rű pél­dá­nyai.” Aho­gyan min­den til­ta­ko­zá­som el­le­né­re még­is ma­gá­val ra­gad e má­sik vi­lág, aho­gyan ol­va­som to­vább, és aho­gyan sza­po­rod­nak be­jegy­zé­se­im a jegy­zet­fü­zet­ben, úgy lesz egy­re vi­lá­go­sabb a kér­dés: lé­te­zett-e va­ló­já­ban a med­ve­ku­ta­tás? Vagy az egész csu­pán ar­ra szol­gált, hogy a med­ve­ku­ta­tó ki­ala­kít­sa vég­te­le­nül pre­cíz meg­fi­gye­lé­si rend­sze­rét? E meg­fi­gye­lé­si rend­szer biz­to­sít­ja szá­má­ra mind­azt a ta­pasz­ta­la­tot, mel­­lyel tal­pon ma­rad­hat a Hi­va­tal rend­sze­ré­ben, sőt: egy­re fel­jebb jut? És itt fo­gott meg a könyv iga­zán. Hogy to­vább ol­vas­tam a ben­nem rej­lő ide­gen­ke­dés el­le­né­re, to­vább jegy­ze­tel­tem, sőt jegy­ze­te­i­met ta­lán át is ne­vez­tem: Ga­la­xis-úti­ka­la­uz hi­va­tal­no­kok­nak. Vi­lá­gunk és e fik­tív vi­lág ha­son­ló­sá­gát nem ele­mez­ném, ki-k­i, mint ol­va­só vá­las­­sza le a sa­ját va­ló­ság­ré­te­gét ma­gá­nak.
A könyv vé­ge nyit­va hagy­ja a be­fe­je­zést, csak re­mél­he­tem, hogy az tör­té­nik, amit én kép­zel­tem el. És mi­re idá­ig el­ju­tok gon­do­la­ta­im­mal, fá­radt köny­vem há­lá­san tű­ri, hogy le­te­gyem a töb­bi könyv kö­zé pi­hen­ni. De már más­nap ar­ra a pil­la­nat­ra vár, mi­kor ve­szem új­ra a ke­zem­be. Sze­gény ek­ko­ra úgy néz ki, mint aki vég­leg ki­szol­gál­ta ide­jét egy fa­lu­si köz­könyv­tár­ban. De hát ez a sor­suk a köny­vek­nek egy med­ve­ku­ta­tó ott­ho­ná­ban.
And­rás Lász­ló: Egy med­ve­ku­ta­tó fel­jegy­zé­sei – Nyi­tott Könyv­mű­hely, 2010.

Petró Já­nos