A családi tradíciót folytatja Behán László, akinek szülei is zenészek: édesapja a Szegedi Szimfonikus Zenekar csellistája, édesanyja pedig sokáig zenetanárként dolgozott. Nem meglepő tehát, hogy már négyévesen hegedűt kapott kezébe. „Nem lehet elég korán kezdeni. Úgyhogy szerencsém volt, hogy abban az időben már óvodásként is lehetett zeneiskolába járni. Számomra korán kiderült, hogy ezzel akarok foglalkozni, mert igazából nem nagyon érdekelt semmi más. Középiskolát is úgy választottam már, hogy zenei jellege legyen, az osztályunkba csak olyanok jártak, akik mellette a konzervatóriumban tanultak zenélni. Akkor már jól tudtam, hogy ezzel szeretnék elhelyezkedni. Mivel jól érzem magam Szegeden, nem akartam más városba menni továbbtanulni, így egyértelmű volt, hogy a ZMK-ra jelentkezem.”
Behán László 1984 augusztusában született Szegeden. A Tömörkény István Gimnázium művészeti osztályában érettségizett 2003-ban. Jelenleg a Zeneművészeti Kar végzős hallgatója hegedű szakon. 2007 óta a Szegedi Szimfonikus Zenekar váltó koncertmestereként tevékenykedik. Fotó: Segesvári Csaba |
---|
László zenei karrierje nagy lendületet kapott, amikor huszonhárom évesen neki adták a Szegedi Szimfonikus Zenekar váltó koncertmesteri pozícióját. Mint meséli, ezt a sikert a szerencsén kívül laza hozzáállásának is köszönheti. „Szóltak, hogy lesz próbajáték a pozícióra. őszintén szólva én csak tapasztalatot szerettem volna szerezni arról, hogy mégis milyen lehet egy ilyen próbajátékon játszani. Tudtam ugyanis, hogy előbb-utóbb eljön az életben egy olyan alkalom, amikor erre szükségem lesz. Addig tartottam fontosnak igazából a dolgot, amíg felkészültem, megtanultam a darabokat, mert ezek sokszor egyeznek a különböző zenekaroknál. És ha már megtanultam, akkor el is játszottam őket. Célom volt, hogy felvegyenek a zenekarba, de azt nem mertem volna gondolni, hogy koncertmesterként kerülök be rögtön. Egyrészt megtisztelő dolog az, hogy bizalmat adott nekem a Szegedi Szimfonikus Zenekar. Főleg, hogy én vagyok az egyik legfiatalabb koncertmester a zenekar történetében. Ugyanakkor ez egy nagyon felelősségteljes munka. Stresszesebb, többet kell dolgoznom, nagyobb figyelmet kell szentelnem a próbákra, folyamatos gyakorlást igényel a zenekar mellett. Gyakorlatilag egész állásban dolgozom itt, ez egy egész embert kívánó feladat.”
Számára a zenélés nem csupán munka, hanem szenvedély is, ezért talán furcsának is tartaná már, ha nem zenélne napi tíz órában. „Ha az ember élvezi ezt csinálni, nem érzi fáradságnak, legalábbis közben nem, csak utána. De persze azért nem csupa szórakozás egy zenész élete. Sokan azt hiszik, amikor látnak egy zenekart, hogy milyen aranyos kis társaság, nem is munka, amit csinálnak. Pedig ha készülünk egy előadásra, koncertre, az nagyon fárasztó tud lenni, nagyon sok munkát igényel” – mesél a zenészlétről.
CSALÁD |
---|
László igen fiatalon alapított családot, huszonöt évesen egy három- és egy egyéves kislányt nevel párjával. „Mindketten mutatnak tehetséget a zenéhez. Semmiképp nem fogom erőltetni persze, hogy zenei pályára lépjenek, de azt mindenképp szeretném, hogy tanuljanak zenélni, hiszen ez rengeteget hozzátesz az életükhöz. Jelenleg a párom tölt több időt velük, hiszen én rengeteget dolgozom, de a szabadidőmben igyekszem én is minél többet részt venni az életükben” – mondja. |
A fiatal zenész szerint nagy szerepük van eddigi pályájában tanárainak és kollégáinak, akiktől rengeteget tanulhatott. „Sok olyan ember volt, aki fontos mérföldkő az életemben. Sokszor tanul az ember egy beszélgetésből is, amikor egy tapasztaltabb zenész mesél a hegedüléshez való hozzáállásáról, tapasztalatairól. Ez gyakran többet jelentett nekem, mint az aktív zenélés. Ez egy olyan pálya, ahol közelebbi kapcsolatba kell kerülni a tanárokkal, különben nem lehet eleget tanulni. Tiszteletteljes, de baráti kapcsolatra van szükség, máskülönben nem tud úgy folyni a munka. Szerencse kell hozzá, hogy olyan tanárokhoz kerüljön az ember, illetve pályakezdőként olyan kollégák mellé, akikkel ezt meg lehet valósítani. Hála Istennek, nekem ebben is szerencsém volt, az öszszes tanárom ilyen volt, egyfajta baráti, bensőséges viszonyt sikerült kialakítani. Eddig mindig olyan embertől sikerült tanulnom, akire fel tudtam nézni, és aki nem volt velem távolságtartó, így lehet teljes szívvel megvalósítani az instrukcióikat. Masopust Péter már tizenegy éve a hegedűtanárom, rengeteget tanultam tőle, nagyon jó alapot adott az élethez. De sokat kaptam még kollégáimtól is, Kosztándi István első koncertmestertől és Kecskés Györgytől" – emeli ki.
László a zenekari munka mellett nagyon szereti a barátaival, kedves kollégáival történő kamarazenéléseket is, ezért gyakran szerveznek kisebb koncerteket. Sőt, arra is van példa, hogy hobbizenélésükkel rászoruló embereken is segíteni tudnak. „Szoktunk koncerteket tartani a kollégáimmal a szimfonikus zenekarból. Az egyik legkomolyabb ilyen próbálkozásunk tavaly nyáron volt, a zenekar első oboistájával, Steiler Tamással a Reök-palotában. Egyszerűen szerettünk volna egy koncertet, és elgondolkoztunk azon, hogy ha már mi szervezünk egy ilyet a muzsika szeretete miatt, akkor miért ne lehetne ezt úgy, hogy másnak is haszna legyen belőle. Így alakult, hogy a szokásunkkal ellentétben ezúttal szedtünk belépőt, és felajánlottuk jótékonysági célra. Végül a Reménysugár Alapítványon keresztül leukémiás és rákos gyereknek gyűjtöttünk pénzt vele, és elég jól sikerült a koncert. Szeretnénk folytatni a jövőben is, mert nagyon jó dolog, hogy segíthetünk másoknak a saját örömünkkel. Úgyhogy más zenekari kollégákkal is gondolkozunk már ilyesmin, illetve egyéb szegedi művészekkel is tervbe van véve hasonló koncert” – árulja el.
A májusban diplomázó zenész tehát máris igen sikeresnek mondható pályáján. Mint mondja, végzős hallgatókét sem szereti tervezgetni a jövőt.
„Nem szoktam azon gondolkodni, hogy mit szeretnék elérni hosszú távon zenészként. Inkább csak csinálom, amit jónak érzek, kihasználom az adódó lehetőségeket, aztán majd meglátjuk, hogy mi jön össze, ahogy hozza az élet. Egyelőre úgy gondolom, itt kell lennem Szegeden, jól érzem itt magam, sokat tanulok, fejlődöm, és ez a lényeg. Maximum egy évre előre tudok tervezni, koncertidőpontokat, helyszíneket. Elégedett vagyok a lehetőségeimmel, de persze nem viszem túlzásba ezt, mert ha valaki valamivel nagyon megelégszik, akkor ott lesz vége a dolognak. A szimfonikus zenekarban végzett munkám mellett taníthatnék is majd, de ezt egyelőre nem tervezem. szerintem ehhez még nem tudok eleget, sok mindent meg kell élnem még ahhoz is, hogy akár egész kicsi gyerekeket taníthassak. Jelen pillanatban annyira nem érdekel ez a része a dolognak, sokkal inkább a zenélés. Sokan tanítanak az egyetemen a szimfonikus zenekarból is, és ez nagyon jó kombináció. Ha valaki tanít, és viszi a zenekari munkát, akkor azt tudja tanítani, amit maga is megtapasztalt. Szóval a két dolog nagyon közel áll egymáshoz, úgyhogy lehet, hogy egyszer még tanítani is fogok. Soha nem hajtok semmit, mégis minden beindult eddig is magától, a zenekari munka is, a családi életem is. Úgyhogy megtanultam már, hogy mindennek eljön a maga ideje” – összegez.
Keresztes Judit