2024. május 1., szerda English version
Archívum  --  2009  --  9. szám - 2009. szeptember 28.  --  Kultúra
Szél­ma­lom­harc
Mi a va­ló­ság, és mi az, ami csu­pán an­nak tű­nik? Hol a ha­tár me­se és az „iga­zi” élet kö­zött? Mit kezd ma­gá­val Don Qui­jo­te, ami­kor nap­ja­ink fic­súr­jaival ta­lál­ko­zik? E fi­lo­zo­fi­kus gon­do­la­tok egy szó­ra­koz­ta­tó egy­órás da­rab­ban ke­rül­nek te­rí­ték­re, s hogy a fel­tett kér­dé­sek­re van-e vá­lasz, azt dönt­se el a nagy­ér­de­mű.
Címkék: Kultúra

A Sze­ge­di Egye­te­mi Szín­ház idén nyá­ron egy újabb elő­adás­sal ruk­kolt elő: a Sze­rel­me­sek és Don Qu­i­jo­ték a bús ké­pű lo­vag és hű­sé­ges kí­sé­rő­je, San­cho Panza tör­té­ne­tét me­sé­lik el ne­künk, új­ra­ér­tel­mez­ve, át­gon­dol­va, a ma­guk ké­pé­re for­mál­va. A te­ma­ti­ka per­sze is­mert: Don Qui­jo­te el­in­dul, hogy vé­del­mez­ze az igaz­sá­got, harc­ba száll­jon az el­eset­te­kért és le­győz­ze a go­no­szo­kat, akik az előb­bi­ek éle­tét meg­ke­se­rí­tik.

szesz
A Szerelmesek és Don Quijotékkal is nagy sikert aratott a társulat.
Fo­tó: Gémes Sándor


No de kezd­jük az ele­jén: a SZESZ tag­jai be­vo­nul­nak, és csend­ben né­zik egy ide­ig az ér­tet­le­nül ülő kö­zön­sé­get, majd, mint­ha már meg­un­nák a vá­ra­ko­zást, egy rö­vid per­for­mance-szal be­mu­tat­ják tár­su­la­tu­kat. El­ének­lik az in­du­ló­ju­kat, be­kon­fe­rál­ják sa­ját ma­gu­kat; tu­dat­ják ve­lünk, hogy ők azért ját­sza­nak, mert ez az, amit sze­ret­nek csi­nál­ni. Min­den­ki meg­ta­lál­ja a sa­ját sze­re­pét, és ak­kor vég­re kez­dőd­het a szín­da­rab!
Szür­ke ru­hák­ban, egy szin­te tel­je­sen dísz­let­te­len szín­pa­don ad­ja elő ez a ki­lenc fi­a­tal az is­mert vagy ke­vés­bé is­mert epi­zó­do­kat, amik Don Qui­jotéhoz köt­he­tők; né­ha, ami­kor úgy ér­zik, ma­gya­rá­zat­ra szo­rul az elő­adás, meg-meg­áll­nak, be­mu­tat­ják a szí­nen lé­vő­ket, köz­lik, hogy a kö­vet­ke­ző je­le­net­ben hő­sünk meg­hal, vagy épp ar­ra biz­tat­nak min­ket, hogy bát­ran mer­jünk – és ne csak egy szín­há­zi elő­adás alatt – sír­ni és ne­vet­ni.
Oly­kor meg­je­le­nik Dul­cinea is, a Don ked­ve­se, aki ta­lán csak a kép­ze­let szü­le­mé­nye, mint oly sok min­den a lo­vag éle­té­ben. A fa­lu­be­li­ek, ahon­nan hő­sünk szár­ma­zik, meg is ál­la­pod­nak ab­ban, hogy leg­jobb lesz bo­lon­dok­há­zá­ba zá­rat­ni sze­gényt, mert csak bajt okoz, és szé­gyent hoz min­den­ki­re. S míg ők ár­mány­kod­nak el­le­ne, Don Qui­jo­te ne­me­sebb­nél ne­me­sebb tet­tek­kel öreg­bí­ti hír­ne­vét: meg­ment egy lányt a kény­szer­há­zas­ság­tól, meg­lec­kéz­te­ti a kap­zsi kal­márt, aki szol­ga­sors­ba hajt­ja az ár­tat­lan em­be­re­ket, sőt, ha egy szél­mal­mot lát, gon­dol­ko­dás nél­kül meg­tá­mad­ja azt, mert go­nosz óri­á­s­nak hi­szi. De va­jon va­ló­ban nem óri­á­sok-e ők? Biz­tos, hogy a lo­vag a bo­lond (és ve­le együtt hű fegy­ver­hor­do­zó­ja), és nem a kö­rü­löt­te lé­vő vi­lág? Ez a ké­tely tá­mad a né­ző­ben, ez sok­szor a be­szél­ge­tés té­má­ja a két fő­sze­rep­lő kö­zött is.
Az elő­adás nem mé­lyed be­le olyan prob­lé­mák­ba, mint ami­lyen a „lé­te­zik-e ál­ta­lá­nos igaz­ság?”, „van-e va­ló­ság?”, „a bo­lond csak­ugyan bo­lond-e?”, de az ar­ra fo­gé­kony né­zőt leg­alább­is gon­dol­ko­dás­ra kész­te­ti.
A Czene Zol­tán ál­tal írt és ren­de­zett da­rab, amely Mándy Iván re­gé­nyé­nek (A pá­lya szé­lén) és Sán­dor Pál film­jé­nek (Ré­gi idők fo­ci­ja) fel­hasz­ná­lá­sá­val ké­szült, azon­ban nem ér vé­get ott, hogy a kény­szer­zub­bo­nyos Don meg­hal. Mert hát ho­gyan is zá­rul­hat­na le – vall­ja a tár­su­lat já­té­ka – egy örök ér­vé­nyű kér­dés? Foly­ta­tó­dik a tör­té­net ko­runk­ban, ami­kor egy génse­bésznő rög­esz­mé­jé­től ve­zérel­ve klónoz­za két fő­hő­sün­ket, ta­lán sa­ját bol­dog­ta­lan­sá­gá­ra ke­res­ve meg­ol­dást. Per­sze mos­ta­ni vi­lá­gunk­kal sem tud mit kez­de­ni az ide­a­lis­ta Don Qui­jo­te; a mai kor bús ké­pű lo­vag­jai is ugyan­úgy el­ve­szet­tek, vagy kény­szer­zub­bony vár rá­juk – szó sze­rint vagy át­vitt ér­te­lem­ben.
S hogy vég­ső kö­vet­kez­te­tés vagy ta­nul­ság van-e? A tár­su­lat sze­rint: „Mi a ta­nul­ság? Kép­te­le­nek va­gyunk öle­lé­sünk­ből el­en­ged­ni az ál­ta­lunk fel­épí­tett il­lu­zó­ri­kus vi­lá­got. Erő­sen szo­rít­juk. Ez a tra­gé­dia? Ez itt a bök­ke­nő. Me­sék és ál­mok er­de­jé­be igen­is té­ved­je­tek, em­be­rek!”

Tóth Ilo­na

Bezár