Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Hatvanezres gigarendezvény, hatszáz fős családias koncertek, sör-, bor-, pálinka-, kolbász- és halászléfesztivál, Hajógyári sziget, Mezőtúr, Kecskemét, Duna-pataj, Tokaj, Sopron, Gyula, az Isten háta mögött és az orra előtt, egy nap, két nap, három nap, egy hét, tíz nap… Közben az idő és a tér egybefolyt, az arcok, mint a sátortengerben az egyenigluk, lassan egygyé és ugyanazzá váltak, a koncertek, a színpadok semmit sem változtak. Mi meg a fesztiválok generációja lettünk.
Az első fesztiválélményem a Sziget volt, de a legjobb és legmaradandóbb egy mezőtúri rockfesztivál. Talán éppen azért, mert nem olyan volt, mint a Sziget, hanem kicsi, két színpaddal, jeges vízzel a volt laktanya tusolójában, és a sátrunkból kilógó két idegen lábbal. Ami Tibihez tartozott, akitől nem kellett félni, mert nem lop, legrosszabb esetben belsője kincseit üríti sátrunk féltett bensőjébe, mondták Tibi barátai, akik aztán két lábánál fogva likvidálták Tibit. Olyan volt, mint valami idilli hippitalálkozó virágok nélkül, és jobb zenével. Furcsa dolog, ki hogyan emlékszik vissza egy-egy ilyen hétvégére. Vegyük például a Szegedi Ifjúsági Napokat: az újabb széria rendezői közül valakinek rendre úgy rémlik, hogy a régi jó találkozó a rendszer elleni csendes lázadás része volt, hiszen a rendezvény, aminek „létrejötte 1967-re datálható, akkor még Magyarország egyetlen zenei fesztiválja volt. Jellemzője, hogy minden profi és kezdő zenekar cenzúrázatlanul játszhatott” (Szegedi Ifjúsági Napok 2004, sajtóinformációs anyag). Abban az időben valóban nem volt olyan kialakult fesztivál-kultúra, mint most, hanem tavasztól késő őszig működtek az ifjúsági parkok, ahol a főtt virsli és a Kőbányai Világos mellett szórakozhattak az ifjak. Ezeken a helyeken fix programok, koncertek voltak, például a P. Mobil minden kedden játszott a pestszentlőrinci Ifjúsági parkban, a nagy zenekarok, mint az Omega, vagy az LGT nyáron turnézni menetek, általában a Balaton köré. Hadd kupálódjanak a német turisták zenei téren is nálunk! „Amikor a nyolcvanas években Szegedre kerültem, a Szegedi Ifjúsági Napok már többéves hagyománnyal bíró rendezvény volt, de nekem, pesti gyereknek, fogalmam sem volt róla, hogy létezik ez a dolog”, meséli, aki látta az akkort és a mostot. „De nem is találkoztam senkivel abból a nagy cimbora-hálózatból, ami a számunkra jelentősebb eseményeken mindig jelen volt. Akkor a szegedi fesztivál elég érdekes volt, mivel ezt a város vagy a vezetés valamilyen kulturális programnak szánta, hogy megadja az ifjúságnak, ami kell – a fénypont a helyi cégeknek, állami vállalatoknak, mezőgazdasági termelő szövetkezeteknek és hasonlóknak a teherautós felvonulása volt. Itt volt többezer ember, és bámulta, ahogy a teherautóra szerelt óriási kifli után jön két fürt gabona. Azon a napon a közönség is nagyon szórt volt, mint egy május elsején – munkások, nagypapák nagymamákkal vagy unokákkal, aki élt és mozgott, de ezeken a nyolcvanas évekbeli utolsó néhány fesztiválon nem volt igazán kiemelkedően nagy együttes. Szeged akkor hajlandó volt sztereotípiákban gondolkozni, ha idekerült máshonnan egy tornacipős, hosszú hajú alak, azt kinézték, úgy vették, hogy nem lehetett más, csak csöves, ingyenélő, huligán. Akkor a csöves fogalma egy olyan szubkultúrát takart, aminek a tagjai a ruházatukkal, külső kinézetükkel és az állandó koncertlátogatással bosszantották szüleiket és munkaadóikat. A SZIN-ek vége felé az már rendszeres téma volt a helyi napilapban, hogy idejönnek ezek a semmirekellő szakadt alakok, fürdenek a szökőkútjainkban, csókolóznak, a rakparton alszanak, sört isznak az utcán – az senkit sem zavart, hogy minden munkás sört ivott az utcán abban az időben. Az akkori újságírás nagyon hálás témája volt, hogy van egy város, ami mindent képes megtenni azért, hogy a fiataljai kulturáltan szórakozzanak, és akkor idejönnek ezek a valakik valahonnan, és illetlenül viselkednek.”
Utólag visszatekintve a párt és a KISZ valóban meghatározta ennek a rendezvénynek a vonalát, Szurdi Zsolt, a városi Rockklub vezetője szerint ez főként az első néhány évre volt jellemző, mert a hetvenes évek közepétől inkább kellemes happening hangulat jellemezte ezt a hétvégét, ahová július utolsó hetében bevándoroltak a tornacipős fiatalok. Ezekben az években még minden nagy zenekar igyekezett itt fellépni, minden városi klub bekapcsolódott a rendezvénybe, minden itteni csoport igyekezett magát megmutatni. Jöttek külföldről néptánc-együttesek, jazz zenekarok, bábosok, volt filmvetítés, éjszakai jazzkoncert az újszegedi Kertmoziban. Akkoriban harminchárom klub működött Szegeden, ezek közül rengeteg nyitva tartott hajnalig abban a pár napban, sőt, önálló programjaik voltak. Ezekben az években körülbelül harmincezer fiatalt mozgatott meg a rendezvény a városból és a környékről. „Egyszer külföldi koncerrtről jöttünk vissza a zenekarral”, meséli Szurdi, „és voltak velünk francia vendégek, akik álmélkodva kérdezték, hogy mindig ilyen-e ez a város, ez a fesztiválok városa-e. Akkor elvittük őket a szabadtérire, ahol éppen valami rockopera volt műsoron, teljesen hasra estek tőle, mert mindenütt csak buli volt és tömeg. Mondták, hogy semmiben nem különbözik Cannes-tól ez a város”. Három állandó helyszín volt: a Dugonics tér, ahol az új SZIN-nek is van színpada, a Móra-park a Kertmozival és a Vigadóval, ahol általában az éjszakai táncok folytak tánczenekarokkal, rock’n rollal, ahogy azt kellett.

 

A „szigorú” zsűri: Szurdi Zsolt, Miklós Tibor és Patkós Attila. Fotó: Segesvári Csaba

 

Voltak sportrendezvények, vetélkedők is, a klubokat bekapcsolták egy rádiósorozatba, és verseny volt közöttük is. A harmadik helyszín a rakpart volt, és ezért nem szerették a városlakók a rendezvényt, mert a rakpartra csámborgó tornacipős fiatalok a parkban aludtak. „De ha a város vagy a politika ilyen helyszínt választott a rendezvénynek, akkor ezzel szembe kellett volna nézni”, tette hozzá Szurdi, „De a város nem ezt tette, hanem azt mondta, hogy támogatja a fiatalokat, majd mosta kezeit. Aztán a rendszerváltás után a volt rendezők, a KISZ és az MSZMP már nem léteztek, a helyükre került újabb szervezetek pedig nem vállalták fel a rendezvényt. Mindenki ódzkodott tőle, hiszen ez a régi rendszer fesztiválja volt. Jobb lett volna, ha pusztán kulturális rendezvénynek tekintik, és nem a politika okuláréján keresztül vizsgálgatják, így viszont igyekeztek ezt a fajta kultúrát eltörölni. Olyannyira, hogy az új város- és országvezetés hallani sem akart róla.” Ekkor vette kezébe a szervezést a városi rockklub, mint teljesen apolikus szervezet. Tizenhárom évig őrizték a rendezvényt, majd sikerült visszaadniuk a városnak, minthogy egy ekkora fesztivált egy kis klub nem tud megszervezni, másrészt ez leginkább valóban a város feladata és haszna.
És a Szegedi Ifjúsági Napok újra fényesen ragyog. Idén harmadik alkalommal rendezik majd meg a fesztivált, aminek az újszegedi Strand két színpaddal, civil szervezetek utcájával, éjszakai vetítéssel ad otthont, illetve a hagyományokhoz hűen áll egy színpad a Dugonics téren is, ahol folklór és jazzkoncerteket lehet hallgatni. A hamvaiból feltámadó 2003-as SZIN-t közel tizenötezer fiatal tesztelte, és nyilván jó minősítést adtak a rendezvénynek, mert a következő évben még többen voltak kíváncsiak az augusztust és a nyarat búcsúztató hétvégére. A fesztiválok erdejéből a SZIN leginkább a több fordulóból álló tehetségkutató versenyével magaslik ki, ami szintén a régi ifjúsági napok hagyományának folytatása. A Szegeden, Pécsett és más nagyobb vidéki városokban március és áprilisban zajló selejtezőket már megelőzte egy zárt forduló, amikor a zenekarok beküldött anyagai alapján választott ki a zsűri tíz együttest, akik a már előbb említett helyszíneken nagyközönség előtt mutathatják be tudásukat. Ezekből a városi versenyekből két-két zenekar jut tovább a Szegedi Ifjúsági Napokra, ahol aztán valóban sok ember és egy újabb zsűri előtt dől el, melyikük találtatik a legtehetségesebbnek.
A szegedi Ifjúsági Házban március 11-én Szurdi Zsolt, Miklós Tibor és Patkós Attila zsűrizése mellett lezajlottak a csaták: bár a tíz eddig eljutott zenekarból csak nyolcnak volt bátorsága színpadra állni, ketten megfutamodtak. Vagy feloszlottak, ki tudja, mindenesetre hírt nem adtak magukról, így viszont elvették a lehetőséget két olyan csapattól, akiknek talán lett volna merszük, és ezzel esélyük is a meg- és bemutatkozásra. De a többi zenekar hozta a magyar zenetévén látható stílusok és műfajok zömét. A Best Off csapat például, ami egy mackónadrágos és farmeres-baseballsapkás rappelő fiúból és egy nagyon jó hangú lányból állt, nekem egy az egyben Majka papát juttatta eszembe, pedig nem is ismerem. Az amerikai típusú bűn, maffia és nyomor hangulatot idézni kívánó felállás a Beatles Let it be dallamaival szociális érzékenységük legjavát próbálták bemutatni úgy, hogy rendre tesónak szólítottak bennünket. Aztán jött a Diversus zenekar, akik saját bevallásuk szerint tinci-tánci zenét játszottak, és valóban. Ami azért mégis jó koleszbulikat juttatott az ember eszébe, megfűszerezve a Beverly Hills 90210 klubjának hangulatával. Az őket követő Fade Out a beállással és a hangolással olyan RedHotChiliPeppers-ös és Nyerses dallamokat pendített, hogy az én szívemet azonnal megnyerték, még akkor is, ha a bemutatkozó három dal már inkább az István, a királyra vagy az Eddára emlékeztetett. Utánuk a Libra következett, aminek az énekesére tekintve biztos voltam a gitártépésben, és abban, hogy a dalszövegekben a halál szó biztosan gyakori vendég lesz, és nem csalatkoztam. Dark volt-e vagy doom, nem tudom, mindenesetre sötét, ahogy azt kell. Hogy egy kis életkedvet leheljenek belénk következett a WYE olyan U2-s hangzással, hogy egy durvább másnapos reggelen még Bononak is időbe telne eldönteni, ő szól-e vagy valaki más.
A boldogan mosolygós amerikás érzés mellett együtt volt a zenekar, és úgy tűnt, mintha örömmel zenélnének, ami nem elhagyható hozzávalója a jó zenének vagy zenekarnak. Végül láthattuk a Quo Vadis együttest dallamos-fuvolás zenéjükkel és a Sea-t, ami nekem a leginkább együtt zenélni tudó csapatnak tűnt, amivel a jelenlévők közüli talán legnagyobb technikai tudással párosult. A zsűri döntésének értelmében végül a szegedi erős mezőnyből a kettő helyett három zenekar jutott tovább, a WYE, a Diversus és a Fade Out.
A versennyel kapcsolatban Szurdi elmondta, hogy nagy örömére sok olyan zenekar jutott be erre a fordulóra, akiknek tavaly még híre-hamva sem volt, mégis jó produkciókkal álltak színpadra, viszont hiányolta a komolyzenei és népzenei ismereteket. „Egyrészt a mai világzene java részben erről szól, másrészt az a rockzene, ami nem tudja őrizni néphagyományát, és nem tud ősi érvényű gyökerekhez nyúlni, soha nem lesz modern. Így nem is tud értékes produkciót vagy vért továbbadni. De valamikor huszonéves korukban a fiatalok önkéntelenül is érdeklődni kezdenek a folklór iránt, rájönnek, hogy van egy múlt, amit nem ismernek. Ez nemcsak a zenében van így, hanem a gondolkodásmódban is”.
Legyen erre példa a Szegedi Ifjúsági Napok!