Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Az alap Eötvös Péter Atlantisz című zeneműve, amit ’95 körül írt, de a koncepciót már a hatvanas évek közepén elkezdte kialakítani. Több mint egy évvel ezelőtt hallgattam meg ezt a zenét - akkor még egy teljesen más téma kapcsán -, és nagyon nagy hatással volt rám. Úgy gondoltam, hogy akkor, ahhoz a témához nem megfelelő, de valamikor foglalkoznom kell vele. Az Atlantiszhoz most csatlakozik még Eötvös egy másik műve, az Ima, amit 2002-ben kifejezetten az Atlantisz folytatásának írt. Maga Eötvös javasolta, hogy hallgassam meg ezt a darabot, és gondolkozzam el rajta, hiszen ez hangzásában és tematikájában is folyamatosságot mutat az Atlantisszal. Egyébként Atlantisz témája, az emberiség előtti kultúrák, illetve az ilyen mitikus-misztikus történetek már jóval korábban is érdekeltek, és ily módon nagyon szerencsés, hogy megtaláltam azt a zenét, ami erről szól, ráadásul úgy, ahogy az nekem tetszik. Sőt, azok a gondolatok, amik Eötvöst inspirálták, sok vonalon összevágnak az én gondolkodásommal is. Lehet, hogy azokat a problémákat, amik engem Atlantisszal kapcsolatban foglalkoztatnak, nem fogom tudni kifejteni egy órában, de valamiféle irányt tudok adni annak,  hogy szerintem az emberiség honnan indulhatott, milyen origó az, ami miatt a mi sorsunk ilyen furcsa kettősséget mutat, amivel mindig küzdenünk kell. Hogy milyen kontrasztban vannak a lélek megnyilvánulásai és a test ösztöni kifejeződései, és hogy vajon honnan eredhet az a feszültség. Nyilvánvalóan az emberiség gondolkodásában ez a kérdés mindig is központi téma volt, így nem választ próbálok meg erre adni.

 

A Szegedi Kortárs Balett Atlantisz című előadását március 10-étől láthatja a közönség. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Hanem?
– Én egy kissé a másként gondolkozók közé tartozom ezen a területen - távol áll tőlem az általános, kétezer éve elfogadott zsidó-keresztény vallásközpontú világban megszokott gondolkodásmód. Úgy vélem, hogy a történelmünkről keveset tudunk, amit ismerünk azt is többnyire írásos emlékekből, amiknek a hitelessége megkérdőjelezhető, főleg az elmúlt kétezer évé, amit hamisítanak is. Mi már születésünkkor nagyon sok hazugságot alapként kapunk, és tényként fogadunk el. Még azokat az információkat, amiket az utóbbi években vagy évtizedekben megcáfoltak, sem tudja befogadni a közvélemény, mert annyira erősek ezek a berögzött hitek, hogy szinte még tudományosan sem lehet előre lépni. Azt gondolom, hogy szabadon kell hagynunk az agyunkat az információk számára, hogy be tudjuk fogadni az újonnan érkezőket, és át tudjuk értékelni a magunkról és a világról alkotott képet minden pillanatban.
– Hogyan fogjuk ezt a színpadon látni?
– A zene absztrakt – nem megfogható, mégis élvezhető, befogadható és értelmezhető. Én sok esetben vagyok így a tánccal is, attól függetlenül, hogy gyakran csinálok tematikus sztoridarabokat. Hiszek abban is, hogy a tánc absztrakt nyelve van olyan erős, hogy érzelmeket, gondolatokat tudjon ébreszteni. Az Atlantisz esetében ezen az úton fogunk járni. Ez egy táncközpontú darab, nagyon sok intenzív mozgással, ami a zeneműhöz alkalmazkodó szerkezetbe épülve mutat be különböző kulturáltsági szinten élő csoportokat. Most klasszikus táncegyüttes felállásban dolgozunk, lesznek természetesen szólótáncok is, de inkább az erős, közös mozgásokra épül a darab. Közben persze kifejezett szerepek is vannak benne: a végén kialakul egy duett, amit Barta Dóra és Fodor Zoltán táncol, és mint tanító, egy másik kultúrából érkező nagy tudású pap, Heller János táncolja Manu szerepét.
– Miért foglalkoztat ez a mítosz ennyire?
– Atlantisz izgalmassága abban rejlik, hogy nem tudjuk mi történt, csak azt, hogy volt egy fejlett kultúra, ami egyszercsak eltűnt. Ez teszi örök megfejthetetlen mítosszá a történetet, ráadásul magában foglal két másik alapmítoszt is, ami uralja a Bibliát is, és egyéb más népi hiedelmekben is meglévő történeteket: az Édenkert és az Özönvíz gondolata.
– Van valamiféle pesszimista vagy optimista alapállásod a kérdéshez?
– Nem, nem akarok moralizálni, hogy melyik a jó világ, az akkori-e vagy a mostani. Inkább az foglalkoztat, hogy volt egy fejlett és egy kevésbé fejlett világ, Atlantisz eltűnése után pedig azokon a kulturális maradékokon kezd el fejlődni egy új emberiség, amelyek nagyon kevés információval rendelkeztek. Abból a nagy tudásból, ami Atlantiszé volt, egy vékony szeletke maradt meg, és erre kezdett el felépülni egy kultúra. Elég furcsa és nonszensz, hogy olyan nyomokra épül a civilizációnk, amiket nem ismerünk, nem is értünk eléggé, és ráadásul még felejtjük is. Az egyiptomi kultúra, aminek egyenes atlantiszi kapcsolatai voltak, még tartalmazta ennek a nagyon is erős, akár spirituális, akár nem világi vonalnak az elemeit, de ez elkezdett kikopni, és mára a test kiszolgálása maradt. A mai technika, a mai fejlődés nem arra irányul - ami pedig hitem szerint erősebb volt az atlantiszi korban -, hogy a bennünk levő energiákat és a szellemi képességeinket növeljük. Egyszerű példa, de ki tudja: azt, hogy az ember repüljön, lehet, hogy kétféleképpen lehetne csinálni. Lehet, hogy az ember képes olyan energiákat mozgósítani, ami egyszercsak repülésre késztetné őt. A másik lehetőség, hogy repülőre ülök. Az egyik mód kevésbé izgalmas. Én szeretek itt élni, nincs semmi bajom ezzel a világgal, de ez nagyon anyagias, materiális lét, és ellene hat annak, amit az atlantisziaktól örökölhettünk volna. Ez az érdekes nekem ebben a témában, és a darab is ezt sugallja – elindul egy új élet, de csak azokon a nyomokon, ami megmaradt a vízözön után, és amik lassan elmosódnak, és csak pici nyomok maradnak meg bennünk abból, hogy mi is lehetett az igazi tudás. Marad a kis tudás, mert csak egyet haraptunk a tudás almájából. Hiszen eljutunk Ádámig-Éváig, mert mégiscsak az emberiség kezdeteiről van szó.