A hatás marad fenn, nem a produktum.
2023. március 15-én generációk és generációs hatások találkoztak egy pillanatra a Petőfi Rock 50. évfordulója alkalmából. Korábbi, egyetemi színháztörténeti írásainkban már végigkövettük az egyes korszakokat felelevenítve a legfontosabb, leghatásosabb, legérdekesebb történeteket.
A jubileumi rendezvény kapcsán egykori érintetteket: belsősöket és külsősöket, vagyis nézőket kérdeztünk, valamint a jelenlegi művészeti vezető, Varga Norbert segítségével gondolkoztunk el azon, hogyan hatott egykor és hogyan hat jelenleg a színház.
„’73-ban volt valami a levegőben. Forrongott a felszín alatt valami, bár valódi forradalomra nem volt lehetőség. Ekkor történt meg március 15-én, hogy a központi ünnepségen Dózsa Erzsi szavalt a Múzeum lépcsőin, aztán közösen kitaláltuk, hogy tovább sétálunk a BTK-hoz, és szinte diáktüntetéssé duzzadva énekeltük a Kossuth nótát a Kárász utcán. Valódi forradalom persze nem lehetett, de az emberekben ezt a hitet, a szabadság hitét fogalmazta meg a Petőfi-rock”- mondja egy szemtanú. "Olyan igazi volt, rólunk szólt, benne voltunk, bele adtuk magunkat." – egészíti ki egy résztvevő.

Varga Norbert:
Nem láttuk, csak a visszaemlékezésekből rajzolódik ki valamennyire. Talán az, hogy számukra mit jelentett, mit jelent, sokkal fontosabb, mint hogy mi mit gondolunk róla. Látunk egy felvételt róla, azon teljesen átüt, hogy a résztvevők imádták csinálni, imádtak benne lenni. És a visszaemlékezésekből tényleg az tűnik ki, hogy nagyon sokat jelentett nekik és tartozott hozzá egy lázadás élmény is. Külföldön ez ténylegesen a lázadás időszaka volt, a magyarországi generációknak az igazi lázadás kimaradt. Biztos, hogy ez egy nagy fájdalom lehetett, és ilyen alkotásokban, közösségi élményekben csúcsosodott ki. Érdekes korszakban éltek, érdekes előadásokat csinálhattak, és mivel nincs róla, illetve csak kevés felvétel, írás, ezért nagy élmény a résztvevőkkel találkozni. Az akkori emberekre vonatkozó hatás, ami fennmaradt, és mi ezt a hatást ismerhetjük meg. A hatás maradt fenn, nem a produktum.
A színház a pillanat művészete. Amit akkor ők átéltek és akkor ők csináltak, az akkor volt. Nem azért, mert nem időtálló, hanem mert akkor hat abban a pillanatban. Megismételhetetlen, mert maga kontextus megismételhetetlen. Hiába veszik fel videóra, az érzések a helyszínen keletkeznek, a hatás ott alakul. Ezért nehéz kapcsolódni nem bennfentesként egy 50 évvel ezelőtti előadáshoz. Az már elmúlt.
Varga Norbert:
Mi magunk is reflektáló színházat csinálunk. Hagyománytiszteletből lettünk Szegedi Egyetemi Színház, és az elődök hagyatékának ápolása elvárás. Vagy még inkább az, hogy tetteinkkel méltóak legyünk hozzájuk. Sokszor kérik számon rajtunk, hogy még radikálisabb, még progresszívebb dolgokat csináljunk. Az igaz, hogy én nem csináltam olyat, amit én írtam, ami teljesen rólunk szól, hanem mindig szerzők segítségével beszéltem kifelé. De rajta van a világ folyásának ütőerén az ujjam, így a mi színházunk is reflektál. Miközben 2023-at írunk, a világ, a kontextus változott meg körülöttünk. Paál Istiék még a hosszú próbák után benn aludtak az AudMaxba. Hosszú próbák után. Ma már ilyet nem tudunk csinálni, hiszen az épületnek rendje van, mikor nyit és mikor zár, és őrzése van. Akkor több szabadság volt a diktatúra kellős közepén. Legalábbis ebben és így. A résztvevőket és a nézőket is rengeteg inger éri ma már. Másképp hatásos a ma színháza. A SZESZ, a szegediek mások szerint még mindig izgalmas dolgokat csinálnak, de Szegeden az elődök súlya miatt sokkoló elvárásrengeteggel küzdünk.
Varga Norbert:
Nekem munkás. Azt mondhatom, az megvalósult, amit mi terveztünk. Ünnepelve megemlékeztünk a Petőfi-rockról, elődeinkről. Azt gondolom, nem a beidegződött történeteket elevenítettük fel, hanem hozzátettünk a történetekhez.

Varga Norbert:
Szent-Györgyi Albert alapító, közösségteremtő tevékenysége elengedhetetlen. Pál Isti szakmaisága, ami kontextusba, az egészbe illesztette a szegedi egyetemi színjátszást, vitathatatlan. És kikerülhetetlenül része minden egyes más szakasz is a folyamatnak. Ugyanakkor a korszakolás mindig az utókor definiálási törekvése. A művészeti vezető személye óhatatlanul meghatározó a társulatra nézve, hiszen ő választja a darabokat, ő építi a kapcsolatokat más társulatokkal, belelát és formál. Biztosan van egy állandósága, vagy felismerhető jellegzetessége a jelenünknek is, de én sokkal fontosabbnak tartom a létező közösséget, és annak élményét kiemelni. Nem szeretem a kultusz-építést. De majd néhány év, évtizedből visszatekintve ez is letisztul.



