Időkapszula indíttatásból abszurd játékosság

Ha rólad készülne akta, akkor ki írná, és mi lenne benne?

Vagy a barátnőm vagy édesanyám. És talán azt mesélné el, amikor elmentünk egy egyiptomi tematikájú szabadulószobába, ahol egyre szűkebb terekbe kellett bejutni, a levegő is folyamatosan fogyott. Előtte nap ünnepeltünk. Sokat. Nem voltam a legfrissebb. Nem sokon múlott, de végül szerencsére nem történt baleset.

Amikor írtad ezt a könyvet, mennyire érezted ezt az „elfogyott a levegő” érzést?

Az „elfogyott a levegő” érzés nagyon is ismerős. Sokáig egyáltalán nem éreztem, hogy a közélethez bármi közöm lenne – ebben nagy szerepe volt annak az alapélménynek, amit a South Park adott. Ott ez az egész politika inkább egy abszurd, reménytelen játszmának tűnt, ahol mindegy, mit választasz, egyik sem igazán rólad szól. Ezt sokáig hordoztam magammal: nem érdekelt különösebben, nem éreztem, hogy nekem ebben állást kellene foglalnom.

Aztán egyszer csak elkezdett beszivárogni a mindennapjaimba ez a nyomasztó hangulat, amiből nem lehetett kimaradni. Nem konkrét események vagy ideológiák miatt, inkább az érzés miatt, hogy körülöttem feszültté vált a levegő, és hogy már nem lehetett úgy tenni, mintha mindez nem hatna rám. Ekkor ért utol igazán ez az „elfogyott a levegő” tapasztalás – nem mint politikai állásfoglalás, hanem mint személyes élmény.

A popkulturális és intertextuális utalások egyértelműek, de érdekelne, hogy benned személyesen milyen magyar valóságtapasztalatok csapódtak le ebben a könyvben?

Többnyire valamilyen hír vagy apró mozzanat volt a kiindulópont, de nem az érdekelt, hogy konkrét ügyeket kommentáljak. Inkább az a pillanat foglalkoztatott, amikor a valóság már annyira abszurd vagy zavarba ejtő, hogy szinte magától átcsúszik fikcióba. Volt olyan szöveg, ami előbb született meg történetként, és csak később „érte utol” a valóság, máskor egy emlék, egy félmondat vagy egy személyesen megélt helyzet indította el az írást. A könyv mögött így nem egyetlen nagy állítás van, hanem sok kicsi tapasztalás az elmúlt évekből: az az érzés, hogy bizonyos dolgok már nem magyarázhatók racionálisan, csak történetként. Ezek a szövegek számomra inkább lenyomatok, mint kommentárok.

Az olvasás elején idő kellett, mire ráéreztem a könyv működésére. Aztán úgy állt össze, mintha rövid, algoritmus által pörgetett tartalmakat olvasnék, ahol figurák és motívumok időről időre visszatérnek. Tudatos volt ez a szerkezet? És szerinted kiknek természetes ez a fajta befogadás?

Az érdekelt, hogy lehet-e prózában visszaadni azt a fragmentált, mégis összefüggő élményt, ahogyan ma tartalmakat fogyasztunk. Hogy nem egy nagy történetet kapsz egyszerre, hanem darabokat, amelyek lassan állnak össze, miközben az „algoritmus” újra meg újra visszahoz elemeket. Azt gondolom, hogy a fiatalabb olvasóknak ez ösztönösen működik, nekik ez az alapélményük. De közben nem csak nekik szól: az idősebbek más rétegeket, más utalásokat olvashatnak ki belőle. Számomra fontos volt, hogy többféle belépési pontja legyen a könyvnek.

A könyvben van, hogy teljesen az olvasóra bízod az értelmezést, máshol viszont konkrétabban vezeted a jelentést, akár egy szereplőn keresztül. Tudatos döntés volt ez az egyensúly?

Nem szabályrendszer mentén működött. Inkább az adott szöveg hangulata és ritmusa döntötte el, mennyire marad sejtetés, és mikor válik kimondottabbá. A kötet nagy része egy közös univerzumban játszódik, epizódszerűen, és nem minden „rész” ugyanúgy magyaráz. Volt, ahol elég volt utalni, máshol jobban be kellett vezetni az olvasót – ez írás közben alakult ki.

Ha valaki 15–20 év múlva olvassa a könyvet, mit fog belőle érteni? Marad-e időtálló élmény?

Abban bízom, hogy igen. Részben azért, mert a könyvnek tudatosan van egy időkapszula-indíttatása: lenyomatot akartam hagyni arról, milyen érzés volt ebben a világban, ekkor élni. Ha valaki később olvassa, nem feltétlenül az a fontos, hogy minden utalást pontosan beazonosítson, hanem hogy átjöjjön az a közeg és hangulat, amiben ezek a szövegek megszülettek. Emellett sok olyan elem van benne – főleg a popkulturális és társadalmi motívumok szintjén –, amelyek remélhetőleg túlélnek konkrét korszakokat. Lehet, hogy nem minden utalás marad érvényes, de az abszurditás tapasztalata, ami mögöttük van, szerintem időtálló.

Mostanában a Kalligram irányvonala nagyon izgalmas. Hogyan kerültél velük kapcsolatba, és miért ők adták ki a könyved?

Az írásaim nagy részét a Kalligramnál publikáltam, így természetes volt, hogy hozzájuk forduljak. A kapcsolat a Fiatal Írók Szövetségi műhelyeken keresztül alakult ki, ahol egy időben Tóth-Czifra Júlia volt a műhelyvezető, aki a Kalligram szerkesztője. Rajta keresztül kerültem kapcsolatba a kiadóval. Amikor ő elment szülési szabadságra, megismertem Tóth Ramóna Mirtillt, és vele folytatódott a közös munka. Mikor vállalható szinten írtam, megmutattam neki a szövegeimet, és szerencsére ő is meglátta bennük a lehetőséget.

Milyen emlék jut eszedbe az egyetemi éveiddel kapcsolatban?

A portfólióm kapcsán próbáltam egy kis játékosságot csempészni a szövegbe, ez olyan jól sikerült, hogy nem vették észre az elrejtett szóviccet. Ha valaki keresi, most is megtalálhatja. A másik a szakdolgozat védésemhez kapcsolódik, Móricz Zsigmond A jó palócok szerkezetét vitattuk meg a bizottsággal. Nem esett jól nekik, amikor – teljesen véletlenül – de sarokba szorítottam őket kicsit.

Jó és rossz zsaruk: Gerháth Györgyi, Lázárné Csernus Anikó