"Hogyan tudok bevonódni a potenciálisan évszázadokkal ezelőtt játszódó történet vérkeringésébe?" - Interjú Csomán Sándorral

Mitől működik igazán egy történelmi történet a vásznon – a látványtól, a karakterektől vagy attól, ahogyan kapcsolódni tudunk hozzájuk?

Megfordítanám: az a kérdés, hogy egy történet, mely történelmi háttérrel rendelkezik mitől tud működni. Ha a magyar filmtörténetet nézzük, leginkább a történelmi alkotásokra emlékszünk keserű szájízzel, amik előbb volt adott esemény bemutatásának szándéka, mint az ahhoz írt narratíva. Pedig valójában azok a történelmi filmek tudnak jól működni, melyeknél van egy olyan szelet, melyen keresztül egyetemes emberi kérdések artikulálódnak. Ez persze azért is szükséges, mert önmagában a történelem az előbb említett nézetben tények halmaza, melyet dramatizálni kell, fel kell öltöztetni karakterekkel, konfliktusokkal, téttel bíró döntéshelyzetekkel. Természetesen a látvány, vagy a hitelesség is fontos lehet, ám elsősorban a nézők fikciós alkotásokra ülnek be, melytől igazán nem a feddhetetlen hűséget, hanem az izgalmat, a szórakoztatást, vagy a drámai fedezetet várják. Ilyen értelemben talán a viszony, a kapcsolódás lehet kulcs: milyen feltételek mentén, hogyan tudok bevonódni a potenciálisan évszázadokkal ezelőtt játszódó történet vérkeringésébe?

Hogyan segíthet a film abban, hogy a történelem ne csak „távoli múlt” legyen, hanem átélhető történet?

A történelem kétélű, olyan értelemben, hogy egyszerre tud unalmas tények halmazának és izgalmas, sorsfordító történetek tárházának tűnni. Már az őskortól kezdve mindent narratívákba szervezünk annak érdekében, hogy könnyebben megérthető, logikus struktúrába illeszkedő legyen a feldolgozandó, átadandó információ. Ahhoz, hogy egy középkori történet ma is átélhető legyen olyan kérdésköröket kell mozgatnia, melyek időtlenek: a nagy, korokon átívelő problémák ugyanis nem egy-egy konkrét időszakhoz kötődnek, hanem mindig velünk vannak. Természetesen fontos, hogy rámutasson az adott történelmi helyzet sajátosságaira, továbbá gyakori „hibaként” jelenik meg a hangulat hiánya: sokszor túlságosan élére vasalt, „csinált” a látvány, mely nem segíti az immerziót.

A történelmi sorozatok egyre népszerűbbek – mit keres bennük a mai néző?

Egyrészt „egzotikus” számára az adott kor, azok a kölcsönhatások, melyeket mára már vagy elhagytunk, vagy meghaladtunk, el akar merülni egy másik világban – csakúgy, ahogy a sci-finél, vagy a fantasynél tesszük. Kíváncsi a kontextusra, arra, hogy az akkori hősök milyen elvek mentén, hogyan működhettek. De talán a leginkább az érdekli, hogy a ma egyetemes kérdései hogyan artikulálódnak: szerelem, ármány, hűség, morál, hatalmi játszmák, nagy sikerek és keserves kudarcok.

Szerinted mi a legnagyobb kihívás abban, ha a múltat nemcsak megmutatni, hanem „megérinteni” is szeretné egy alkotás?

Ez egyszerre pénz és kreativitás kérdése, de inkább az utóbbi az, mely leginkább befolyásolja a végeredményt. Pénz nélkül is lehet jó kamaradrámát forgatni régmúlt történelmi korokba illesztve, de anélkül a rengeteg költés, a „nagyotmondás” puszta akarata nem elégséges. Az a miliő, melynél a néző „érzi a kor szagát” nem csak a források, vagy az adott teljesen hiteles díszlet meglététől függ, hanem attól, hogy mindezen elemek hogyan rendeződnek egy világos művészi koncepcióba.

Ha egyetlen szóval kellene jellemezned, mit ígér a Hunyadi-sorozat élménye a közönségnek – mi lenne az a szó?

Kalandot.

Miért érdemes eljönni az Alumni Uni-Tudásműhely: Hunyadi, akiért a déli harang szól című előadásra?

Azért tartom izgalmasnak ezt a beszélgetést, mert a két szempontból közelíti meg a sorozathoz kapcsolódó kérdéseket: egyrészt történelmi kontextusba helyezi és edukálja a hallgatóságot arról, hogy mi a különbség fikció és valóság között, másrészt filmelméleti szempontból, a jelen hazai történelmi filmes tendenciái mentén összefüggésében értelmezi a sorozat helyét itthon és a nagyvilágban.