A Hónap Alma Mater Tagja Saly Noémi, aki a tanítókat tanítja

A Micsoda népek … című könyvedben írtad, hogy milyen szerencsés vagy, hogy ugyanabban a házban laksz, mint ahol a gyerekkorodat is töltötted. Milyen emlékeid vannak erről a gyerekkorról?

Ahol élek, az egy öreg-öreg tabáni bérház, 1895–96-ban jöttek az első lakók. Az utcám a budai Duna-parton, az Erzsébet híd budai hídfőjénél van. Régen itt Szentendre-szerű kis peckes egyemeletes polgárházak álltak. A marha nagy századfordulós városfejlesztési őrület közepén eszébe jutott a városatyáknak, hogy milyen egy pofán csapott látvány már ez a Budapest. Képzeld el, hogy átmész a hídon és a pesti oldalon 3-4-5 emeletes gyönyörű bérpaloták sorakoznak, meg a nagy szállodák, a másik parton meg kis mezőváros ezekkel az egyébként aranyos, de hát tényleg kisvárosias, mezővárosias látképpel. Ezért kisajátították a házakat, építették a helyükre a nagy bérpalotákat, és keletkezett egy szimmetrikusabb látkép. Ezekbe a nagy házakba akkor felső közép-, középosztálybeli lakók költöztek be. Néhány évvel ezelőtt a Budapest100 nevű pompázatos eseménysorozatnak volt egy olyan éve, amikor a rakparti házakat helyezték középpontba. Persze hogy rögtön buzogni kezdtem, az volt az ötlet, hogy én leszek a házvezetőnő, és kiteregetem a ház szennyesét. Azt hittem, rengeteg mindent tudok a ház történelméről, de rögtön kiderült, hogy közel sem annyit, mint hittem. Végül 96 régi lakót és családot sikerült összegereblyéznem. Gyerekkoromban is találkoztam olyanokkal, akik az őslakók leszármazottai vagy maguk az őslakók voltak, a mai napig is 4 olyan család van a házban, akik háború előttiek. Gyönyörű nagy házat és tereket tervezett Hauszmann Alajos. Nagyon jó volt a gyerekkorom, miközben szegények voltunk, mint a templom egere. Ennek az az oka, hogy apám lenyomott tíz évet a Gulagban, még onnan hazajött, engem összeeszkábált, majd meghalt. Ezért volt 11 év korkülönbség köztem és a testvérem között. Anyám ott állt a két gyerekkel, nagyanyánkkal meg a dédivel, mégis jól üzemeltette ezt az egész vircsaftot. Az otthonunk berendezését is mindig valamelyik rokon támogatta, mert „Ilinél minden elfért”.

A budapesti gyerekkor után hogy kerültél Szegedre egyetemre?

Karikó Katalin a Nobel-díj kihirdetését követően mesélte Szegeden, hogy amikor csak tud, visszatér tejfeles meggylevest enni, mert amikor felvételizni jött, akkor a Hágiban, a platánfák alatt ezt ette. Neked volt-e kedvelt törzshelyed a városban?

Karikó nyilván hermanos volt, én pedig mórás, még akár keresztezhettük is egymás útját. Kávéház akkoriban nem volt, de a Virág Cukrászdába gyakran jártam. Simán be lehetett menni reggel, hajnali pirkadáskor már nyitottak. Ha például fél kilencre mentem órára, akkor a koleszból gyalog át a hídon, a Virág esett útba. Meg lehetett inni egy teát gyönyörű porcelán csészében, hozzá pedig eszméletlenül finom, friss, langyos, túrós pogácsát. És olyan baráti áron, hogy az ösztöndíjból megengedhettük magunknak. Ez volt az egyik rituálénk. Illetve a Somogyi Tejivó. Ez igazi tejszagú, egyetemistáknak való hely volt, remek kakaóval, buktával, túrós batyuval. Ebédelni, vacsorázni a borzalmas menzára, de olykor kisvendéglőkbe is jártunk, volt a városban legalább 6-8 olyan hely, amelyek a szalámigyár melléktermékeikre alapozták magukat, tökéletesen egyforma kínálattal, mert ugyanaz a vendéglátó-ipari vállalat volt az üzemeltető. Sűrű, vastag egytálételeket adtak, jó sok belsőség közül is lehetett választani, velő, máj, szalontüdő, amit akarsz. 1975-ben minden kaja egységesen 10 forint volt (plusz 50 fillér a kenyér és 4 forint 50 fillér a kori Kőbányai). 1976-ban drasztikusan megemelték a húsételek árát 13 forintra, de még azt is ki tudtuk fizetni. Jó kisvendéglő volt a Mórától nem messze a Sanyi is (három pincér szolgált fel, mindhármat Sanyinak hívták). Ez ma a Fasor vendéglő, még akkoriban nyílt, amikor Újszeged kezdett kiépülni. Az első éveiben a kőművesek Mekkája volt, és akkor Hatcsöcsű volt a beceneve, mert három pincérnő szolgált fel benne.

A diploma után hogyan alakult a karriered?

Visszamentem Pestre, és elkezdtem tanítani Rákospalotán. Nem volt egyszerű Szegeden végzettként Budapesten állást találni. A Dózsa György Gimnázium sporttagozatos volt, a gyerekek reggel úgy jöttek, hogy már túl voltak a hajnali edzésen, hulla fáradtak voltak. Rájöttem, hogy csak egy dolgot tudok csinálni annak érdekében, hogy csönd legyen, ébren legyenek, és embernek érezzék magukat: megengedtem, hogy az első órán, ha pont magyar volt, levegyék a köpenyüket és megegyék a tízóraijukat. Így nem kellett a pad alól, titokban enniük. Óra végén az aznapi anyagból feleltettem, figyeltek, mint az angyalok. Az érettségi átlaguk végül nem sokkal maradt el az elit magyar-angol tagozatosokétól. Szegedi kollégiumi éveimben sokat nyüzsögtem, így talált meg a második „dózsás” évemben a budapesti orvosegyetem akkori diákbizottsága, elhívtak minket kollégiumigazgatónak és engem helyettesnek Laczkó Piroskával, aki hermanos, matek-fizika szakos volt Szegeden. A Rezső téren 400 gyerek lakott, ebből 100 külföldi 30 országból, „minden szinten minden színben szinte minden”. Itt dolgoztam 9 évig. Közben volt egy nyelviskolánk a barátaimmal, mert valamiből meg kellett élni, akkoriban ez nagyon nagy újdonság volt. Ez a rendszerváltás környékén volt, mindenki nyelvet szeretett volna tanulni. Majd a szegedi francia tanszékről Martonyi Éva, aki a doktori témavezetőm is volt, átment Pécsre, és kellett a helyére valaki. Tizenkét évig „lejáróként” tanítottam francia irodalmat: 19. századot és a 20. század első felét. Közben pedig fordítottam nagy, büdös vastag társadalomtudományi szakkönyveket, Eliadét, Lévi-Strausst, Marcel Mausst. Akkoriban kezdtem foglalkozni a kávéházak történetével is. Nagyon szerettem itt lenni, szörnyű volt, amikor 12 év után ronda körülmények között meg kellett válnom Szegedtől. De folytattam a budapesti kávéházak történetének kutatását, és egyszer eljutottam oda, hogy akárhogy is nézzük, erről már én tudtam a legtöbbet. Aztán megismerkedtem a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum frissen odakerült igazgatójával, egy szempillantás alatt megkedveltük egymást, és hamar meggyőztem: elemi érdeke, hogy odavegyen.

Van-e arra bármi esély, hogy ma, egy mai kávéház olyan ikonikus tud lenni, mint azok a kávéházak, amelyeknek a történetét kutattad?

Nincs. Annyira megváltozott az egész életmód, a szakmai körök élete, működése, hogy ez ma esélytelen. A kávéház végképp nem az irodalmárok szűk rétegének sajátja volt. Az egész irodalmi kávéházi mitológiát hagyjuk már a francba, mert ez egy hülyeség. A menekült orosz arisztokratáktól a pékeken és bőrkereskedőkön át a pénzért bérelhető hamis tanúkig minden rétegnek, csoportnak, közösségnek volt saját törzshelye. Ma nem tudok olyan szakmai csoportot elképzelni, amelyik napi vagy heti rendszerességgel összejár, ahogy a régiek. Ma leginkább a virtuális térben történnek a dolgok.

Ha valaki szeretné a kávéházak történetét jobban megismerni, hogyan induljon el, milyen könyveket vegyen kézbe?

Most már nem annyira könyveket kell olvasni, bár azt mindig érdemes. Ha valaki a régi hétköznapokat nyomozza, akkor a memoárok, naplók, levelezések tartalmaznak sokszor említést: ekkor meg ekkor itt és itt találkoztam ezzel meg azzal, melyik kávéházba ültünk be. Nagyon sok régi naplóban vagy levelezéskötetben találtam ilyen adatokat, hogy hol tartják a szerkesztőségi üléseket, vagy hol járnak össze a képzőművészek vagy bárkik. Kutatás során ilyen könyveket érdemes olvasni, kortársak elbeszélését másokról meg saját magukról. De ami a legfontosabb: az interneten ma már olyan fantasztikus mennyiségben van a polgári sajtó fönt, hogy egy életre elveszhetsz benne. A vidéki lapokat is érdemes átnézni, borzasztó mennyiségű forráshoz hozzá lehet férni. A vidéket sokkal jobban fel kellene dolgozni, mint ahogy most van. (Pont a szegedi kávéházakat a múzeumi kolléganők nagyon derekasan fel is dolgozták.) Ahol van polgárság, ott van kávéház, ahol van kávéház, ott lesz polgárság.

Miért lett mostanában ennyire felkapott téma a gasztroirodalom, a gasztrotörténelem?

Ez egy békés téma. Minden korban mindenkit érdekelt. A kaja fontos dolog, és a kultúrának olyan része, amit nem lehet mellőzni, nem lehet kihagyni. Ugyanolyan fontos, mint egy ország zenéje vagy irodalma. Ugyanolyan érdekes figyelni a változásait, mint az okait megérteni. Bizonyos ételek divatba jönnek, bizonyos fűszerezések divatba jönnek vagy kimennek belőle, van mit bogarászni ott is. A helyek is nyilván érdekelték az embereket, ezek a régi vendéglátók, vendéglátóhelyek meg azok a családok, a nagy séfek, főzőasszonyok, szakácskönyvírók, mint Szegeden Rézi néni. Itt is vannak nagyon érdekes kutatnivalók. Azt gondolom, hogy most olyan korszakában vagyunk a magyar gasztronómiának, amikor azt se tudjuk, hogy merre van észak. A magyar konyha mindig is fúziós konyha volt, tök multikulti cucc. A pizzával, a török kebabosokkal, a kínai konyha betörésével most van csak megint igazán katyvasz. Ebben az összevisszaságban keressük azokat az ösvényeket, ahol a sajátnak tulajdonított ízvilágunkat meg tudjuk találni, meg tudjuk őrizni. Kérdés, hogy van-e még ilyen. Remélem, van.

Fotó: Rockstar Photographers, Ocskó Ferenc - Mentorháló