infoblokk_kedv_final_felso_RGB_ESZA_1
2024. július 15., hétfő
Szegedi Tudományegyetem

Szegedi Tudományegyetem


Közérthetőségi Szócikk Adatbázis

Abortusz


Abortusz alatt jogi értelemben a terhesség mesterségesen előidézett megszakítását értjük, rendszerint a terhes nő önálló döntése alapján, jogszabály által meghatározott keretek között. Jogi szövegekben (jogszabály, bírói, alkotmánybírósági döntés stb.) az abortusz kifejezés helyett a terhességmegszakítás fogalom használatos. Ha a terhességmegszakításnak nem állnak fenn a törvényes feltételei, abban az esetben magzatelhajtásról beszélünk, amely bűncselekmény.

 

A mesterségesen előidézett terhességmegszakítás legalapvetőbb (mind erkölcsi, mind jogi) kérdése a méhmagzat jogi természetének megítélése, vagyis, hogy embernek tekintjük-e a méhmagzatot? Amennyiben a kérdésre adott válaszunk igen, úgy a méhmagzatot megilleti az élethez és emberi méltósághoz fűződő feltétlen és korlátozhatatlan alapjog, amely gyakorlatilag (az anya életveszélyes állapotának esetét kivéve) kizárja a terhesség mesterséges úton történő megszakításának lehetőségét. Amennyiben azonban a magzatot nem tekintjük embernek és nem részesítjük megkülönbözetett alkotmányos védelemben sem, úgy az állam nem tesz eleget életvédelmi kötelezettségének. A terhességmegszakítás alapjogi természetét illetően a magzat élethez való joga („pro life”) és az anya önrendelkezési joga („pro choice”) állnak egymással szemben. Polgári jogi szempontból a méhmagzat jogalanyiságának kérdése, míg büntetőjogi szempontból a terhességmegszakításra vonatkozó jogi kereteken túllépő terhességmegszakítás (ún. magzatelhajtás) büntethetőségének kérdése merül fel.

 

A terhességmegszakítás fenti szempontok szerint történő megítélése az egyes nemzetek és kultúrák szerint eltérő képet fest szerte a világon, amit számos erkölcsi, jogi, kulturális és vallási tradíció befolyásol. Jelen sorok keretei között az abortusz jogi megítélésének és szabályozásának magyar viszonylatban történő bemutatására szorítkozunk. A magyar szabályozástól eltérő nemzetközi kitekintés az alábbi linken elérhető.

 

Az Alkotmánybíróság joggyakorlatában két alaphatározatában foglalkozott a terhességmegszakítás kérdésével, amelyekben a testület megállapította, hogy a terhességmegszakítás alkotmányjogi megítélése szükségképpen a magzat jogalanyiságáról szóló döntés, amely nem dönthető el az Alkotmány (Alaptörvény) rendelkezései alapján, ezért az jogalkotói hatáskörbe kell, hogy tartozzon. (Amennyiben a jogalkotó lehetővé teszi a terhesség megszakítását, abban az esetben a méhmagzatot nem ismeri el jogilag embernek. Ugyanakkor, ha a magzatot jogalanynak tekinti, az élethez való jog korlátozhatatlan természetére tekintettel a terhesség megszakítása rendkívül szűk körtől eltekintve nem megengedhető.) Az Alkotmánybíróság döntésének következményeként az Országgyűlés megalkotta a magzati élet védelméről szóló törvényt a terhességmegszakítás jogi kereteinek szabályozására. E törvény alkotmányos alapját az emberi méltóság feltétlen védelmét megfogalmazó II. cikk teremti meg, mely szerint „minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.”

 

A magzati élet védelméről szóló törvény rendelkezik a magzati élet kiemelt védelméről, vagyis az Alaptörvény rendelkezésével összhangban a méhmagzat kiemelt alkotmányos védelemben részesül, azonban a jogalkotó meghatározott feltételrendszer szerint lehetővé teszi a terhesség mesterséges úton történő megszakítását (az életek közötti, ti. az anya és a méhmagzat, választás lehetőségén túl is), amely szabályozással gyakorlatilag azt juttatta kifejezésre, hogy a méhmagzat jogi szempontból nem tekinthető embernek.

 

A magzatvédelmi törvény rendelkezései szerint a terhesség csak veszélyeztetettség, illetőleg az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén, a törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg. (A törvény szerint súlyos válsághelyzet az, ami testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz.) A terhesség a 12. hétig szakítható meg, ha azt az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja, a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved, a terhesség bűncselekmény következménye, valamint az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén.

 

A fenti körülmények valamelyikének fennállása mellett, amennyiben az állapotos nő korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, illetve terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi tévedés miatt nem ismeri fel korábban, vagy az egészségügyi intézmény, illetve valamely hatóság mulasztása miatt haladta meg a terhessége a 12 hetet, abban az esetben a terhesség a 18. hétig megszakítható. Kivételesen a 20. hétig végezhető el a terhességmegszakítás, ha 50 %-ra tehető a magzatnál a genetikai rendellenesség vagy teratológiai (fizikai-kémiai) ártalom valószínűsége. Ha a diagnosztikai eljárás elhúzódik, a terhességet a 24. hétig is meg lehet szakítani.

 

A terhesség az időtartamától függetlenül szakítható meg az állapotos nő életét veszélyeztető egészségi ok miatt, illetve a magzatnál a szülés utáni élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség fennállása esetén.

 

Végezetül, a teljesség igénye nélkül, röviden szólni kell a terhességmegszakítás polgári és büntetőjogi vonatkozásairól is. Amennyiben a mesterséges úton történő terhességmegszakítás a magzati élet védelméről szóló törvényben meghatározott feltételek megsértésével történik, úgy a magzatelhajtás bűntettéről, illetve vétségéről beszélünk. Szükséges megjegyezni, hogy magzatelhajtás esetén a beavatkozást végző személy és a magzatát szándékosan elhajtó, vagy elhajtató nő is a bűncselekmény elkövetőjének minősül.

 

Polgári jogi vonatkozásait tekintve az embert a jogképesség, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg, vagyis a méhmagzat jogok és kötelezettségek alanya lehet, amelyek azonban az élveszületés feltételéhez kötöttek.

 

FORRÁSOK

Magyarország Alaptörvénye, II. cikk

1992. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről, 5-6.§§

64/1991. (XII.17.) AB határozat

48/1998. (XI. 23.) AB határozat

2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről, 163. §

2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről, 2:2. §

Schanda Balázs – Balogh Zsolt (szerk.): Alkotmányjog – Alapjogok (második, átdolgozott kiadás), Pázmány Press, Budapest, 2015, 103-107. o.