A kutatás célja annak feltárása, hogy a 18-19. század fordulóját követően radikálisan átalakuló mediális környezet miként befolyásolta az irodalmi formák, műfajok alakulását, a kanonizációs folyamatokat. A 19. század első felétől a könyv elveszítette hegemóniáját a nyomtatott médiumok között: előbb a folyóiratok és a hetilapok (a reformkorban a divatlapok) váltak meghatározókká, a század második felétől dinamikusan növekedett a napilapok jelentősége. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az irodalmi szövegek elsődleges olvasóikat a periodikákon keresztül találták meg, de ez a folyamat visszahatott az irodalmi műfajok rendszerére, az irodalmi nyilvánosság alakulására is. A magyar irodalomban a folyóiratok elsődlegessége mindmáig jellemző. A 20. század elejétől az elektronikus médiumok a szerialitás új lehetőségeit kínálták, ami a sajtó és irodalom formavilágát is befolyásolta.

Célunk azoknak az alapkutatási feladatoknak az elvégzése, amelyek hiányoznak ahhoz, hogy képet alkothassunk azoknak a periodikáknak az egyes időszakokban jellemző hálózatáról, amelyek az irodalmi szövegek elsődleges megjelenési közegét alkották, és amelyeken keresztül eljutottak az olvasókhoz. A kutatás lehetőséget kínál arra, hogy a kanonikus szerzők munkáin kívül azt a hatalmas anyagot is láthatóvá tegye, amely a 19. századi napi sajtó vagy a 20. század második felének underground lapjaiban rejtőzik, így a magyar irodalom szövegkánonjának újrafogalmazására is javaslatot kíván tenni. A négyéves kutatás eredményeit egy olyan, újraértelmezett „kézikönyvben” tervezzük összegezni, amely esettanulmányokon keresztül kínál képet a magyar irodalom és a nyomtatott sajtó kölcsönviszonyának 19-20. századi történetéről.

A kutatás kiinduló hipotézise, hogy a 19. században dinamikusan fejlődő sajtónyilvánosság a heti. és napilapok, folyóiratok rendszerével olyan hálózatot hozott létre, amely az irodalom elsődleges médiumának tartott nyomtatott könyvet megelőző közvetítő közege a szépirodalmi alkotásoknak; amely komoly hatást gyakorolt az esztétikai irodalom nyelvének, műfaji formáinak alakulására; meghatározta a szépirodalmi szövegek kritikai fogadtatását, a kritika diskurzusait, az elsődleges kanonizációt, az irodalmi nyilvánosságot és az egyes életművek továbbélését. A sajtótörténeti kutatásoknak a fenti hatásmechanizmusok és összefüggések csupán a perifériáján helyezkednek el, és nem adnak kielégítő válaszokat arra a kérdésre, miként befolyásolja az időszaki sajtó az irodalmi kommunikáció formáit. Még az olyan jól gondozott, kutatott életművek vagy klasszikus szerzők esetében, mint Vörösmarty, Arany, Jókai vagy Móricz sem rendelkezünk alapkutatásokkal az általuk szerkesztett lapok irodalmi kommunikációban való szerepének mikéntjéről, a lapok működéséről, hatásukról a szövegek alakulására, olvasottságára és utóéletére. A 20. század folyóiratkultúrájának vonatkozásában is ez a helyzet, holott a magyar irodalom előszeretettel értelmezi önmagát „folyóiratirodalomként”. A tervezett alapkutatás nem szisztematikus „irodalmi sajtótörténet” megalapozását veszi célba, hanem az irodalom sajtótörténetének kontextusában az irodalmi formák és az irodalmi nyilvánosság kölcsönhatásait, a sajtót és a periodikákat az irodalom olyan elsődleges közvetítő nyomtatott médiumának tekintve, amely befolyással van az irodalmi formák és az irodalmi kanonizáció alakulására.