Bezár

Hírarchívum

Barath_Katalin_es_Takacs_Tibor

„A rendszer ördögi volt, de emberek működtették” – Takács Tibor az ügynökaktákról beszélgetett az SZTE BTK Jelenkortörténeti Tanszékén

„A rendszer ördögi volt, de emberek működtették” – Takács Tibor az ügynökaktákról beszélgetett az SZTE BTK Jelenkortörténeti Tanszékén

2026. október 20.
7 perc

Lesz-e katarzis, miután megtudjuk, kik írtak jelentéseket a kommunista rendszerek idején? Hogyan szervezték be a besúgókat? Takács Tibor, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa volt vendége az SZTE BTK Jelenkortörténeti Tanszékének; a levéltárossal Baráth Katalin egyetemi adjunktus beszélgetett az úgynevezett ügynökakták nyilvánosságra hozásáról.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Nyilvánosságra kerülő „ügynökakták”

Magyarországon a kommunista diktatúra kiemelt ellenőrző és felügyeleti eszköze volt a besúgóhálózat. Működtetése során az emberek más emberekről jelentettek a hatalomnak. A 2026-os választások előtti kampányban a jelenlegi kormány kiemelt ígérete volt, hogy nyilvánosságra hozza az úgynevezett ügynökaktákat, vagyis a besúgóként működők névsorát és jelentéseiket.

Amikor még nem létezett online nyilvánosság, akkor azok az iratok számítottak nyilvánosnak, amelyekhez az érintettek, kutatók, hallgatók a levéltárba betérve hozzáférhettek. Takács Tibor az SZTE BTK-n elmondta, az állambiztonsági dokumentumok már 1997 óta hozzáférhetőek, a rendelkezésre álló iratok köre és mennyisége pedig 2003-ban és 2017-ben bővült. Ez a gyakorlat várhatóan annyit fog változni a közeljövőben, hogy bárki kikérheti az anyagokat, nem kell igazolnia, hogy tudományos kutatást végez.

November 4-én nem egy Excel-táblázatszerű lista válik nyilvánossá, hanem a 6-os kartonokból , a H-adattárból és a B-naplóból álló adatbázis: egy online rendszerben konkrét nevekre és fedőnevekre lehet majd rákeresni. Februárban a beszervezés előkészületeivel és menetével, valamint az ügynökök foglalkoztatásával kapcsolatos iratokat tartalmazó B-dossziék válnak hozzáférhetővé – tudtuk meg. Mint Takács Tibor megosztotta a hallgatósággal, utóbbi sokkal nagyobb előkészületet igényel, ugyanis ügyelni kell arra, hogy a személyiségi jogok ne sérüljenek: – Törvény szerint az adatvédelmi szabályzatot be kell tartani. A szenzitív, például az egészségügyi állapotra és a szexuális orientáltságra vonatkozó adatok nem kerülhetnek nyilvánosságra, ahogyan a hálózati személyek által megfigyelt emberek és az iratokban szereplő többi személy adatai sem. Ezt nagy munka lesz kiszűrni – mondta.


Az ügynöklista sosem lesz teljes – a katarzis elmarad

Takács Tibor hangsúlyozta, hogy számos adat és irat elveszett az évek során – az eredeti adatoknak körülbelül negyede maradt meg. Mágnesszalagon is nyilván tartották a beszervezéseket, azonban, mivel egy szalagra korlátozott adatmennyiség fért, törölték többek között azok neveit, akik időközben elhunytak.

– Sok irat megsemmisült 1956-ban, valamint a magyar titkosszolgálat menet közben is selejtezett iratokat. 1989–1990-ben is volt egy nagy iratmegsemmisítési hullám, amelynek a Dunagate botrány vetett véget, de már addigra sok iratot bezúztak – mondta Takács Tibor. (A botrány azért tört ki, mert az ellenzék megfigyelése a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltása után is rutinszerűen folytatódott.) Az ifjúság és az egyházak megfigyelésére már nem volt szükség, ezért ezeket az anyagokat elkezdték megsemmisíteni. Például a József Attila Tudományegyetemnek valószínűleg többkötetes dossziéja volt, ezeket is megsemmisítették; a tiszteket nem érdekelte, hogy forrásértékkel bírnak. Vannak mendemondák arról is, hogy egyes tisztek haza is vittek iratokat zsarolási alapként, ez elképzelhető, de nem igazolható – jegyezte meg a történész.

Megtudtuk, Magyarországon jóval kevesebb beszervezési irat maradt fent, mint ami az NDK hasonló intézményeibe bekerült, vagy amennyi Lengyelországban, Szlovákiában és Romániában megmaradt. Ukrajnában és a Balti államokban azonban még a mienknél is töredékesebben maradtak fenn a beszervezési iratok.

Az „ügynökaktákkal” kapcsolatban hiányt emlegető diskurzus erősen jelen van a társadalomban, a szakember szerint ez a nyilvánosság után sem fog változni. A csalódás borítékolható, a listáról 90 000 – 100 000 személy hiányzik, így a hiánydiskurzus feltehetőleg csak erősödni fog, és a katarzis elmarad. – Nem hiszem, hogy 36 évvel a rendszerváltás után ez a társadalom legnagyobb problémája, és ha ezek az adatok nyilvánosságra kerültek volna, máshogy nézne ki ma az ország – mondta Takács Tibor.


A kutatónak demisztifikálnia kell a témát

Irodalmi művekben teljesen helytálló árulásként értelmezni az ügynöki működést (Pl. Esterházy Péter: Javított kiadás), történeti kontextusban azonban az olyan kijelentések, mint „minden ügynökjelentés ártott”, nem értelmezhetők, vagy bizonyításra szorulnak – olvasta fel Baráth Katalin Takács Tibor Ügynökök, informátorok, jelentések című könyvéből. A besúgóhálózat a történész számára kutatandó téma; aki moralizál és ítélkezik, az a megismerésről és a tudományos gondolkodásról mond le. A beszélgetőtárs egy másik szövegrészt is felolvasott a könyvből, amely azt mutatta, mennyiféle beszervezési történet létezik: előfordult, hogy aki a beszervezéskor őszinte és együttműködő volt, később mégsem vállalta a feladatokat, mondván, nem érez hozzá tehetséget, nem tud hazudni. Más annyira igyekezett megfelelni, hogy nem létező szervezkedésekről jelentett, végül emiatt őrizetbe vették, és kizárták a hálózatból. Volt olyan is, akit zsaroltak, utána mégis örömmel vett részt a hálózati munkában.

– A hálózati személyek nem James Bondok, hanem hús-vér emberek, az operatív tisztek pedig bürokraták. A rendszer ördögi volt, de nem ördögök működtették, hanem emberek – emelte ki az ÁBTL történésze. Megosztotta: nem voltak morális előítéletei a besúgókkal kapcsolatban, kezdetektől munkaanyagként, forrásként gondolt az ügyekre, hiszen – mint kiemelte – ahhoz, hogy az ember tudományosan közelíthesse meg a témát, demisztifikálni kell azt. – Ugyanolyan forráskritikát kell alkalmazni, mint más területeken. Információátadás történt, A személy mondott valamit B személynek, és meg kell vizsgálni, hogy az információátadás milyen szituációban történt, az illető miről mit tudhatott, és mit kellett mondania – húzta alá. Nem volt minden igaz, amit jelentettek: elég csak Vikidál Gyulára gondolni, akivel kapcsolatban kiderült, hogy a „Dalos” fedőnév alatt született jelentéseket nem mind ő írta, hanem a nevében rakta össze a tartótiszt a Magyar Ifjúság és más lapok cikkei alapján.

Ha valaki nem tett eleget a besúgói szerződésnek, mindenképpen retorzió érte? – tette fel a kérdést Baráth Katalin. Takács Tibor elmondta, ki lehetett alóla bújni olykor komolyabb következmények nélkül, azonban arra is volt példa, hogy valakit a jelentései ellenére is elítéltek, akár kivégeztek, mert 1956-ban súlyosabbnak ítélt tettei voltak. – Sokan felvetik, hogy ha többen ki tudtak bújni a feladatok alól, a többiek miért nem tették ezt. Figyelembe kell vennünk, hogy az emberi viselkedés nem egyforma. Az egyforma viselkedésen nem is lenne mit kutatni. Nem szabad a morális ítélkezésnél leragadni, mert nem mindenki érzékelte egyformán, hogy mivel áll szemben. Valaki azt érezte, hogy ha az állambiztonsággal kapcsolatba kerül, akkor teljesen ki van szolgáltatva, más azt mondta, „akkor csináljatok, amit akartok, engem nem érdekel” – mondta a történész. A szituációtól is sok minden függött, például a kiskatonákat viszonylag könnyű volt beszervezni, hiszen nekik nem barátokról kellett jelenteniük, hanem vele kényszerközösségben élő társaikról, akik adott esetben még szekálták is őket, főleg, ha előfelvételisek voltak, és értelmiséginek készültek. – A sok különböző történet nélkül unalmas lenne a levéltári munka – mondta Takács Tibor. – Ha megértjük, hogy egy ember ott és akkor miért hoz meg egy döntést, sokat megtudhatunk a társadalom, a politika és a diktatórikus rendszerek működéséről – tette hozzá.


Hogyan zajlott a beszervezés?

A hatalomnak információkra volt szüksége, és az embert tekintették a legfőbb információforrásnak; ez ma már nem így lenne – emelte ki Takács Tibor. Az embereket valahogy meg kellett környékezni, rá kellett venni, hogy dolgozzanak az állambiztonságnak. Ennek több módja lehetett. Terhelő vagy kompromittáló információ birtokában lehetett zsarolni, főleg 1956 után. Lehetett hatni az állampolgárok lojalitására, a rendszer iránti hűségére, ezt nevezték hazafias alapnak; az így beszervezett személyeket megbízhatóbbnak tartották. – Az 1960-as évek elejétől a beszervezettek több mint 90%-a a statisztikák szerint hazafias alapon dolgozott az állambiztonságnak. Ezeket a személyeket a beszervezők megnyugtatták, hogy a tevékenység, amelyre kérik, nem besúgás, ők egy oldalon állnak, és ellenségről, bűnözőkről, rossz emberekről kell információkat szolgáltatniuk. Ez minden állampolgár kötelessége, mondták, olyan, mint ha én azt látnám, hogy feltörnek egy autót, és hívnám a rendőrséget – mutatta be a folyamatot Takács Tibor.


Balog Helga
Fotó: Tamás Ágnes

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Aktuális események

Rendezvénynaptár *

Kapcsolódó hírek