A Mona Lisát sosem fogjuk eredetiben látni – interjú az SZTE BBMK dékánjával, Dr. Nátyi Róberttel

Mitől hamis egy művészeti alkotás? Hol a határ adaptáció, motívumátvétel és hamisítás között?

Az eredeti és a hamisítvány között valóban sokféle kategória van: parafrázis, átértelmezés, művészi másolás. Ezek nem számítanak a hamisítás kategóriájába. A festészeti hamisítás egyértelműen az, amikor valaki a saját munkáját más alkotó műveként próbálja érvényesíteni. Ennek több variációja lehetséges. Például, ha az illető egy eredeti képről másolatot készít, és erre hamis aláírást tesz, ezzel akarja becsapni a közönséget, a szakmát, a szakértőket, a vásárlót. Vagy akkor is hamisításról van szó, ha valaki nem konkrét alkotást ültet át, hanem egy adott festő modorában, stílusában hoz létre művet, amelyre a leutánzott alkotó hamis szignója kerül. A hamisítás büntetőjogi kategória. Valaki be akarja csapni azt, aki képet nézi vagy elemzi, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy vevőről, közönségről vagy hatóságról beszélünk.

A hamisítás lehet művészet? Lehet értékes egy hamisítvány?

Igen, sok olyan alkotás van múzeumokban, amelyet például a XIX. században hamisítók készítettek; akár ötvöstárgyak, akár festmények. Ez komoly hamisítási korszak volt. A világ nagy múzeumai akkor gyűjtötték össze az anyagukat, óriási konjunktúra volt. A XIX. században a komoly muzeális alkotások – mondjuk egy reneszánsz vagy barokk festő művei – már egyre nehezebben voltak megvásárolhatók, ezért a kereslet miatt mesterségesen táplálták a kínálatot. Sok jó minőségű hamisítvány került a piacra ekkor, és bizony sok esetben a múzeumok 50–60 év, vagy akár egy évszázad elteltével revideálták gyűjteményüket, és azt mondták, hogy egy adott kép lehet, hogy XIX. századi hamisítvány, de olyan kongeniális módon alkotta meg a hamisító, hogy egy korszak hangulatát vagy egy művész stílusát remekül vissza tudja adni, és így megállja a helyét múzeumi alkotásként. Természetesen nem eredetiként feltüntetve. Erre példa a magyar származású XX. századi festészeti hamisító, Elmyr de Hory (1906–1976, született Hoffmann Elemér Albert). Ő főként Modigliani-, Matisse-, Renoir-, Picasso- és Dufy-műveket hamisított. Halálát követően kiállításokat szerveztek munkáiból. Hamisítványai muzeális tárgyakká, kutatható anyaggá váltak. Ilyen volt Alceo Dossena szobrász, kőfaragó is, aki a XX. század elején (kb. 1916–1928 között) archaikus görög, etruszk, középkori és reneszánsz szobrászat stílusában dolgozott. Ő nem tudta, hogy hamisít, csak beleélte magát a XIV., XV. századi itáliai művészek – Donatello, Giovanni és Nino Pisano, Andrea del Verrocchio – modorába; tulajdonképpen jó szándékkal idézte meg egy-egy korszak hangulatát, és önálló műveket alkotott a régi mesterek modorában. Akik később eladták a műveit, azok csináltak belőle hamisítványokat. Tehát igen, vannak olyan hamisítványok, amelyek egy bizonyos történelmi idő távlatából, ha nem is az eredetivel vetekedő kvalitásokat mutatnak föl, de egy adott korszak stílusát idézik, hozzátesznek ahhoz a korszakhoz, vagy olyan magas szintű az alkotás színvonala, hogy most már XIX. századi ötvöstárgyként mutatják be a múzeumok, holott eredetileg a XIX. században egy XV. századi ötvöstárgyat próbált imitálni a mestere. Ráadásul azt gondolom, a XX-XXI. századi és a kortárs művészet erőteljesen elkezdte összemosni az eredetiség és a hamisítás kérdését. Gondoljunk Andy Warhol szitanyomataira, Victor Vasarelyre, vagy Moholy-Nagy Lászlóra, aki a reneszánsz típusú zseni-művész nimbuszát próbálta levetni. Híres példa: 1922-es ún. „telefonképei” (EM 1, EM 2, EM 3), amelyeket állítása szerint telefonon rendelt meg egy zománcgyártól, hangsúlyozva a kéz személyességének mellékességét. Azt hangsúlyozta, hogy a technikai tudás a fontos – nem a megismételhetetlen, kézzel készített egyedi mű.

Fotó: Miskolci Dávid

Kell tehetség a hamisításhoz? Elvégre nem lehet könnyű nagy művészek alkotásait reprodukálni.

Készségek biztos, hogy kellenek. A hamisítás lényege általában az imitáció. Nem a művészet teremtéséről szól, mert a művész – még akkor is, ha van előtte egy motívum, tájkép, csendélet – önálló invenciói alapján hozza létre alkotását. A hamisító munkája viszont szolgai átültetés –, amikor egy konkrét képet vesz maga elé. Lehet, hogy a felszínen tökéletesen pontos lesz a stílus, az ecsetkezelés, de ez nem a teremtésről szól, hanem mechanikus tevékenység. Nagyon nehéz a tökéletes hamisítás létrehozása, de mivel a szakértők és nagyrészt a közönség is a külsődleges jegyeket tanulmányozza, sokszor be tudják csapni a szemet.

Az elmúlt száz év nagy hamisítástörténetei azt jelzik, hogy a legjobb hamisítók felkészültek voltak. Legalábbis az adott festő modorát – amennyire lehetett – megtanulták. De egyre nehezebb olyan hitelesnek tűnő hamisított képet létrehozni, amelyet egy jól felkészült kutatócsoport vagy laboratórium ne tudna lefülelni. Az utóbbi időben a technológia adta lehetőségekkel és különböző tudományágak bevonásával könnyebben felismerjük a hamisítást. Nemcsak a felszínt nézzük, amit a közönség lát a képből, hanem az alatta lévő rétegeket is, az alapozástól kezdve az alaphordozó vásznon át sok mindent vizsgálunk. Valóban kell a hamisításhoz valamiféle művészeti tudás, de még egyszer hangsúlyozom, ez sok esetben pusztán technikai kérdés. Vannak olyan emberek, akik kiválóan tudnak másolni, de nem biztos, hogy képesek önállóan alkotni. Erre jó példa Han van Meegeren. Ő a hágai Királyi Művészeti Akadémián végzett, és egyetemista korában szinte minden díjat elnyert, mindenki azt hitte, hogy a jövő nagy kortárs festője lesz Hollandiában. Mindent megtanult az akadémiai festőmodorból, de amint kikerült az egyetemről, a saját stílusa alapján nem voltak sikerei. Egyre kétségbeesettebb lett, hogy tehetségesnek tartották, megtanulta a szakmáját, mégsem tud a korabeli festészetből kiemelkedni, és akkor úgy döntött, megnézi, képes-e úgy festeni, mint a XVII. századi nagymester, Johannes Vermeer. Be tudta bizonyítani, évekig úgy és olyan szinten festett, mint ő – legalábbis az akkori szakma elfogadta a festészetét –, de nem tudott önálló alkotásokat létrehozni. Egyik leghíresebb hamisítványát, az „Emmausi vacsorát” (1937), amelyet a rotterdami Boijmans Múzeum vásárolt meg, Abraham Bredius Vermeer-szakértő a Burlington Magazine-ban „minden hüvelykjében Vermeernek” nevezett. A legjobb képhamisítók festőkből lettek, és ezek között olyan is akad, aki, ha nem hamisításra adja a fejét, hanem önálló művészi pályát épít föl, sikeres is lehetett volna. Bár tény, hogy a legismertebb ügyek nagy része olyan hamisítókról szól, akiknek nem sikerült a művészi pálya.

Számít a nézőnek, hogy hamisítványt csodál-e? Kell neki a tudat, hogy eredetit néz?

Az eredetiség tudata általában fontos a nagyközönségnek. Főleg, amikor egy múzeumi tárggyal találkozik, szeretné, ha hiteles lenne. Évezredekig azt táplálták belénk a művészetről, hogy egyedi, megismételhetetlen. Most a mesterséges intelligencia korában élünk, azt hiszem, ez gyökeresen át fogja írni a gondolkodásmódunkat. A két háború közötti időszakban Walter Benjamin írt az aura-elméletről, tehát arról, hogy a műalkotásnak aurája van, és hogy a technikai sokszorosítás korában hogyan fogunk a műtárgyakra gondolni. Gondoljunk bele, az elmúlt évszázadban jobbnál jobb reprodukciókat láttunk. 150 évvel ezelőtt, ha valaki egy festményt meg akart nézni, el kellett mennie a múzeumba, csak ott tudta esztétikailag befogadni. Az elmúlt évszázadban egyre jobb lett a nyomdatechnika, és az elmúlt 25–30 évben már szinte tökéletes művészeti reprodukciókat tudtak létrehozni. A számítógépes grafika felbontásával még a szupervalóságot is meg tudjuk teremteni. A Mona Lisát sosem láthatom eredetiben, mert hiába van előttem a kép, a kordonok miatt több méterre vagyok tőle, és van rajta egy golyóálló üveg, így valójában egy steril dolgot látok. Azokat a nagy felbontású képeket, amelyeket mondjuk a számítógépen, az interneten láthatok, soha nem lesz lehetőségem élőben megfigyelni. A világon nagyon sok embert érdekel a képzőművészet, sok alkotást ismer a közönség, de többségük a műveknek a jelentős részét nem látta eredetiben, hanem interneten vagy reprodukciókról ismeri. Azonban, ha a múzeumban vagyunk, akkor fontos kérdés, hogy egyedi és hiteles-e a múzeumi tárgy. És természetesen a műkereskedelemben is számít. Az más kérdés, hogy adott esetben lehetnek olyan hamisítványok, amelyek esztétikus élményt tudnak nyújtani, de akkor is jó, ha tudjuk, hányadán állunk a tárggyal. Mondok egy példát. A felületes szemlélő számára sokszor nem jelent különbséget, hogy egy eredeti Rembrandt-képet néz, vagy valamelyik tanítványáét a mester modorában, az ő instrukcióival, vagy akár olyat, amelybe maga Rembrandt is belefestett. Arent de Gelder (1645–1727) Rembrandt egyik utolsó tanítványa volt és egyedüliként vitte tovább Rembrandt kései stílusát a XVIII. századba, ha jó hangulatban, isteni ihlettel alkotott, akkor festhetett jobb képet Rembrandt modorában, mint Rembrandt maga.

A hamisítás motivációja minden esetben a pénzszerzés?

A legtöbb ismert ügy esetében igen, de ennél sokkal árnyaltabb történetek vannak. Azért nehéz lefülelni Magyarországon a XX. századi klasszikus avantgárd vagy klasszikus modern hamisításokat, mert sok esetben megrendelésre készültek. A festő csak valakinek a modorában készítette el a festményt, és a megrendelő nem kért rá hamis szignót. Akkor ő megrendelésre, jóhiszeműen alkotott, és valaki más rátette a hamis szignót. Amíg annak a szignója, akit imitált a festő, nincs rajta, addig nem klasszikus hamisítványról beszélünk. Lehet, hogy egy másik kéz által kerül rá egy harmadik személy megrendelésére, és egy negyedik – a kereskedő – adja el. Ő talán nem is tudja, hogy nem eredeti festményről van szó. Ilyenkor nehéz megtalálni, ki a felelős.

Han van Meegerennek az elején a források szerint nem a pénz volt a motivációja. Be akarta bizonyítani, hogy ő is van olyan jó, mint Johannes Vermeer. Eldöntötte, hogy be fogja csapni a szakembereket is, akik eddig nem akarták őt elismerni, és sikerült neki. Egy problémája volt: nem tudta világgá kürtölni, hogy „ezt én festettem, nem Vermeer”. Ott volt a Boijmans Múzeumban tartott megnyitón, amikor átadták a festményét. Óriási nemzeti ünnep volt, előkerült egy „új” Vermeer-kép, és közben, gondolom, Meegeren majd megőrült, ahogy hallgatta az őt elismerő szövegeket, és nem mondhatta el, hogy „emberek, ezt én festettem”. Tehát nem pénzszerzési vágyból kezdett hamisítani. Utána persze rájött, hogy ebből lehetne pénzt is szerezni.

Fotó: Miskolci Dávid

Vannak tévedhetetlen műértők?

Nincsenek. A műértők, illetve a művészettörténészek, akik hamisítások lefülelésével, vizsgálatával is foglalkoznak, az úgynevezett stíluskritikai módszert alkalmazzák. Nagyon leegyszerűsítve, ez a módszer hasonlít a grafológiához. Minden művésznek sajátos kézjegye, ecsetkezelése, technikája van. Egyedi, akárcsak a kézírásunk. Ezeket az egyedi ismertetőjegyeket vizsgáljuk a képeken; sokéves tapasztalat és intuíció szükséges az ilyen jellegű munkához. Egy műértő többmillió alkotást lát az évtizedek során, hamisat és eredetit egyaránt, és általában fejlettebb a vizuális memóriája, mint a laikusoké. De nem tévedhetetlen. Óriási tévedési lehetőségek vannak, még akkor is, ha az elmúlt évszázadban egyre több technikát, UV-lámpát, röntgent, vegyi laboratóriumokban pigmentációs vizsgálatokat stb. tudtunk alkalmazni. Szinte minden kiváló szakember tévedett már munkája során. Nehezítő körülmény az is, hogy a művész sajátos ecsetkezelése, akárcsak egy kézírás, változik az évek során. Az kétségtelen azonban, hogy a mostani technológiával és több szakma összefogásával létre tudnak jönni olyan szakértői műhelyek, amelyek nagy biztonsággal meg tudják állapítani egy festményről, hogy eredeti vagy hamis. Szándékaink szerint, hamarosan az egyetemen is indul egy ilyen kutatócsoport.

Mesélne erről?

Néhány hónapja kezdődtek az egyeztetések és jó lenne, ha a következő szemeszterben már megkezdhetnénk az érdemi munkát. A mesterséges intelligenciát szeretnénk felhasználni a művészeti hamisítások felismerésére. A világ különböző nagy egyetemein és kutatóintézeteiben már vannak ilyen jellegű együttműködések, mi a Szegedi Tudományegyetemen ugyanezt az utat szeretnénk járni, elsősorban a magyar festészetre fókuszálva; tudtunkkal Magyarországon még nincs ilyen kezdeményezés. A kutatócsoport a Bartók Béla Művészeti Kar és a Természettudományi és Informatikai Kar összefogásával alakulna meg. A stíluskritikai módszerből indulnánk ki, és bevonnánk anyagtudománnyal és mesterséges intelligenciával foglalkozókat. Így meg tudjuk vizsgálni a pigmenteket, az alaphordozókat vegyi úton, ki tudjuk mutatni, hogy mikor készültek, és ebből már egy csomó dolgot meg tudunk állapítani az eredetiségről. Tanítjuk a mesterséges intelligenciát is, nemsokára elkezdődik a tesztüzem. Múzeumi és magángyűjteményi festményeket szeretnénk bevonni a kutatásba, először betanítjuk az MI-t. Nyilvánvalóan fontos, hogy minél szélesebb legyen a mintavételünk. Nagyon sok hitelesen eredeti képpel kell dolgoznunk, és néhány hamissal is. Kifejlesztenénk egy eljárásmódot, műelemzési protokollt, amely révén ezt a komplex módszert tudnánk alkalmazni, és az a tervünk, hogyha ez működik és sikeres, akkor bárki számára megrendelhető lesz ez az egyetemi szolgáltatás.

Ön mióta foglalkozik hamisítványok lefülelésével?

Még egyetemistaként kezdtem ezzel foglalkozni. Kifejezetten ezért mentem gyakornoknak a Szépművészeti Múzeumba. Ez rányomja a bélyegét az emberre, a mai napig is, ha meghatározásra elém hoznak egy képet, nem az esztétikai befogadással kezdem, hanem megfordítom a festményt. Főleg, ha az a feladatom, hogy az eredetiségéről állapítsak meg valamit, és a protokoll alapján próbálom visszafejteni, hogy ez lehet-e eredeti kép – és ha nem, miért nem.

Úgy tudom, egyetemi kurzust is tartott már a témában.

Így van, régebben is tartottam Műtárgyhamisítás című kurzust, és ezt a jövőben is szeretnénk elindítani a Bartók Béla Művészeti Karon, az összes kar hallgatói számára megnyitva. Minden művészettörténethez kötődő tantárgyat úgy hirdetek meg a BBMK-n, hogy az bármely szakos hallgató számára nyitott legyen. Most éppen egy Mesterséges intelligencia, kreativitás és művészet kurzusról jöttem, az is ilyen. Jó volna, ha ezekre a tárgyakra mind a 12 karról érkeznének hallgatók.

Balog Helga
Fotó: Miskolci Dávid