Idén júniusban a Szegedi Tudományegyetem ad otthont a European First Year Experience – EFYE Konferenciának. Bár a rendezvény nemzetközi hírű kutatókat és szakembereket vonultat fel, az idei év üzenete világosabb, mint valaha: a konferencia a hallgatókról szól, hallgatókkal épül, és hallgatói szemmel válik teljessé.
Az Egyetemi Tavasz programsorozat keretében Szegedre látogatott Szabó T. Anna, József Attila- és Prima-díjas költő, író, műfordító. Az író-olvasó találkozó az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék és a Bakonyi Géza Alapítvány közös, Bolygó Bogozó elnevezésű rendezvénysorozat programjának részét képezte. Erdélyi Eszter magyar-, történelem-, média- és filmszakos tanár beszélgetett Szabó T. Annával, elsősorban a Senki madara című művéről. De emellett olyan témákat is boncolgattak, mint a női lét, az elmondhatatlanság kérdése, a természet, a ciklikusság, az önállóság, valamint az átváltozás és az ordibálás fontossága. A találkozó után Szabó T. Annával beszélgettünk.
Hogyan érezte magát itt, az író-olvasó találkozón?
– Jól éreztem magam, de kicsit izgultam, mert régi ez a könyv, tehát nem vagyok már annyira benne a témában, holott azért nem nőttem ki, nem változtam meg. Én egyébként nem az az író vagyok, aki mániákusan újraírja az írásait. Továbbra sem tudok választ, biztos értelmezést adni ennek a könyvnek. Nem mondom, hogy transzban született, de azért átszellemült állapotban készült, elég rövid idő alatt, és ebben a másfél órában nagyon jó volt visszakerülni ebbe az állapotba. Nagy ajándék az, ha az embert olvassák vagy odafigyelnek arra, amit ír. Olyankor valahogy visszakerül abba a világba, anélkül, hogy újraolvasná önmagát. Nagyon felkészült kérdéseket kaptam, csodálatos volt és hálás vagyok ezért.
Több mint tíz éves ez a kisregény. Mennyire tekint mai szemmel másként erre a műre?
– Ezen gondolkozom, hogy most írnék-e belőle nagyobb regényt, de azt hiszem ennek ez a formája. Említettem Rofusz Kingát: ennél a könyvnél ugyanolyan hangsúlyosak az illusztrációk, mint maga a szöveg. A szöveg és a kép kiegészítik egymást, tehát ezt nem lehetne másképpen írni, újraírni. Azt hiszem, hogy úgy tekintek rá, mint amit egy nagy regény helyett írtam. Nagyon szeretem a kis műfajokat, tekintve, hogy elsősorban költőnek tartom magamat, tehát koncentráltan szeretem elmondani a mondókámat. Ez egy ilyen könyv. A nyelvezete nagyon költői, szándékosan archaizál, hogy megidézze azt a mesei nyelvezetet, amit korábban akár Benedek Eleknél láthattunk, és pont az archaikusságával hat. Nem kell feltétlenül minden szavát megérteni, hanem elég olvasni és átengedni magunkat. Ez a beszélgetés is akörül forgott, hogy átengedjük magunkat.
Az odaadás: olyan szép szó ez, mert az ember odaadóan olvas, odaadóan műveli a szakmáját, odaadóan olvas vagy működik, és hogy létezik-e odaadás, vagy van-e ennek ára, van-e áldozata. De ezek a kérdések ma is pontosan ugyanúgy foglalkoztatnak, mint eddig, tehát nem változott a hozzáállásom. Az állat-ember átváltozás viszonylatról is sokat beszéltünk, az sem változott bennem. Az viszont nagyon érdekes volt, hogy elhoztam megmutatni néhány mesekönyvet, amit gyermekkoromban olvastam és szerettem, és felébredt bennem a vágy, hogy újraolvassam azokat, és felnőtt fejjel próbáljam értelmezni, amit gyerekkoromban ösztönösen sejtettem. Ez a beszélgetés jó ürügyet, kapaszkodót szolgáltat ahhoz, hogy foglalkozzam ezzel egy kicsit.
Persze, több mű is előkerült a beszélgetés során, de mégiscsak a Senki madara volt a középpontban. Ha nem egy friss műről van szó, miért éppen erről beszélgettek?
– A véletlen egybeesés az, hogy lesz egy új kiadása, aminek nagyon örülök. Ez a Vivandra Kiadó könyve volt, és a Magvető Vivandra társkiadásában jelenik meg újra. Nem sok mesét írtam eddig, hozzáteszem, hogy lesz most egy mesekönyvem is. Éppen idén, valószínűleg karácsony táján fog megjelenni egy esti meséket tartalmazó könyvem, amelyben az életem során írt gyerekmesék lesznek. A Senki madara nem gyerekmese, inkább a fiatal felnőttek, felnőttek története, mert sok szinten lehet értelmezni. A belső összefüggésrendszeremben az van, hogy milyen jó, hogy most hívtak meg, hiszen újra a mesékkel foglalkozom. Nekem már felnőttek a gyerekeim, tehát nekik már nem tudok mesélni, úgyhogy magamnak fogok ismét mesélni. Nagyon várom, hogy dolgozzak még az új könyvemmel is.
A madár metafora többször is előkerült a beszélgetés során. Milyen a viszonya a madarakkal, miért jelennek meg ennyiszer a műveiben?
– Azt hiszem, hogy az első versem, ami megjelent nyomtatásban, ötödikes koromban az iskolaújságban, arról szólt, hogy megfigyelek egy gerlét. Engem megtanított a biológus édesapám megfigyelni a természetet, de az is nagyon érdekelt, amikor a természet figyel meg engem. Egyetlen pillanat van abban a nagyon egyszerű versben leírva: egy gerle benéz az ablakon, én őt nézem, ő engem néz. A Senki madara is tulajdonképpen erről az összekapcsolódó nézésről szól. Azóta persze nagyon szeretem a madarakat, van egyébként madáretető, madárfürdető a kertben. Madármegfigyeléssel amatőr módon foglalkozom, nagyon szeretem, ha körbevesznek a madarak. Emellett a rigó a totemállatom. A daru csak a mese kapcsán került be a történetbe, egy másik könyvhöz kapcsolódó háttértörténete van. Az a különbség a daru és a rigó között, hogy míg a daru táncol, a rigó énekel. A művészet állatvilágban való evidens megjelenése a madár. A madár egy született művész, és közben funkciója van az énekének, de élvezi is azt. Amikor a darvak táncolnak, a rigók énekelnek. Nem csak teljesítik a kötelességüket, hanem művészek. Nekem az is nagyon fontos, hogy nem mi vagyunk a világ közepe emberek, hanem körülvesz minket a művészet. A madarak szépsége, a madarak dala és a madarak mozgása.
Egyetemi közegben volt az író-olvasó találkozó. Mik a tapasztalatai, milyen érzés egyetemistáknak beszélni az irodalomról?
– Jó érzés, mert nekem kevés tanári tapasztalatom van, én egész életemben szabadúszó író voltam. Fontos volt, hogy megtartsam ezt a szabadságomat, viszont van bennem egy ilyen tanítói szenvedély, a furor pedagogikus, amit eddig a gyerekeimen éltem ki főként. Egy egyetemi közeg mindig jó alkalmat ad arra, hogy diszciplínákat kössek össze, illetve verseket versekkel, műveket művekkel. Jó, ha egy érettebb, felnőttebb közegben van az ember, ahol több mindenről lehet lazán beszélni. Nagyon élveztem az egyetemi, doktori éveimet, amikor már szabadon azt tanulhattam, amit szerettem volna. Valahogy az egyetemisták átlagéletkora nekem nagyon tetszik, mert már a gimnázium fájdalmain túl van a csapat, és már felnőtt, érett, gondolkodó, mindeközben pedig szabad.
Milyen érzés itt Szegeden lenni? Van-e valamilyen kötődése ehhez a városhoz?
– Rendszeresen visszajárok, de igazából soha nem ismertem meg rendesen a várost: tehát mindig jövök és megyek. Most határoztam el, amikor ezeket a gyönyörű, virágzó gesztenyéket láttam, hogy eljövök, csak hogy legyek, hogy nézhessek. Már az is hihetetlen jó élmény volt, hogy tavasszal a gesztenyék jelenlétét láttam. Nem olyan régen voltam Balanyi Szilárdékkal a Dóm alatt egy zenés esten, de most voltam a gyerekkönyvtárban is. Köszönöm szépen a városnak is, nagyon hálás vagyok a meghívásért. Író kollégák közt lenni pedig mindig jó.
Fotók és szöveg: Bisztriczki Sára
