Idén júniusban a Szegedi Tudományegyetem ad otthont a European First Year Experience – EFYE Konferenciának. Bár a rendezvény nemzetközi hírű kutatókat és szakembereket vonultat fel, az idei év üzenete világosabb, mint valaha: a konferencia a hallgatókról szól, hallgatókkal épül, és hallgatói szemmel válik teljessé.
A Magyar Tudományos Akadémia idén is meghirdette a gyermeket nevelő kutatók támogatását célzó ösztöndíjpályázatát. A kezdeményezés azoknak a kutatóknak nyújt támogatást, akik kisgyermek nevelése mellett is aktívak szeretnének maradni a tudományos életben, ezzel segítve szakmai előmenetelüket. A II. Filozófiai és Történettudományok Osztályának keretében Kiss-Bíró Gyöngyvért, a Szegedi Tudományegyetem kutatóját díjazták a 2. kategóriában (kisgyermekes kutatók reintegrációját és publikációit segítő támogatás). Gyöngyvérrel az Északnyugat-Jászság 11–15. századi településtörténetéről, az anyaság és a régészet összeegyeztetéséről is beszélgettünk.
Gyöngyvér élete jelenleg kettős ritmusban zajlik: miközben két, nagyjából hatszáz oldalas honfoglalás és kora Árpád-kori monográfia szerkesztésén dolgozik, kisfia, a kétéves Bercel fejlődését figyeli elragadtatva.
– Bercel már most érdeklődik a „kutatómunka” iránt – meséli mosolyogva. – Imád gyomlálni és segíteni a kertben. Tervezzük is, hogy ha nagyobb lesz, magunkkal visszük az ásatásokra.
A régészet számára nem egy későbbi karrierdöntés eredménye volt, hanem gyermekkora óta meghatározó része az életének:
- Mindig lehajoltam minden apró, régi tárgyért, amit a földön találtam, aminek édesanyám nem minden esetben örült – emlékszik vissza nevetve.
Első nagy „felfedezése” egy egyszerű cipzár volt, amelyről gyermeki lelkesedéssel azt hitte, egy különleges régi kulcsra bukkant. Bár később rájött a tévedésére, a felfedezés öröme örökre megmaradt számára.
Kiss-Bíró Gyöngyvér egy avar kori településrészlet egyik épületének feltárásán dolgozik a hallgatókkal.
Érdekesség, hogy sokakkal ellentétben nem Indiana Jones kalandjai terelték a régészet felé; a filmeket csak egyetemi alapképzésének végén látta először. Számára a valódi kalandot inkább a családi kert jelentette. Kisiskolásként öccsével egy régi gyümölcsös helyén végeztek „ásatásokat”: spárgával jelölték ki a területet, ahogyan azt a profi régészektől látták. A kitartó munka végül eredményt hozott: vaskilincset és egy egykori kunyhó nyomait is megtalálták.
Bár jó tanulmányi eredményei miatt többen próbálták más, biztosabb megélhetést nyújtó pálya felé terelni, ő kitartott a régészet mellett.
– Úgy érzem, én azok közé tartozom, akik sosem nőtték ki ezt a gyermekkori álmot – fogalmaz. – A múlt világa és a kutatás csendes mélysége sokkal közelebb áll hozzám, mint a modern világ nyüzsgése.
– Honnan értesültél a pályázatról?
– Szoktam követni az akadémiai pályázatokat, amelyeket az MTA rendszeresen meghirdet. Korábban próbálkoztam a posztdoktori pályázattal is, bár akkor sejtettem, hogy első próbálkozásra valószínűleg nem fogok nyerni. A pályázat beadási időszakában derült ki, hogy Bercel úton van, és úgy voltam vele, hogy nem baj, ha nem sikerül, mert egy kisgyermek mellett az akkor túl nagy feladat lett volna. Ugyanakkor hasznos tapasztalat volt: kaptam a témámról szakmai véleményt, és tudom, min kell még javítanom, hogy legközelebb sikeres legyen.
– Mit jelent számodra, hogy a 2. kategóriában elnyerted ezt a támogatást?
– Nagyon örülök neki, mert régi vágyam volt, hogy könyvet formáljak a doktori dolgozatomból. Bár a munka az SZTE repozitóriumában nyilvános, az érzékeny adatok miatt korlátozottan hozzáférhető. Ez a pályázat lehetőséget ad a frissítésre: azóta öt év telt el, új lelőhelyek és leletek kerültek elő, illetve a szakirodalom is bővült. Ez egyszerre szakmai elismerés és anyagi segítség.
– Hogyan látod az MTA kezdeményezését, amely kifejezetten a gyermeket nevelő kutatókat segíti?
– Ez a program hiánypótló. Kifejezetten azokat célozza meg, akik hozzám hasonlóan fizetés nélküli szabadságon vannak, vagy épp próbálnak visszatérni a munka világába, és nem szeretnének kiesni a tudományos vérkeringésből. Ez a támogatás azt üzeni: „csináld, hajrá”. Motiváló tudni, hogy nem kell választanunk a család és a karrier között.
– Milyen szakaszban van jelenleg a könyv, és milyen plusz vizsgálatokra nyílik most lehetőséged?
– A kézirat alapvetően kész, most a képanyag javításán és bővítésén dolgozom. Szeretnék speciális anyagvizsgálatokat végezni, a fémtárgyak restaurálása, valamint a kőanyag és az állatcsontok meghatározása is szerepel a tervekben. Utóbbival kapcsolatban még korábban kértem egy archeozoológus kolléga segítségét, míg a kőanyagot illetően valószínűleg a szegedi Ásványtani, Geokémiai és Kőzettani Tanszék szakembereit fogom megkeresni. Régészként látom, mire használhattak egy eszközt, de a pontos anyagmeghatározáshoz speciális szaktudás kell.
– Miért éppen az Északnyugat-Jászság középkori településtörténete lett a kutatási területed?
– A kutatás alapjait még 2012-ben fektettem le, amikor egy még publikálatlan, Árpád-kori jászfényszarui leletanyag feldolgozására nyílt lehetőségem. A téma tudományos szempontból azért volt rendkívül izgalmas, mert a Jászság ezen korszaka – az Árpád-kor – eddig háttérbe szorult a jászok történetének kutatása mellett. Fontosnak tartottam, hogy a terület középkori arcát is megmutassam. Éppen ezért módszertanilag túlléptem az egyedi lelőhelyelemzésen: a teljes Északnyugat-Jászság régészeti környezetét vizsgáltam, lehetővé téve a környékbeli lelőhelyek közötti komplex összehasonlítást.
Gyöngyvér egy Árpád-kori lelőhely feltárt jelenségeit mutatja meg egy iskolás csoportnak.
– Mennyire volt nehéz a kutatómunka terepi és gyűjteményi része?
– Sok időt töltöttem a szolnoki Damjanich János Múzeumban és a jászberényi Jász Múzeumban, emellett a szakirodalmi adatokat is felhasználtam. Szerencsére a kollégák nagyon segítőkészek, és sokszor hívják fel a figyelmemet még publikálatlan, új adatokra. Ez a közösségi támogatás és az MTA ösztöndíja együttesen adja meg azt a hátteret, amivel az Északnyugat-Jászság 11–15. századi múltja végre méltó formában, egy önálló kötetben kerülhet az olvasók elé.
– Mik a terveid az ösztöndíjas időszak utánra, és mi a legfőbb célod ezzel a könyvvel?
– Az ösztöndíj lejártát követő egy éven belül meg kell jelennie a kötetnek, vagy igazolnom kell, hogy a kéziratot befogadták kiadásra – így a következő időszak feszített tempójú, de izgalmas munkával telik majd. A legfőbb célom, hogy egy olyan hiánypótló művet tegyek le az asztalra, amely nemcsak a szakma, hanem a
Jászság története iránt érdeklődők számára is hivatkozási pont lehet. Decembertől pedig, ha minden igaz, vár rám az egyetem, ahol már teljes állásban szeretném átadni azt a tudást és lelkesedést a hallgatóknak, ami engem is elindított ezen a pályán.
Kiss-Bíró Gyöngyvér válaszai jól mutatják, hogy a tudományos pálya és az anyaság nem feltétlenül egymást kizáró szerepek. Bár a kutatói munka sok lemondással és kitartással jár, számára a régészet továbbra is ugyanazt a kíváncsiságot jelenti, amely gyermekkora óta végigkíséri az életét. Az MTA támogatása szakmai elismerés mellett annak a szemléletnek a megerősítése is, hogy a kisgyermeket nevelő kutatók munkája ugyanolyan fontos része a tudományos életnek.
Pap Noémi Rita
