Két évnyi munka kellett ahhoz, hogy az idegesítő kislányból eljussunk odáig, hogy művésznőként mutassanak be” - Interjú Sipos Rita Veronikával

- Honnan ered nálad a zene szeretete? Mi az első meghatározó élményed, emléked a zenével?

- Édesapám zenész, sőt, nagyapám is zenész volt, tehát van egy ilyen többgenerációs, zenész családi múltam. Édesanyámtól viszont egy sokkal bensőségesebb és intimebb részét hozom a zenének. Ő minden este gyerekdalokat énekelt nekünk, így nemcsak klasszikus zenét hallgattunk, hanem egy sokkal egyszerűbb módját is a zenének. Ez a két felfogás pedig meghatározta azt, hogy hogyan viszonyulok a zenéhez. Emlékszem, hogy gyerekként sokat utaztunk, órákon keresztül ültünk az autóban és folyamatosan a '80-as, ‘90-es évek popzenéit hallgattuk, illetve gyerekdalokat, versátdolgozásokat, komolyzenét. Óvodában vettem részt életem első énekversenyén, amin kaptam egy oklevelet egy kismadárral, és ott fogalmazódott meg bennem, hogy igen, én tényleg egy pacsirta vagyok! 12 évig énekeltem kórusban, tanultam csellózni zeneiskolában, viszont nem zenei általános iskolába írattak a szüleim, ugyanis édesapám nem szerette volna, ha mindent egy lapra teszek fel. 13 éves koromban az általános iskola, ahova jártam a 20 éves évfordulóját ünnepelte, és főszerepet kaptam a Makrancos királylány című meseoperában, ami ráébresztett arra, hogy én ezt szeretném csinálni. Akkor már tudtam, hogy zenész leszek.

 - Hogyan alakult az utad a gimnázium után?

- Érettségi után szakközépiskolába mentem Budapestre, bekerültem a kilencedikesek közé, de otthon éreztem magamat közöttük. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ugyanúgy gondolkodtak a zenéről, mint én, végre nem én voltam a fura művész csaj az osztályban. Ugyanakkor kicsit nehéz volt szembesülni azzal, hogy elpazaroltam négy évet, viszont ma már úgy gondolom, hogy a gimnáziumban sajátítottam el azt az előadókészséget és összetett gondolkodásmódot, ami kellett ahhoz, hogy személyiségileg készen álljak a pályára. Szakmailag viszont képzetlen hanggal érkeztem meg 18 évesen, nekem leginkább ezzel kellett megküzdenem a pályám szempontjából. Hangilag még nem voltam ott, és nem tudtam, hogy fogom tudni behozni a lemaradást. Ez egy óriási pofon volt, hiszen arra készültem 13 éves korom óta, hogy szólóénekes leszek.

- Hogyan kerültél Budapest után Szegedre?

- Debrecenben kezdtem el először az egyetemet klasszikus énekművész szakon, aztán viszont vissza kellett költöznünk Kecskemétre, emiatt jelentkeztem át Szegedre. Ez nem volt egy tudatos szakmai döntés, de mégis itt találtam meg azt a biztos közeget, ahol fejlődni tudok. Itt, Szegeden egy nagyon támogató közösségbe kerültem. Illetve hálás vagyok, ugyanis rengeteg olyan lehetőséget kaptam, amelyek előre visznek. Egyetemi pályázatoknak köszönhetek önálló koncerteket. Most pedig ott tartok, hogy életemben először a Győri Filharmonikus Zenekar vendégművésze voltam: erről azelőtt csak álmodtam. Azt érzem, hogy a kemény munka meghozta a gyümölcsét.

- Mi az, ami nehézséget jelent az éneklés során?

- Elsősorban a saját jellememet tudnám mondani. Mindent erővel akarok megoldani, az intelligenciám ellenére. Az énekléshez pedig pont egyfajta kontrollált lazaság kell: a kontrollálás megvan, a lazaság kevésbé. Nem erővel lesz hangos egy éneklés, hanem technikával. Illetve az, hogy mentálisan hinni tudjak magamban. Egy időben nem értettem, hogy miért rám figyelnek, miért én kapok lehetőséget, amikor még nem is tudok énekelni. Nem vagyok egy őstehetség, mindenért keményen megdolgozom. Érdekes volt azt látni, hogy sokkal jobban értékelik a kemény munkát. Két évvel ezelőtt például, amikor Hamar Zsolt, Lisz-Ferenc-díjas karmester bejött hozzánk órát tartani, az első dolog volt, hogy leoltott, hogy milyen fontoskodó vagyok. Ahhoz képest eljutottunk odáig, hogy ő vitt el Győrbe, vele léphettem színpadra Gustav Mahler IV. Szimfóniáját előadva. Két évnyi munkát tett abba, hogy abból az idegesítő kislányból eljussunk odáig, hogy művésznőként mutathasson be. Ez elképesztő érzés.

-Mi a célod az énekléssel?

- Két éve még nagyon bennem volt, hogy én egy templom karzatán fogok Bach darabokat csilingelni, és az egyházi zenének fogom szentelni az életemet, ami alapvetően nagyon közel áll hozzám. Aztán fél évvel később megkaptam, hogy sokkal több van a hangomban. Egyszer egy operavizsgát csináltunk, és egy héten keresztül, reggeltől estig próbáltunk egy fűtetlen tornateremben. Ott megtapasztalhattam azt a társulati munkát, ami egy színházban létrejöhet. És ki kellett lépnem a komfortzónámból is, mert egy nagyon erkölcsi és vallásos közegből jövök, tehát meg kellett találnom ebben a játékot, meg függetleníteni önmagamtól. Tavaly a tanár úr megerősítette bennem, hogy jó lenne, ha az operák irányába mennék.

- Látod magadat konkrét darabokban is, koncerten kívül?

- Nyilván nagyon jó lenne majd operaházban, szerepekben működni, de most jelenleg rövid távú célként inkább azt látom, hogy én megyek a közönséghez, próbálok hatással lenni rájuk. Csak ebben nyilván az a nehézség, hogy ez egy szabadúszó projekttevékenység, ami kérdéses, hogy működőképes-e. Szerintem nagyon fontos a mimika, a gesztusrendszer, és hogy a közönség közel legyen. Egy sokkal könnyebb, interaktív párbeszédnek kellene lennie az operának. Mást is érdekelhetnek a belső vagy mélyebb gondolatok. Újra meg kell hódítanunk a közönséget. Az Egyetemi Kutató Programnak köszönhetően több koncertet megvalósítottam, többek között létrejött egy koncertszínházi előadás A Káosz varázsa címmel, amely egy fiatal lány megőrülésének történetét meséli el. A projektet Győrben mutattuk be a Solis Consort Régizenei Együttessel.

- Mik voltak a legmeghatározóbb koncertélményeid?

- A két győri koncert. Szakmailag mindenképpen a Mahler-4 koncert a Győri Filharmonikus Zenekarral. A bennem lévő belső kislány odavan azért, hogy művésznőként szólítanak, hogy kint van a nevem az öltözőtáblán. Másrészt a közönséggel való interakció kapcsán a másik győri koncert sokkal bensőségesebb volt, interakcióba tudtam lépni a közönséggel, és nem tudom még, hogy melyikben tudnám otthon érezni magam. Viszont mind a kettő nagy motiváció volt arra, hogy bármelyik irányba is megyek, azért van bennük potenciál és jövőkép.

- OTDK-n is szerepeltél, tehát a tudományos élet sem áll tőled távol. Hogyan kerültél bele ebbe a világba?

- Mindig is szerettem jobban elmélyülni, ötvözni bizonyos tudományokat, ez már középiskolában is megvolt: több prezenteciós versenyen is részt vettem. Bizonyos szempontból rákényszerültem a TDK-ra, ugyanis feltétele volt egy pályázatnak, aztán viszont nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Megfogalmazódott bennem, hogy fontos, hogy az ember különleges legyen és kitűnjön, és én a tudomány által tudom leginkább berántani az embereket. Ha tisztában vagyok a körülményekkel, azokkal a titkos hozzávalókkal, amiből aztán a darab összeáll, azzal valójában az én interpretációm is sokkal mélyebb lesz. Én ebben látom a jövőt, hogy egy komplex élményt tudjak biztosítani a közönségnek: általában tartok egy szakmai előadást, és utána a konkrét darabok is elhangoznak. Én kitartok amellett, hogy ebben a kettőben lehet lavírozni. Emellett pedig hiánypótló is, én még nem is találkoztam ezzel a formátummal.

Bisztriczki Sára