Az Őszi Kulturális Fesztivál visszatérő vendégeként idén is elvarázsolta a közönséget Fülei Balázs zongoraestjével. A Liszt Ferenc-díjas művész nemcsak a színpadon mozog otthonosan, hanem a Zeneakadémia tanáraként is elhivatottan neveli a fiatal muzsikusokat. Az előadóművész immár huszonharmadik éve tér vissza Szegedre, hogy koncertjeivel közös zenei élményt teremtsen. A zongoraművésszel Szegedhez fűződő viszonyáról, zenei életútjáról, a tanári pályájáról és a komolyzene jövőjéről beszélgettünk.
Fülei Balázs különleges kapcsolatot ápol Szegeddel: tizenhét évesen lépett itt fel először, ugyanabban a teremben, ahol ma is koncertezik. „Emlékszem a zongorára is – ugyanaz volt, csak a pedálja kicsit más. Azóta felújították, és sokkal jobb lett. Ahogyan a terem is sokat változott, szerintem gyönyörű lett” – idézte fel mosolyogva.
Ritkaság, hogy egy zenészt évről évre visszahívjanak ugyanarra a helyszínre. Szeged azonban kivétel, hiszen 17 éves kora óta lép fel az Őszi Kulturális Fesztiválon és ő mindig szívesen tér vissza. Mint elárulta, itt mindig otthonosan érzi magát.
Felidézte, a zenei világban gyerekkorától kezdve otthon érezte magát. Szülei zenekedvelő emberek voltak, zeneiskolába is iratták és a pianínó gyerekkorától kezdve ott állt a szobában. „Amikor gyerekként zongoráztam, egy kicsit a saját világomba kerültem. Kis lakásban laktunk, és tudtam, hogy amikor leülök a hangszerhez, senki nem jön oda, hogy beszéljen. Az volt az én kis magánterületem.”
A zenélés egyszerre jelentett számára örömöt és menedéket. Már korán megmutatkozott benne az önkifejezés és a megmutatás iránti vágy: „Már gyerekként is szerettem megmutatni, amit tanultam, ami érdekelt. Mindig is volt bennem egyfajta megmutatásvágy. Az exhibicionizmus nem hátrány egyébként sem ezen a pályán.”
Fülei Balázs. Fotó: Bús Anna
A koncertek mellett a zongoraművész Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneakadémián adja át tanárként tudását, és meggyőződése, hogy az oktatás és az előadói lét szorosan összetartozik.
„A legkedvesebb tanáraim koncertező művészek voltak. Nekem természetes volt, hogy a tanítás és a koncertezés jól megfér egymás mellett.”
Elmondta, tanárként küldetésének érzi, hogy amit ő kapott, továbbadja a fiataloknak. Kreativitásával és nyitottságával igyekszik megszólítani a következő generáció muzsikusait, és inspirálni őket saját zenei útjuk megtalálásában.
Fülei Balázs számára a koncert nem csupán előadás, hanem közös utazás. „A célom, hogy ezek a nagyszerű zeneművek közös élménnyé formáljanak bennünket egy este alatt. Aki bejön a terembe, az már ne úgy menjen ki, mint ahogy bejött.” Mint folytatta, nem szereti a távolságot a színpad és a közönség között – minél közvetlenebb a tér, annál őszintébbnek érzi a kapcsolatot. Koncertjeit tudatosan építi fel, mint egy gondosan összeállított menüt: az előételtől a desszertig minden darabnak megvan a maga helye és súlya.
Azt is elárulta, idei szegedi estjén angolos tematikát választott: Beethoven, Liszt, Purcell, Bach, Brahms művei csendültek fel. A darabok között röviden beszélt a szerzeményekről és a művek hátteréről, hogy közelebb hozza a közönséghez a klasszikus zenét. „Ha egy kicsit szavakkal sikerül közelebb hozni a hallgatókat, jobban tudnak kapcsolódni a zenéhez. Nem biztos, hogy mindenkinek volt ideje utána olvasni, mi ez a darab, de ha van egy kis ismeretünk, az segít a befogadásban” – vallja a művész.
Fülei Balázs. Fotó: Bús Anna
Fülei Balázs számára a zene valóban nem ismer határokat. Nemcsak Magyarországon, hanem a világ számos országában lépett már fel, és mindenhol más és más közönségi szokásokkal találkozott. „Vietnámban röviden megtapsoltak, majd csend lett. Azt hittem, baj van, de az ügyelő mondta: „Nem hallja, mekkora bombasztikus sikere volt?” Ott ez volt a szokás. Dél-Olaszországban ezzel szemben, ha nincs zajos üvöltözés és bravózás, akkor nem igazán sikeres az előadás.” Bár a reakciók kultúránként különböznek, a művész szerint a zene mindenhol ugyanazokat az emberi érzéseket pendíti meg. „A zene mindenkihez szól – csak a hallgatás módja más” – fogalmaz.
Pályája kezdetén Fülei Balázs még nagyon figyelt a sajtóban megjelent kritikákra, de mára megtanulta a helyén kezelni őket. „Szerintem minél többet koncertezik az ember, annál inkább leperegnek róla a visszajelzések, és egyre jobban tudja, mi a saját útja” – vallja. Gyerekként sokkal érzékenyebben reagált a véleményekre. „Összerezzentem, ha én jónak éreztem egy koncertet, de a kritika kifogásolt. Olyan is előfordult, hogy én nem éreztem annyira sikeresnek az estét, mégis agyondicsértek” – idézte fel. „Így jöttem rá, hogy ami a színpadon történik, az a közönség számára egyáltalán nem ugyanaz, mint amit én élek át játék közben.”
Fülei Balázsnak többféle koncertélményben volt része, szólistaként és kamarazenészként is. Szerinte teljesen más magatartást igényel a kettő. Szólistaként teljes szabadsága van a zenei időkezelésben, míg kamarazenészként megosztott figyelmet igényel a zenélés és alkalmazkodni kell a másikhoz. „A szólóest esetében olyan szabadságokat engedhetek meg, amelyekben nem befolyásol egy másik muzsikus. Szerintem a szólónak és a kamarazenének is megvan a maga varázsa.”
Elárulta, igazi szenvedélyének magát az alkotási folyamatot tekinti, ahogy egy-egy mű lassan kibontakozik, életre kel a kezei alatt. Számára a megtanulandó darabok olyanok, mint a postán vagy a patikában a sorszámra váró ügyfelek. Mindegyik türelmesen várja a maga idejét, amíg egyszer csak elhangzik: „231-es számot kérjük a második ablakhoz.”
Ilyenkor leveszi a polcról a kottát, leporolja, és elkezd dolgozni vele. Egy új darab születik, egy új kapcsolat indul.
Számára a koncerteken túl a szabadidő fogalma ma már nehezen értelmezhető. „Az időm legnagyobb részét a családommal töltöm – ebben benne van az utazás, a tanulás, a játék, a főzés és persze időnként a peca is.”
Fülei Balázs. Fotó: Bús Anna
Fülei Balázs ma már úgy tartja, a legnagyobb feladat nem a színpadi játékban, hanem a mindennapokban rejlik. „Nekem a családi élet talán a legnagyobb kihívás, és annak összeegyeztetése a szakmámmal. Szerintem sokkal nagyobb művészet egy harmonikus családot működtetni, mint megtanulni és eljátszani egy darabot. Még a legkomplikáltabb zenemű is egyszerűbb, mint egy emberi lélek megfejtése vagy átérzése. Nyitottság, türelem, együttérzés – én ebben a háromban szeretnék a legjobban fejlődni.”
Fülei Balázs szerint a komolyzene státusza a jövőben változni fog, de ez nem feltétlenül veszteséget jelent, hanem alkalmazkodást a korhoz és a közönséghez. „Biztos, hogy változni fog a hallgatók aránya. Fontos, hogy a fiatalok megérezzék: ez nem egy csokornyakkendős, szmokingos, „vigyázzban ülős” műfaj. Nem erről szól az egész, hanem arról, hogy együtt legyünk, és közösen éljük meg a zenét” – mondta a művész.
Ugyanakkor kiemelte, hogy a klasszikus zenéből nem szabad „gügyét” csinálni. „Nem kell egyszerűsíteni. Csak meg kell mutatni, mi van benne, össze kell kapcsolni a hétköznapokkal, és a jövőre nézve egyáltalán nem biztos, hogy mindezt két-három órás koncertdózisban kell tálalni.”
Szerinte a koncertek formája és hossza is változhat: lehetnek rövidebbek, apróbb darabokkal, hiszen mindig változik a korízlés. Schumann és Liszt idejében a hosszú, délutántól estig tartó koncerteket tartottak, melyek kulturális eseményeknek számítottak. „Ez nemcsak zenei esemény volt, hanem kulturális találkozás – egy közösségi élmény. Ki tudja, merre változik majd ez a jövőben. Ameddig csináljuk, tanulunk, játszunk és szól a zene, addig nem lehet baj” - zárta gondolatait.
Bús Anna
Borítóképen: Fülei Balázs. Fotó: Bús Anna
