Bezár

Hírarchívum

foto-4

„A tanítvány nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit fel kell lobbantani” – interjú Prof. Dr. Pál Józseffel

„A tanítvány nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit fel kell lobbantani” – interjú Prof. Dr. Pál Józseffel

2022. szeptember 16.

Prof. Dr. Pál József, a diplomácia, a tudomány és az oktatás területén nyújtott odaadó és kitartó munkájáért Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést kapott. Az SZTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar oktatóját, aki csaknem 20 éve egyben az Olasz Köztársaság szegedi székhelyű tiszteletbeli konzulja, és a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a magyar-olasz kapcsolatokat példaadó módon építő tevékenységéről, oktatásról, szabadidőről és családról kérdeztük.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

- Mit jelent Önnek a kapott kitüntetés?


- Természetesen én is, mint, ahogyan mindenki, aki ilyen elismerést kap, nagyon örültem neki. A Középkereszt polgári tagozata nagyon magas állami kitüntetés, felemelő volt a Parlament kupola termében, a Szent Korona mellett, a három legmagasabb közjogi méltóság: a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a házelnök előtt átvenni az elismerést. Az ünnepségen jelen volt még számos miniszter, államtitkár, helyettes államtitkár és egyházi vezető is. Engem, - ha jól tudom - egyedüliként terjesztett fel a Külgazdasági és Külügyminisztérium, ez külön megtisztelő számomra. Ugyanezen alkalomból adták át egyébként a Kossuth-, és Széchenyi-díjakat is. Így elmondhatom, hogy nagyon illusztris társaság tagjaként állhattam ott.

 

- Mikor váltott irányt hivatásának a gyakorlása?

 

- Ez a kérdés sokszor bennem is felvetődik, amikor kiállok a katedrára. Ilyenkor egyre többször, eszembe jut az első pillanat, amikor 1971 szeptemberében beültem az Audmaxba, mint hallgató… azóta voltam már a BTK-n hosszú ideig tanszékvezető, 1992 és 1994 között dékán, aztán először a JATE-n, majd az SZTE-n rektorhelyettes, a kormányban helyettes államtitkár, Rómában, az Accademia d'Ungherián pedig tudományos igazgató. Közben természetesen mindvégig oktattam, Olaszországban is. 20 éve pedig az Olasz Köztársaság szegedi székhelyű tiszteletbeli konzulja vagyok. Sosem az volt a célom, hogy elismeréseket vagy kitüntetéseket gyűjtsek, nem ez a lényeg. A mindenkor adódó, és eléggé változatos feladatoknak igyekeztem a tőlem telhető legjobb módon megfelelni. Hiszek abban, hogy az ember, miután kitűzte maga elé a szándékainak és képességeinek megfelelő célt, mindig csak a jó irányba mutató, konkrét feladatokra kell koncentrálnia, azokat jól el kell látnia, időnként kitérőkkel és konfliktusok vállalásával. A közélet, a diplomácia, illetve a tudományos munka és oktatás négyszögében az irányváltások, - talán nevezhetjük így is - a külső feltételek és a belső sugalmazások, ambíciók találkozásakor jöttek létre. Ezeket az irányváltásokat az életút során a véletlenül kínálkozó lehetőségek is befolyásolták. Az, hogy ki, mit érez alkalmas pillanatnak, és hogyan él vele, ez már jellem és személyiség kérdése. Az egyik követte a másikat, én pedig igyekeztem a legjobb tudásom szerint helyt állni minden pozícióban. Így követte a dékánságot néhány hónappal a római kiküldetés.

 

- Milyenek voltak és milyenek most az olasz-magyar kapcsolatok?

 

- Az olasz-magyar kapcsolatok alapvetően nagyon jók. A két nép között van egy olyan természetes szimpátia, amely hosszú időn át tartó megpróbáltatások, sikerek és kudarcok közben alakult ki. A legnagyobb megpróbáltatás az 1915 és 1918-as időszak volt, amikor egymás ellen harcoltunk olasz földön. 1920-ban már szent volt a barátság, az olasz politika mindent megtett azért, hogy kiszabadítson minket a győztes hatalmak által kreált karanténból. A kulturális és politikai szinergia jelen pillanatban is megvan. Ám a politikai csatározások persze időnként és átmenetileg borúsabbá tehetik a napfényes égboltot. Nyilván nem esett jól a napokban hallani egyes vezető, olasz politikustól, hogy Magyarország (a másik italomán nemzettel, a lengyelekkel együtt) B-kategóriás ország. Ettől eltekintve, az én tapasztalatom az - magam is azon dolgoztam és dolgozom -, hogy erős barátságok alakultak ki a különböző politikai irányultságok, oktatási és kulturális intézmények között, amelyek - s ebben biztos vagyok - ez alkalommal is túl fogják élni az ösztönös szimpátia ellen dolgozó politikai kurzusokat.


foto-5

 

- Egyetemi viszonylatban milyenek ezek a kapcsolatok?

 

- Az Olasz Tanszék legfőbb célja, hogy a magyar fiatalokat olasz nyelvre, irodalomra, kultúrára, művelődésre tanítsa. Ez az alapfeladatunk. Ezen túlmenően azt látjuk, hogy egyre több olyan hallgatónk van, akik Olaszországban érettségiztek, szereztek alapfokú diplomát, majd ezt követően a Szegedi Tudományegyetemet választották a mesterképzés folytatására valamilyen ösztöndíjas formában, de többen vannak olyanok is, akik a PhD fokozat megszerzéséért jönnek hozzánk. Ez azt is jelenti, hogy a tanszéken olyan színvonalú munka zajlik, hogy egy olaszországi fiatal a legmagasabb végzettség megszerzésének lehetőségét látja, a szegedi Olasz Tanszéken folyó képzésben. Azt hiszem, ez magáért beszél.

 

- Önnek, amikor a katedrára áll, mi a legfőbb célja?

 

- Elsős vagy másodikos monori, olasz tagozatos gimnazista lehettem, amikor írtam egy kis tanulmányt, amelyben egy tudósra hivatkoztam, aki azt vallotta, hogy: „A tanítvány nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit fel kell lobbantani” – az én elsődleges célom, azóta ez, és ezért meg is próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni. Sosem csak az adott anyagot akartam átadni, hanem szenvedélyes érdeklődést akartam a kultúra, elsődlegesen az olasz kultúra iránt ébreszteni. Azt remélve, hogy később ez majd arra sarkallja őket is, amikor már saját pályán lesznek, hogy szenvedélyesen szeressék a hivatásukat. Azt hiszem, hogy általában sikerrel jártam. Reményeim megalapozottságát egykori tanítványaim sikeres pályája jelenti. Komoly konfliktusaim soha sem voltak a hallgatóimmal. Sőt kijelenthetem, hogy szinte mindegyikük kellően nyitott és fogékony volt erre a világra.

 

- Könnyített a hallgatókkal való kommunikáción, hogy Önnek is van három gyermeke?

 

- Igen, határozottan könnyített. Annál is inkább, mert a legfiatalabb közülük 22 éves és az SZTE ÁJTK hallgatója. A nagyobbik lányom, aki immár négy gyermek édesanyja, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Keleti nyelvek és kultúrák tibeti és filozófia szakán szerzett diplomát, a kisebb pedig az SZTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Romanisztika Intézet Olasz Tanszékén végzett. Az angolon kívül mind a ketten valóban anyanyelvi szinten beszélik a római iskolákban elsajátított olasz nyelvet.


foto-1


- Szabadidejében mivel foglalkozik?

 

- Szeretek főzni, olasz és magyar ételeket egyaránt. Ezeknek az elkészítése olykor több órát is igénybe vesz, de a visszajelzések alapján egész jó szokott lenni a végeredmény. Emellett szeretek sétálni, gyalogolni, sok-sok hasznos, és inspiráló gondolat jut olyankor az eszembe.

 

- Kijelenthetjük, hogy az Ön életében általában mindig, minden a megfelelő időben a helyére került?

 

- Ezt nem tudom, de be kell vallanom, ha ez így van, egy kicsit rémisztő is. Néhány hónap, és 70 éves leszek, nem titok, hogy elindítottam a nyugdíjazásomat, azt viszont még magam sem tudom, hogy mivel töltöm majd ki a mindennapokat azután, miután hivatalosan is nyugdíjba vonulok. Arisztotelész szerint 70 év az emberi életkor, Platón viszont 81 évet jelöl meg. Közte van egy 10 éves periódus, amelyről a középkori hagyomány azt tartja, - és egyébként Dante is úgy fogalmazott - hogy: ez az az évtized, ami lezárja az aktivitást, mégis kihasználható valami új létrehozására. Nekem is számos tervem van, főleg a korábbiak folytatása. Remélem, hogy taníthatok, és kutathatok, hiszen a könyvtárak nyitva vannak, az interneten minden elolvasható, külföldi utazásokra és előadásokra is van bőven lehetőség, ezen a téren szabadabb leszek.

 

- Zárásként, hadd kérdezzem meg, hogy megfordult-e valaha a fejében, hogy a hivatását Olaszországban űzze?

 

- Igen, ez a kérdés mindig ott motoszkált bennem és a feleségemben, aki szintén olasz szakon végzett. Szerencsés helyzetben voltunk, ugyanis rendszeresen lehetőség nyílt Olaszországban tanítani, sőt, a rendszerváltás előtt le is telepedhettünk volna odakinn. Azonban voltak olyan, a magyar hatóságok által meghatározott feltételek, amelyeknek belső sugalmazásomra hallgatva, nem tudtam eleget tenni, és ma már nem is bánom, hogy így alakult. Ettől függetlenül még nem vetettük el azt a gondolatot, hogy mi lenne, ha az életünk hátralévő részét ott élnénk le? Az átlagos olasz ingatlan árak mindenesetre nem magasabbak, mint a mieink.


SZTEinfo - Pósa Tamara

Fotó: Molnár Dóra

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Aktuális események

Rendezvénynaptár *

Kapcsolódó hírek