Most, február 24-én járok először a november 16-án megnyílt SZTEage-ben. Ámulok. Mint egy lakásszínház, úgy engednek be, lépcsőn botladozom a pincehelyiségbe. Olyan, mintha titokba lépnék, senki nem sejti, mit rejt a föld mélye, színpad és kávézó. Hatalmas székekkel, minden-egy-helyen picike teremben. Otthonos és bántóan ridegúj. Mégis örülök neki, de értem korábbi idegenkedésemet is, amikor az utcáról néztem az idegen cégért.
Pici nézőtér – kamaraszínház. Már többen várakoznak a Lábjegyzet színház Monthy Phyton – Repülő Cirkusz darabjára. Cigarettafüst kígyózik a székek között, mintha izgatottság lenne a falakban.
Tetszik, hogy mintha titokban elárulná, Szilágyi Szabolcs keze remeg. Aztán csak elkezdődik, olykor megdöbbent vagyok, máskor szomorú. Klasszikusokat elővenni veszélyes dolog, főként ha legalább annyira egyediek és egyéniek, mint a Monthy Phyton. Akkor is, ha a cél nem az utánzás, hanem az ihletből fakadó színjátszás.
Akármennyire is megmutatkozik a tehetség egyik-másik színészen, talán sokkal felkészültebb csapat sem birkózik meg ekkora falattal. Nehéz műfaj ez, és komédiát nem lehet nevetve művelni a színpadon. Legalábbis ne a színész nevessen… Máskor a macskám jutott eszembe, sokszor nem találom a fegyelmezéshez szükséges szigorú hangot, és kiabálás lesz belőle, ha rászólok – és a fiatal színészek is néha nem találták meg a tónusok közötti árnyalatnyi különbséget. Nem kiabálni. Hangsúlyozni. Ahogy a trágár szavak sem a hétköznapiságot mutatták.
Érezni a jó szándékot és az igyekezetet. Ügyesek ezek a színészek, kiforratlanok is. Látszik rajtuk, hogy nem hagyják annyiban, és még tovább fejlődnek, gyors iramban. De vannak szerepek, darabok, amikhez nem vagy csak sokkal érettebben lehet nyúlni. Pláne, ha van hol közönség elé állni.
Rendezte: Varga Norbert. Közreműködtek: Szilágyi Szabolcs, Szabó Mária, Takács Erika, Varga Ádám, Varga Norbert.
Szekeres Nikoletta
Kultúra ,