Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Pe­dig bi­zony tör­tén­het­nek vá­rat­lan dol­gok. Nem mind­egy pél­dá­ul, hogy ki me­lyik asz­tal­hoz ül le, mert egy bi­zo­nyos bár egy bi­zo­nyos asz­ta­lá­tól sen­ki nem úgy kel fel, hogy ne vál­to­zott vol­na meg az éle­te. Pár­kap­cso­la­tok men­nek tönk­re, éle­tek vál­nak ér­tel­met­len­né, ki­lá­tás­ta­lan és el­ke­se­re­dett em­be­rek lép­nek a tet­tek me­ze­jé­re és lesz­nek el­vál­tak, meg­csal­tak, csal­fák, mun­ka­nél­kü­li­ek vagy ép­pen ön­gyil­kos­ok.
Ki moz­gat­ja a szá­la­kat? A fel­boly­ga­tott éle­tek mö­gött hogy le­het, hogy egy át­la­gos­nak tű­nő, bo­roz­ga­tó ven­dég áll, aki min­den nap vis­­sza­tér ugyan­ah­hoz az asz­tal­hoz, hogy a be­té­rő em­be­re­ket vad­ide­gen­ként ki­fag­gas­sa, ki­ele­mez­ze, be­fo­lyá­sol­ja, cse­lek­vés­re bír­ja? Ezt a kér­dést te­szi fel ma­gá­nak nap mint nap a Srác is, aki a szem­köz­ti pad­lás­szo­bá­ból kí­sé­ri fi­gye­lem­mel az ese­mé­nye­ket. Már-már rab­já­vá vá­lik a min­den es­ti mű­sor­nak, táv­csö­vé­vel és száj­ról ol­va­sá­si ké­pes­sé­gé­vel in­gye­nes mo­zit kre­ál­va ma­gá­nak. Sta­tisz­ti­kát ve­zet a ti­tok­za­tos ven­dég tel­je­sít­mé­nyé­ről: hány em­bert be­szélt rá a vá­lás­ra, ki sza­kí­tott mi­at­ta a pár­já­val, ki ug­rott le a híd­ról. A Srác cso­dál­ja és meg­ve­ti egy­ben en­nek a fur­csa tra­gé­dia­so­ro­zat­nak az oko­zó­ját, nem is tud el­sza­kad­ni tő­le – sa­ját ala­ku­ló­fél­ben lé­vő kap­cso­la­tát is en­nek ren­de­li alá: a pad­lás­szo­ba ab­la­ká­hoz ci­tál­ja a Lányt, hogy meg­mu­tas­sa, mi­cso­da valóságshow az, „amit ez a pa­sas csi­nál itt min­den es­te”. Épp­úgy van ve­le, mint a né­zők: hát­ra­dől­ve fi­gye­li, ahogy szá­má­ra is­me­ret­len em­be­rek éle­té­be be­le­má­szik egy vad­ide­gen a ma­ga pszi­cho­lo­gi­zá­ló mo­do­rá­val, ta­ná­csot ad, sőt uta­sí­tást, hogy mit te­gye­nek. A Srác pe­dig né­zi. És él­ve­zi.
Az­tán va­la­mi meg­vál­to­zik: már nem is­me­ret­le­nek pár­kap­cso­la­tát rom­bol­ja szét az ön­je­lölt pszi­cho­ló­gus a bár­ban, már nem ér­dek­te­len, mi tör­té­nik a túl­ol­da­lon: va­jon ak­kor is hab­kön­­nyű szó­ra­ko­zás lesz az es­te, ha már nem tu­dunk tá­vol­sá­got tar­ta­ni – mert nincs már tá­vol­ság – a show és a va­ló­ság kö­zött? Pe­dig a Ven­dég is csak azt te­szi, mint a Srác: biz­ton­sá­gos tá­vol­ság­ból – a kí­vül­ál­ló tá­vol­sá­gá­ból – néz az ese­mé­nyek­re, s hogy ez egy pad­lás­szo­ba rej­te­ké­ben vagy az asz­tal túl­ol­da­lán van, tel­je­sen mind­egy. ő csak – mint azt a pin­cér­nek ma­gya­ráz­za – rá­vi­lá­gít azok­ra a dol­gok­ra, ami­ket a „pá­ci­en­sek” nem vesz­nek ész­re, hi­szen ki se lát­nak a prob­lé­má­juk al­kot­ta ke­re­tek kö­zül. Azért ő sem más, mint egy toll­vo­nás a sta­tisz­ti­ká­ban: csak ná­la nincs sen­ki, aki meg­mond­ja, mit kezd­jen a fél­re­csú­szott éle­té­vel, az el­ron­tott há­zas­sá­gá­val. Nincs meg­vál­tás.
A né­zők pe­dig, mi­köz­ben vagy a pad­lás­szo­bá­ban vagy a ven­dég­lő­ben ül­nek, egy hang­szó­ró se­gít­sé­gé­vel pró­bál­ják ös­­sze­rak­ni, va­jon mi tör­té­nik „az ut­ca túl­ol­da­lán”. Iz­gal­mas meg­ol­dás, no­ha nagy bá­tor­ság kell ah­hoz, hogy a szí­né­szek fe­lét csak a hang­ja alap­ján ítél­je meg a kö­zön­ség: nem min­den­ki al­kal­mas a rá­dió­já­ték­ra sem. Ez a fel­adat pe­dig még ne­he­zebb: itt azok­kal a szí­nész­tár­sak­kal kell jól együtt sze­re­pel­ni, akik hús-vér va­ló­juk­ban ját­sza­nak a né­zők (má­sik fe­le) előtt a má­sik te­rem­ben. A Sze­ge­di Egye­te­mi Szín­ház fi­a­tal­jai töb­bé-ke­vés­bé jól vet­ték ezt az aka­dályt, és ki­hoz­ták az egy­fel­vo­ná­sos­ból, amit le­he­tett: a negy­venper­ces szös­­sze­net után pe­dig min­den­ki me­he­tett ha­za. El­mél­ked­ni a sa­ját éle­tén.

Tóth Ilo­na