2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2011  --  2. szám - 2011. február 14.  --  Kultúra
Édes An­na új­ra
Címkék: Kultúra

Klas­­szi­kus­sá vált szö­ve­gek­hez nyúl­ni min­dig nagy ki­hí­vás, hi­szen idő­vel el­vá­rá­sok és ér­tel­me­zé­sek ra­gad­nak rá, el­kép­ze­lé­sek, meg­me­re­ve­dett struk­tú­rák öve­zik meg­va­ló­sí­tá­sát, ame­lye­ket az adap­tá­ci­ók szá­ma csak szi­lár­dít. Az újí­tá­sok min­dig kö­rül­te­kin­tést és óva­tos­sá­got igé­nyel­nek – és gyak­ran bot­rány­sza­gú­ak. Ép­pen ezért igye­kez­tem min­den elő­ze­tes el­vá­rást le­vet­ni ma­gam­ról, ami­kor be­ül­tem a Kis­szín­ház Édes An­na cí­mű elő­adá­sá­ra.
Az ér­zé­se­im igen hul­lám­zó­ak. Na­gyon frap­páns öt­le­tek­kel ta­lál­koz­tam a meg­va­ló­sí­tás te­kin­te­té­ben, még­is úgy ér­zem, va­la­mi nem tel­je­sen stim­mel. Az egyik leg­na­gyobb prob­lé­mám az volt – ta­lán még­is be­le­es­tem az elő­ze­tes el­vá­rá­sok csap­dá­já­ba? –, hogy bár sem­mi­lyen mó­don nem tud­nék be­le­köt­ni Da­nis Lí­dia (képünkön) szí­né­szi já­té­ká­ba, hi­szen igen jól rá­ér­zett a hisz­té­ri­kus Vizyné ka­rak­te­ré­re, amit kö­vet­ke­ze­te­sen vé­gig is vitt a da­ra­bon; még­is úgy érez­tem, nem ő volt a meg­fe­le­lő nő­tí­pus. Több, más ap­ró do­log sem tet­szett.
Na­gyon meg­nye­rő öt­let­nek tar­tot­tam vi­szont, hogy Édes An­na val­la­tá­sa a szín­mű szer­kesz­tő el­ve­ként je­lent meg. A leg­el­ső pil­la­nat­tól kezd­ve a vizs­gá­ló­bí­ró (Ja­kab Ta­más) kér­dé­se­i­re vá­la­szol­va is­mer­jük meg a tör­té­ne­tet, így me­sél­te el Édes An­na (Gidró Ka­ta­lin), ho­gyan ju­tott el a ket­tős gyil­kos­sá­gig. Ez a meg­ol­dás ar­ra is le­he­tő­sé­get nyúj­tott, hogy ki­de­rül­jön, a lány hol ha­zu­dik, és ho­gyan pró­bál­ja vé­de­ni Jan­csit (Pa­ta­ki Fe­renc). A Vizy-ház igen­csak nyo­masz­tó lég­kö­re szin­tén na­gyon ha­tá­so­san je­lent meg. A zsú­fol­tan be­ren­de­zett szo­bák, a szín­tér­re be­ló­ga­tott tár­gyak mind-­mind fo­lya­ma­tos ké­nyel­met­len­ség­ér­zést tük­röz­tek, így ami­kor An­na az ide­ge­sí­tő kám­for­szag­ra pa­nasz­ko­dott, a fan­tá­zi­á­nak már nem kel­lett so­kat dol­goz­nia a kel­le­met­len ér­zés fel­ku­ta­tá­sá­val.
Úgy tű­nik, Ke­resz­tes At­ti­la ren­de­zé­se sem ke­rül­he­ti el a nagy ki­hí­vás min­den ter­hét és po­zi­tí­vu­mát – egy es­tét ta­lán még­is ér­de­mes rá­szán­ni az ő Édes An­ná­já­ra.

Sze­ke­res Ni­ko­let­ta

Bezár