Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Kezd­jük a be­szél­ge­tést a ta­nít­vá­nyok­kal, hi­szen eb­ben a lap­szám­ban mu­tat­juk be He­ve­si And­re­át is, aki­nek szak­mai mun­ká­ját ön irá­nyít­ja.
– Nem szok­tam a „ta­nít­vány” szót hasz­nál­ni. Szí­ve­seb­ben mon­dom, hogy „ta­ní­tot­tam”, még in­kább, hogy „járt hoz­zám órá­ra”. Két ember­ről még­is mond­ha­tom ta­lán, hogy a ta­nít­vá­nyom. Az egyik Balázs-Hajdú Pé­ter, őt most si­ke­rült „el­ad­nunk” Pécs­re; nem ál­lí­tom, hogy nem vol­tak más mes­te­rei, de én úgy vi­szo­nyul­tam hoz­zá mint a ta­nít­vá­nyom­hoz – és most Anc­si­ka van. Első rá­né­zés­re talán nem so­kan gon­dol­nák, hogy ko­moly tu­dós­pa­lán­ta, de ő, ha lát egy nagy cso­mó, ös­­sze-vis­­sza dol­got, el tud­ja őket ren­dez­ni (vagy úgy, hogy fel­is­me­ri az ada­tok­ban rej­lő rend­szert, vagy úgy, hogy csi­nál ne­kik egyet), és a mi szak­mánk­ban, azt hi­szem, ez a leg­fon­to­sabb jó ké­pes­ség. Amúgy azt az el­vet val­lom, amit a haj­da­ni ju­go­szláv fut­ball­vá­lo­ga­tott edzői, akik ami­kor jár­ták az is­ko­lá­kat, és te­het­sé­ge­ket va­dász­tak az ud­va­ron fo­ci­zók kö­zül, so­ha nem azt néz­ték, hogy ki jó már­is, ha­nem azt, hogy ki har­col a lab­dá­ért. A fi­a­tal böl­csész­ben le­gyen egy bull­dog, aki rá­cup­pan a fel­adat­ra, meg­ra­gad­ja a té­má­ját, száj­zá­rat kap – és mel­lé ren­ge­teg alá­zat, tü­re­lem meg ener­gia. A nem szak­ma­be­li­ek lan­gyos tej­betöknek lát­ják a böl­csé­sze­ket, ho­lott na­gyon sok monotó­ni­atűrés, len­dü­let és erő szük­sé­ges az ered­mé­nyes mun­ká­hoz. Meg hát na­gyon-na­gyon kell sze­ret­ni, amit csi­nálsz.

Aki har­col a lab­dá­ért

– Ön sze­rint mi­lyen az ide­á­lis ma­gyar sza­kos hall­ga­tó?
– Haj­lan­dó, nem is: má­ni­á­ku­san imád ol­vas­ni, ren­ge­teg időt rá­szán, fal­ja a köny­ve­ket. Sze­ret gon­dol­kod­ni az ol­va­sott köny­vek­ről, sze­ret lel­ke­sen be­szá­mol­ni az olvas­mányélményeiről, de tü­rel­mes, hogy ala­po­san és mé­lyen tud­jon be­szél­get­ni meg vi­tat­koz­ni a töb­bi ol­va­só­val. Ha a fel­ké­szült­sé­get meg a te­het­sé­get le­szá­mít­juk (de, ugye, nem szá­mít­hat­juk le), ak­kor en­­nyi az egész.
– Ír­nia nem kell tud­nia?
– Nem fel­tét­le­nül. Ezt va­ló­szí­nű­leg azért mon­dom, mert sok olyan tu­dós van a szak­má­ban, aki na­gyon nagy, de nem sze­ret ír­ni – Ke­se­rű Bá­lint pél­dá­ul hí­re­sen ke­ve­set ír, és még­is egyi­ke a leg­na­gyob­bak­nak. Az a baj, hogy az egye­te­mi ok­ta­tók mi­nő­sí­té­si rend­sze­re a tu­do­má­nyos ter­mé­ke­ken meg matem­atizál­ható tel­je­sít­mé­nye­ken ala­pul, pe­dig egy egye­te­mi em­ber­nek nem csak a pub­li­ká­ci­ós lis­tá­ja az élet­mű­ve, ha­nem (és ta­lán sok­kal in­kább) a hall­ga­tói és a ta­nít­vá­nyai is.
– Hogy dol­go­zik?
– A leg­ak­tí­vabb dél­előtt va­gyok, ek­kor tar­tom az órá­i­mat vagy ol­va­sok, az­tán meg még úgy négy­től nyol­cig, de olyan­kor már ál­ta­lá­ban a lá­nya­im­mal va­gyok. A rend­sze­res­ség a fon­tos: ez a szak­ma hos­­szú­táv­fu­tás, a kam­pány­mun­ka több­nyi­re csak rö­vid tá­vú ered­mé­nye­ket hoz. Je­len­leg egyéb­ként a 17. szá­za­di ma­gyar vers re­per­tó­ri­u­mán dol­go­zunk, ezek­nek a szö­ve­gek­nek aka­runk ér­tel­mes kér­dé­se­ket fel­ten­ni. Most az adat­bá­zis struk­tú­rá­ján gon­dol­ko­dunk, ami igen iz­gal­mas és kre­a­tív sza­ka­sza en­nek a za­var­ba ej­tő­en hos­­szú táv­ra ter­ve­zett mun­ká­nak.
– 17. szá­za­di szö­ve­gek­kel kap­cso­lat­ban van­nak még fel nem tett kér­dé­sek?
– Az ér­tel­me­zői kérdezőpro­filok olyan ra­di­ká­li­san és olyan se­bes­ség­gel vál­toz­nak, hogy alap­já­ra­ton nem kell na­gyon fél­ni at­tól, hogy a mi kér­dé­se­in­ket már ko­ráb­ban fel­tet­ték. Az azon­ban két­ség­te­len, hogy ezek­ről a szöveg­ekről már év­szá­zad­ok­kal ez­előtt is gon­dol­kod­tak, már ak­kor is, ami­kor még nem vol­tak a ma­i­hoz ha­son­ló kri­ti­kai vagy iro­da­lom­tör­té­ne­ti jel­le­gű ér­tel­me­ző mű­faj­ok, s emi­att a ko­ráb­bi vé­le­ke­dé­se­ket más tí­pu­sú szöveg­ek­ből kell ös­­sze­gyűj­tö­get­ni, ami ne­he­zí­ti a mun­kát. A mun­ka leg­na­gyobb ré­sze ép­pen ez: meg­ér­te­ni az ér­tel­me­zés ré­gi szem­pont­ja­it, és az ál­ta­luk fel­tett kér­dé­se­ket – ame­lyekről ki­de­rül­het akár az is, hogy vol­ta­kép­pen azo­no­sak a mi­e­ink­kel.
– Lé­te­zik-e olyan iro­da­lom­tör­té­net, ami eze­ket szö­ve­ge­ket meg tud­ja ma­gya­ráz­ni?
– Sze­rin­tem az iro­da­lom ré­gen is az em­ber szá­má­ra fon­tos dol­gok­kal fog­lal­ko­zott, te­hát nem biz­tos, hogy ezek a szö­ve­gek any­­nyi­ra ide­ge­nek, mint amen­­nyi­re ide­gen­nek el­ső lá­tás­ra tűn­nek. Az­zal szok­tam az el­ső­sö­ket fa­na­ti­zál­ni, hogy Ba­las­si Bá­lint meg­szer­kesz­tett kö­te­té­ben a Jú­lia-ver­sek után kö­vet­ke­ző szö­ve­gek tu­laj­don­kép­pen azt a kér­dést te­szik fel, hogy mit kez­dünk a vé­ges és egyet­len éle­tünk­kel ak­kor, ami­kor ép­pen nem va­gyunk sze­rel­me­sek. Le­het, hogy egy egye­te­mi hall­ga­tó még szin­te min­dig sze­rel­mes, de en­nek a kér­dés­nek a sú­lyát azért már ké­pes be­lát­ni.

Szo­mo­rú sze­mű köl­té­szet­tör­té­nész

– Ma­gyar, ré­gi ma­gyar és össze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tu­do­mány sza­ko­kon vég­zett, Jó­ka­i­ból ír­ta a dis­­szer­tá­ci­ó­ját, iro­da­lom­el­mé­let­tel, -történet­tel és -kri­tiká­val fog­lal­ko­zik.
– Én egy egy­sze­rű, szo­mo­rú sze­mű ré­gi ma­gya­ros köl­té­szet­tör­té­nész va­gyok, aki időn­ként fog­lal­ko­zik 19. szá­za­di pró­zá­val és kor­társ iro­da­lom­mal, valamint nagy rit­kán az iro­da­lom­tör­té­net és -elmélet kér­dé­se­i­vel is – és ez szá­mom­ra egy­ben fon­tos­sá­gi sor­rend.
– Szük­sé­ges-e a kor­társ­hoz a ré­gi vagy klas­­szi­kus iro­da­lom?
– Szá­mom­ra fel­tét­le­nül. Ahogy mon­da­ni szo­kás: az iro­da­lom­tör­té­ne­tet nem az iro­da­lom­tör­té­né­szek ír­ják, ha­nem a tör­té­nő iro­da­lom. Az iro­da­lom­tör­té­nész csak fel­is­me­ri, meg­kre­ál­ja vagy meg­pró­bál­ja kon­tex­tus­ba ál­lí­ta­ni a tör­té­né­se­ket, de az az iro­da­lom­tör­té­net vol­ta­kép­pen az­ál­tal író­dik, hogy Dar­vasi Lász­ló vagy Bor­bély Szi­lárd elő­vesz va­la­mi ré­gi szö­ve­get, fon­tos­nak tart­ja és új­ra­ol­vas­sa, -írja azt. Ez pe­dig vis­sza­menő­leg át­ér­té­ke­li a múl­tat, és ezért er­re, bi­zony, sze­rin­tem, ku­tya kö­te­les­sé­günk oda­fi­gyel­ni.
– Fon­tos volt-e, hogy eze­ket egye­te­mi rend­szer­ben ta­nul­ja meg?
– Hi­szek az egye­te­mi ok­ta­tás­ban. Ma­gyar-tör­té­ne­lem sza­kon kezd­tem, de történelem­ből ret­te­ne­te­sen rossz vol­tam. Úgy gon­dol­tam vi­szont, hogy ha a ma­gyar szak mel­lé oda­te­szem a ré­gi ma­gyart és az ös­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tu­do­mányt is, még­is­csak job­ban já­rok, mint­ha eze­ket a sa­ját sza­kál­lam­ra, ott­hon ta­nul­má­nyoz­nám. Ha vi­szont most len­nék hall­ga­tó, nem biz­tos, hogy így gon­dol­nám. A mi ak­ko­ri éle­tünk­höz ké­pest az egye­te­mi ok­ta­tás sú­lya, te­re és ide­je so­kat ve­szí­tett a jelen­tőségéből, szak­ma­i­lag fon­tos dol­gok ma már tör­tén­nek az egye­te­men kí­vül is, te­hát az ok­ta­tá­si szisz­té­ma már szak­ma­i­lag sem an­­nyi­ra fon­tos egy egye­te­mis­ta éle­té­ben, mint a mi­énk­ben volt.
– Má­sok ha­tá­sá­ra elő­vesz köny­ve­ket?
– Hát hogy­ne. A Re­per­tó­ri­um nagy jelen­tőségű vál­lal­ko­zás a Szeged–Pécs–Budapest ál­tal ki­raj­zolt ré­gi ma­gya­ros, köl­té­szet­tör­té­nész há­rom­szög­ben, és a ta­lál­ko­zók­ról szin­te min­dig úgy jö­vök el, hogy már megint új im­pul­zu­so­kat kap­tam a to­váb­bi gon­dol­ko­dás­hoz, és már megint el­küld­tek könyv­tár­ba.
– Ol­vas la­ti­nul?
– Gyen­gén és las­san, a nagy és tü­rel­mes Ka­rá­cso­nyi Bé­la, aki­től ta­nul­tam, na­gyon nem len­ne büsz­ke rám. An­go­lul és né­me­tül va­la­mi­vel job­ban, de ez is csak a szak­mai tá­jé­ko­zó­dás­hoz ele­gendő. A mos­ta­ni eszem­mel úgy lá­tom, min­den­kép­pen ide­gen­nyelv-sza­kos­nak kell len­ni: szá­muk­ra olyan az a má­sik nyel­vű iro­da­lom (közel­ről lá­tom mes­te­re­men, Öt­vös Pé­te­ren), mint ne­kem a ma­gyar. Van te­hát egy má­sik nézőpon­tjuk, ahon­nan az­tán néz­ni tud­ják a mi iro­dal­mun­kat, amit ne­kem va­la­hogy más­képp kell meg­al­kot­nom.
– Vol­tak-e előz­mé­nyei a ma­gyar szak­nak?
– A gim­na­zis­ta kor­osz­tály több­nyi­re olyan emberek­ből áll, akik sok­ol­da­lú­an te­het­sé­ge­sek. Én a gim­ná­zi­u­mi osz­tá­lyom­ban ar­ra jöt­tem rá, hogy ma­gá­nyos, hu­mán érdek­lődésű fi­gu­ra va­gyok, aki rá­adá­sul sem­mi más­ban nem te­het­sé­ges, csak eb­ben az egy do­log­ban, már ha egy­ál­ta­lán. És hát, ahogy len­ni szo­kott, egy nagy ha­tá­sú kö­zép­is­ko­lai ta­nár sze­mé­lyi­sé­ge to­vább­lö­kött eb­be az egyet­len szá­mom­ra le­het­sé­ges irány­ba. Ez egyéb­ként ér­de­kes pe­da­gó­gia prob­lé­ma, amely az egye­te­men is elők­erül: nyil­ván meg le­het fer­tőzni fi­a­tal em­be­re­ket, és el­in­dí­ta­ni őket bi­zo­nyos dol­gok fe­lé, de nem biz­tos, hogy min­den­kit ér­de­kel a te­het­sé­ge, meg az, ami­ben leg­alább va­la­men­­nyi­re jó. En­gem sze­ren­csé­re ér­de­kel.

Az iro­da­lom: kép­ző­mű­vé­szet

– Szük­ség­sze­rű volt, hogy szép­iro­dal­mat kez­dett ír­ni?
– Ab­ban az ér­te­lem­ben igen, hogy ak­kor kezd­tem el, ami­kor úgy érez­tem, hogy sok­kal köny­­nyebb en­ged­nem en­nek a kész­te­tés­nek, mint­ha még min­dig meg­pró­bál­nék ne­ki el­len­áll­ni. És ab­ban az ér­te­lem­ben is az volt, hogy bi­zo­nyos dol­gok át­gon­do­lá­sá­ra, hi­á­ba: még­is­csak az iro­da­lom nyel­vei a leg­al­kal­ma­sab­bak.
– Men­­nyit vesz át a szép­iro­dal­mi szö­ve­gek­be ab­ból a tu­dás­anyag­ból, ami­vel ren­del­ke­zik?
– Ami­kor írok, te­hát mon­da­to­kat ter­me­lek, a szép­iro­dal­mat kép­ző­mű­vé­szet­nek lá­tom, ahol a meg­mun­ká­lan­dó anya­got is ne­kem kell meg­te­rem­te­nem. An­nak, ami az iro­da­lom­ról ös­­sze­gyűlt ben­nem, ilyen­kor nem ve­szem hasz­nát, mert tel­jes mér­ték­ben le­köt az, hogy a megterem­tendő vi­lág pre­mis­­szá­i­ból kö­vet­ke­ze­te­sen hoz­zak lét­re, sa­já­tos struk­tú­rá­jú mon­da­tok se­gít­sé­gé­vel, va­la­mi koherenset.
– Kön­­nyen ír?
– Az írás­hoz össze­füg­gő idők­re van szük­sé­gem, ezért dön­tően az ok­ta­tá­si szü­ne­tek­ben dol­goz­tam. Meg­ír­tam egy ada­got, és ami­kor leg­kö­ze­lebb le­ül­tem a gép elé, el­ol­vas­tam a már meg­írt egy­sé­get, ki­ja­ví­tot­tam, és az­tán ír­tam to­vább. Ami­kor az egész ös­­sze­állt, azt fé­sül­get­tem, gyö­tör­tem, egé­szen ad­dig, amíg azt nem érez­tem, hogy nincs to­vább. Vis­­sza­tér­ve a kép­ző­mű­vé­szet­hez, az iro­dal­mi szö­veg mint­ha olyan anyag len­ne, amit ka­var­gat­hatsz egy ide­ig, de az­tán szép las­san meg­me­re­ve­dik, és ak­kor már nem tudsz ve­le mit csi­nál­ni. Ha­la­dó­san ír­tam, stan­dard las­sú­ság­gal, de fo­lya­ma­to­san.
– Mi a kü­lönb­ség a Né­meth Gá­bor­ral kö­zö­sen írt Kész re­gény és a Szen­tek hár­fá­ja kö­zött?
– Ne­kem a Kész re­gény na­gyon fon­tos, jó is­ko­la volt. Ami­kor azt a re­gényt ír­tuk, óri­á­si kön­­nyebb­sé­get je­len­tett, hogy a sa­ját szö­ve­ge­met úgy hoz­hat­tam lét­re, hogy ő már az én be­széd­hely­ze­te­met a sa­ját le­ve­le­i­vel ki­ala­kí­tot­ta, ne­kem csak el kel­lett fog­lal­nom, be kel­lett lak­nom azt a já­ték­te­ret, amit vi­lá­go­san ki­raj­zolt. Ugyan­ak­kor most ép­pen az lett az ér­de­kes, hogy men­­nyi­re in­teg­ráns ré­sze a mun­ká­nak a jó já­ték­tér ki­ta­lá­lá­sa, amit az­tán be­lak­ha­tok; e mun­ka jó ré­sze eb­ből állt, a ko­ráb­bi­ak­hoz ké­pest ta­lán ez volt a leg­na­gyobb gaz­da­go­dás.
– Mi­lyen ér­zés, hogy „túl van” a Szen­tek hár­fá­ján?
– Meg­kön­­nyeb­bü­lést ér­zek első­sor­ban, nagy-­nagy meg­könnyeb­bü­lést. Fél­tem, hogy úgy ala­kul az éle­tem, hogy nem fo­gom meg­csi­nál­ni: az em­ber egyik leg­fon­to­sabb élet­stra­té­gi­á­ja, lás­suk be, még­is­csak az, hogy az iga­zán fon­tos te­en­dő­ket ha­lo­gat­ja, s a sür­getőket ve­szi elő­re, és ez akár azt is ered­mé­nyez­het­te vol­na, hogy vé­gül so­ha­sem írom meg ezt a köny­vet. A má­sik ami­től fél­tem, hogy nem fo­gom tud­ni, hogy egy­sze­rű­en kép­te­len le­szek lét­re­hoz­ni. És most még­is meg­van, és én há­lát ér­zek és meg­könnyeb­bü­lést.
– Ho­gyan vi­szo­nyul a re­gény kri­ti­ká­i­hoz?
– Az ok­tó­ber­ben meg­ka­pott Rotary-díj na­gyon de­rék vál­lal­ko­zá­sa az ala­ku­ló­ban lé­vő nem­ze­ti bur­zso­á­zi­á­nak: szak­má­juk­ban si­ke­res, ön­zet­len ci­vi­lek el­szánt mun­ká­val meg­pró­bál­ják be­töm­ni az ál­lam ál­tal su­nyi és al­jas mó­don lét­re­ho­zott fi­nan­szí­ro­zá­si és szo­li­da­ri­tá­si ré­se­ket. Na­gyon meg­le­pőd­tem, hogy én kap­tam a dí­jat, be­le­ke­rült egy-két na­pom­ba, mi­re na­pi­rend­re tér­tem fe­let­te. Elő­ször a pénz­nek kezd­tem örül­ni: egy sza­ba­don fel­hasz­nál­ha­tó, ke­rek ös­­szeg­ben vé­gül is nincs túl sok rossz. A szel­le­mi el­is­me­rés ki­he­ve­ré­se to­vább tar­tott, mert le­he­tett vol­na úgy is ér­te­ni, hogy va­la­kik be­lém ve­tet­ték a bi­zal­mu­kat és most el­vár­ják tő­lem, hogy én ezen­túl min­dig na­gyon jó le­gyek. De az­tán eszem­be ju­tott, hogy Sumonyi Zol­tán a díj­ki­osz­tón azt mond­ta, hogy „A dí­jat kap­ja: a Szen­tek hár­fá­ja”, és nem azt, hogy Szi­lasi La­ci. A ki­tün­te­tést te­hát a könyv, egy be­fe­je­zett, le­zárt mun­ka kap­ta – még ak­kor is, ha a pénzt, ugye­bár, én fo­gom el­köl­te­ni.
– Lesz-e újabb köny­ve?
– Ír­ni na­gyon jó. A mun­ka vé­ge fe­lé, ami­kor már nem volt olyan kép­lé­keny az anyag, né­ha-né­ha szin­te pá­nik­ba es­tem, hogy mit fo­gok én csi­nál­ni ez­után. Az írás­nak drog­sze­rű ha­tá­sa van: félsz tő­le, hogy meg­von­ják tő­led. Ezért az­tán alig­hogy be­fe­jez­tem, el­kezd­tem ír­ni a cé­du­lá­kat egy kö­vet­ke­ző­höz, ami most kezd ala­kot öl­te­ni. Egy­ál­ta­lán nem írom még, de már de­ren­ge­nek a kör­vo­na­lai.

Sze­ke­res Ni­ko­let­ta