Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Nem le­het elég ko­rán kez­de­ni

A csa­lá­di tra­dí­ci­ót foly­tat­ja Behán Lász­ló, aki­nek szü­lei is ze­né­szek: édes­ap­ja a Sze­ge­di Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar csel­lis­tá­ja, édes­any­ja pe­dig so­ká­ig ze­ne­ta­nár­ként dol­go­zott. Nem meg­le­pő te­hát, hogy már négy­éve­sen he­ge­dűt ka­pott ke­zé­be. „Nem le­het elég ko­rán kez­de­ni. Úgy­hogy sze­ren­csém volt, hogy ab­ban az idő­ben már óvo­dás­ként is le­he­tett ze­ne­is­ko­lá­ba jár­ni. Szá­mom­ra ko­rán ki­de­rült, hogy ez­zel aka­rok fog­lal­koz­ni, mert iga­zá­ból nem na­gyon ér­de­kelt sem­mi más. Kö­zép­is­ko­lát is úgy vá­lasz­tot­tam már, hogy ze­nei jel­le­ge le­gyen, az osz­tá­lyunk­ba csak olya­nok jár­tak, akik mel­let­te a kon­zer­va­tó­ri­um­ban ta­nul­tak ze­nél­ni. Ak­kor már jól tud­tam, hogy ez­zel sze­ret­nék el­he­lyez­ked­ni. Mi­vel jól ér­zem ma­gam Sze­ge­den, nem akar­tam más vá­ros­ba men­ni to­vább­ta­nul­ni, így egy­ér­tel­mű volt, hogy a ZMK-ra je­lent­ke­zem.”

	Behán Lász­ló 1984 au­gusz­tu­sá­ban szü­le­tett Sze­ge­den. A Tö­mör­kény Ist­ván Gim­ná­zi­um mű­vé­sze­ti osz­tá­lyá­ban érett­sé­gi­zett 2003-ban. Je­len­leg a Ze­ne­mű­vé­sze­ti Kar vég­zős hall­ga­tó­ja he­ge­dű sza­kon. 2007 óta a Sze­ge­di Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar vál­tó kon­cert­mes­te­re­ként te­vé­keny­ke­dik. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

Ta­nul­ni és dol­goz­ni

Lász­ló ze­nei kar­ri­er­je nagy len­dü­le­tet ka­pott, ami­kor hu­szon­há­rom éve­sen ne­ki ad­ták a Sze­ge­di Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar vál­tó kon­cert­mes­te­ri po­zí­ci­ó­ját. Mint me­sé­li, ezt a si­kert a sze­ren­csén kí­vül la­za hoz­zá­ál­lá­sá­nak is kö­szön­he­ti. „Szól­tak, hogy lesz pró­ba­já­ték a po­zí­ci­ó­ra. őszin­tén szól­va én csak ta­pasz­ta­la­tot sze­ret­tem vol­na sze­rez­ni ar­ról, hogy még­is mi­lyen le­het egy ilyen pró­ba­já­té­kon ját­sza­ni. Tud­tam ugyan­is, hogy előb­b-utóbb el­jön az élet­ben egy olyan al­ka­lom, ami­kor er­re szük­sé­gem lesz. Ad­dig tar­tot­tam fon­tos­nak iga­zá­ból a dol­got, amíg fel­ké­szül­tem, meg­ta­nul­tam a da­ra­bo­kat, mert ezek sok­szor egyez­nek a kü­lön­bö­ző ze­ne­kar­ok­nál. És ha már meg­ta­nul­tam, ak­kor el is ját­szot­tam őket. Cé­lom volt, hogy fel­ve­gye­nek a ze­ne­kar­ba, de azt nem mer­tem vol­na gon­dol­ni, hogy kon­cert­mes­ter­ként ke­rü­lök be rög­tön. Egy­részt meg­tisz­te­lő do­log az, hogy bi­zal­mat adott ne­kem a Sze­ge­di Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar. Fő­leg, hogy én va­gyok az egyik leg­fi­a­ta­labb kon­cert­mes­ter a ze­ne­kar tör­té­ne­té­ben. Ugyan­ak­kor ez egy na­gyon fe­le­lős­ség­tel­jes mun­ka. Stres­­sze­sebb, töb­bet kell dol­goz­nom, na­gyobb fi­gyel­met kell szen­tel­nem a pró­bák­ra, fo­lya­ma­tos gya­kor­lást igé­nyel a ze­ne­kar mel­lett. Gya­kor­la­ti­lag egész ál­lás­ban dol­go­zom itt, ez egy egész em­bert kí­vá­nó feladat.”
Szá­má­ra a ze­né­lés nem csu­pán mun­ka, ha­nem szen­ve­dély is, ezért ta­lán fur­csá­nak is tar­ta­ná már, ha nem ze­nél­ne na­pi tíz órá­ban. „Ha az em­ber él­ve­zi ezt csi­nál­ni, nem ér­zi fá­rad­ság­nak, leg­alább­is köz­ben nem, csak utá­na. De per­sze azért nem csu­pa szó­ra­ko­zás egy ze­nész éle­te. So­kan azt hi­szik, ami­kor lát­nak egy ze­ne­kart, hogy mi­lyen ara­nyos kis tár­sa­ság, nem is mun­ka, amit csi­nál­nak. Pe­dig ha ké­szü­lünk egy elő­adás­ra, kon­cert­re, az na­gyon fá­rasz­tó tud len­ni, na­gyon sok mun­kát igé­nyel” – me­sél a ze­nész­lét­ről.

CSALÁD

Lász­ló igen fi­a­ta­lon ala­pí­tott csa­lá­dot, hu­szon­öt éve­sen egy há­rom- és egy egy­éves kis­lányt ne­vel­ pár­já­val. „Mind­ket­ten mu­tat­nak te­het­sé­get a ze­né­hez. Sem­mi­képp nem fo­gom eről­tet­ni per­sze, hogy ze­nei pá­lyá­ra lép­je­nek, de azt min­den­képp sze­ret­ném, hogy ta­nul­ja­nak ze­nél­ni, hi­szen ez ren­ge­te­get hoz­zá­tesz az éle­tük­höz. Je­len­leg a pá­rom tölt több időt ve­lük, hi­szen én ren­ge­te­get dol­go­zom, de a sza­bad­időm­ben igyek­szem én is mi­nél töb­bet részt ven­ni az éle­tük­ben” – mond­ja.

A ko­moly mun­ka pe­dig, mint mond­ja, ki­hat a ta­nul­má­nya­i­ra is. „Más hoz­zá­ál­lás­sal vég­zi az egye­te­met ak­kor már az em­ber, ami­kor be­dob­ják a mély víz­be. Ki­csit ko­mo­lyab­ban ve­szem az­óta a ta­nu­lást, lá­tom, hogy men­­nyi­re hasz­no­sít­ha­tom a gya­kor­lat­ban. Az el­múlt négy év alatt ren­ge­te­get ta­nul­tam a ze­ne­ka­ri mun­ka so­rán is, az egye­te­men is, ahol a leg­fon­to­sabb ta­pasz­ta­la­to­kat a ka­ma­ra­ze­ne so­rán sze­rez­het­tem. Eb­ből na­gyon so­kat me­rít­het az em­ber. A két-ny­olc fős együtt ze­né­lés az együtt­mű­kö­dés­re, kö­zös já­ték­ra ne­vel, ami iga­zá­ból az egész mu­zsi­ká­lás alap­ja.”

Mér­föld­kö­vek

A fi­a­tal ze­nész sze­rint nagy sze­re­pük van ed­di­gi pá­lyá­já­ban ta­ná­ra­i­nak és kol­lé­gá­i­nak, akik­től ren­ge­te­get ta­nul­ha­tott. „Sok olyan em­ber volt, aki fon­tos mér­föld­kő az éle­tem­ben. Sok­szor ta­nul az em­ber egy be­szél­ge­tés­ből is, ami­kor egy ta­pasz­tal­tabb ze­nész me­sél a he­ge­dü­lés­hez va­ló hoz­zá­ál­lá­sá­ról, ta­pasz­ta­la­ta­i­ról. Ez gyak­ran töb­bet je­len­tett ne­kem, mint az ak­tív ze­né­lés. Ez egy olyan pá­lya, ahol kö­ze­leb­bi kap­cso­lat­ba kell ke­rül­ni a ta­ná­rok­kal, kü­lön­ben nem le­het ele­get ta­nul­ni. Tisz­te­let­tel­jes, de ba­rá­ti kap­cso­lat­ra van szük­ség, más­kü­lön­ben nem tud úgy foly­ni a mun­ka. Sze­ren­cse kell hoz­zá, hogy olyan ta­ná­rok­hoz ke­rül­jön az em­ber, il­let­ve pá­lya­kez­dő­ként olyan kol­lé­gák mel­lé, akik­kel ezt meg le­het va­ló­sí­ta­ni. Há­la Is­ten­nek, ne­kem eb­ben is sze­ren­csém volt, az ösz­­szes ta­ná­rom ilyen volt, egy­faj­ta ba­rá­ti, ben­ső­sé­ges vi­szonyt si­ke­rült ki­ala­kí­ta­ni. Ed­dig min­dig olyan em­ber­től si­ke­rült ta­nul­nom, aki­re fel tud­tam néz­ni, és aki nem volt ve­lem tá­vol­ság­tar­tó, így le­het tel­jes szív­vel meg­va­ló­sí­ta­ni az inst­ruk­ci­ó­i­kat. Maso­pust Pé­ter már ti­zen­egy éve a he­ge­dű­ta­ná­rom, ren­ge­te­get ta­nul­tam tő­le, na­gyon jó ala­pot adott az élet­hez. De so­kat kap­tam még kol­lé­gá­im­tól is, Kosztán­di Ist­ván el­ső kon­cert­mes­ter­től és Kecs­kés György­től" – eme­li ki.

Se­gí­te­ni

Lász­ló a ze­ne­ka­ri mun­ka mel­lett na­gyon sze­re­ti a ba­rá­ta­i­val, ked­ves kol­lé­gá­i­val tör­té­nő ka­ma­ra­ze­né­lé­se­ket is, ezért gyak­ran szer­vez­nek ki­sebb kon­cer­te­ket. Sőt, ar­ra is van pél­da, hogy hob­bi­ze­né­lé­sük­kel rá­szo­ru­ló em­be­re­ken is se­gí­te­ni tud­nak. „Szok­tunk kon­cer­te­ket tartani a kol­lé­gá­im­mal a szim­fo­ni­kus ze­ne­kar­ból. Az egyik leg­ko­mo­lyabb ilyen pró­bál­ko­zá­sunk ta­valy nyá­ron volt, a ze­ne­kar el­ső obo­is­tá­já­val, Steil­er Ta­más­sal a Reök-­palotában. Egy­sze­rű­en sze­ret­tünk vol­na egy kon­cer­tet, és el­gon­dol­koz­tunk azon, hogy ha már mi szer­ve­zünk egy ilyet a mu­zsi­ka sze­re­tete mi­att, ak­kor mi­ért ne le­het­ne ezt úgy, hogy más­nak is hasz­na le­gyen be­lő­le. Így ala­kult, hogy a szo­ká­sunk­kal el­len­tét­ben ez­út­tal sze­dtünk be­lé­pőt, és fel­ajánl­ottuk jó­té­kony­sá­gi cél­ra. Vé­gül a Re­mény­su­gár Ala­pít­vá­nyon ke­resz­tül le­u­ké­mi­ás és rá­kos gye­rek­nek gyűj­töt­tünk pénzt ve­le, és elég jól si­ke­rült a kon­cert. Sze­ret­nénk foly­tat­ni a jö­vő­ben is, mert na­gyon jó do­log, hogy se­gít­he­tünk má­sok­nak a sa­ját örö­münk­kel. Úgy­hogy más ze­ne­ka­ri kol­lé­gák­kal is gon­dol­ko­zunk már ilyes­min, il­let­ve egyéb sze­ge­di mű­vé­szek­kel is terv­be van vé­ve ha­son­ló kon­cert” – árul­ja el.

Min­dent a ma­ga ide­jé­ben

A má­jus­ban dip­lo­má­zó ze­nész te­hát már­is igen si­ke­res­nek mond­ha­tó pá­lyá­ján. Mint mond­ja, vég­zős hall­ga­tó­két sem sze­re­ti ter­vez­get­ni a jö­vőt.
„Nem szok­tam azon gon­dol­kod­ni, hogy mit sze­ret­nék el­ér­ni hos­­szú tá­von ze­nész­ként. In­kább csak csi­ná­lom, amit jó­nak ér­zek, ki­hasz­ná­lom az adó­dó le­he­tő­sé­ge­ket, az­tán majd meg­lát­juk, hogy mi jön ös­­sze, ahogy hoz­za az élet. Egy­elő­re úgy gon­do­lom, itt kell len­nem Sze­ge­den, jól ér­zem itt ma­gam, so­kat ta­nu­lok, fej­lő­döm, és ez a lé­nyeg. Ma­xi­mum egy év­re elő­re tu­dok ter­vez­ni, kon­cert­idő­pon­to­kat, hely­szí­ne­ket. Elé­ge­dett va­gyok a le­he­tő­sé­ge­im­mel, de per­sze nem vi­szem túl­zás­ba ezt, mert ha va­la­ki va­la­mi­vel na­gyon meg­elég­szik, ak­kor ott lesz vé­ge a do­log­nak. A szim­fo­ni­kus ze­ne­kar­ban vég­zett mun­kám mel­lett ta­nít­hat­nék is majd, de ezt egy­elő­re nem ter­ve­zem. sze­rin­tem eh­hez még nem tu­dok ele­get, sok min­dent meg kell él­nem még ah­hoz is, hogy akár egész ki­csi gye­re­ke­ket ta­nít­has­sak. Je­len pil­la­nat­ban an­­nyi­ra nem ér­de­kel ez a ré­sze a do­log­nak, sok­kal in­kább a ze­né­lés. So­kan ta­ní­ta­nak az egye­te­men a szim­fo­ni­kus ze­ne­kar­ból is, és ez na­gyon jó kom­bi­ná­ció. Ha va­la­ki ta­nít, és viszi a ze­ne­ka­ri mun­kát, ak­kor azt tud­ja ta­ní­ta­ni, amit ma­ga is meg­ta­pasz­talt. Szó­val a két do­log na­gyon kö­zel áll egy­más­hoz, úgy­hogy le­het, hogy egy­szer még ta­ní­ta­ni is fo­gok. So­ha nem haj­tok sem­mit, még­is min­den be­in­dult ed­dig is ma­gá­tól, a ze­ne­ka­ri mun­ka is, a csa­lá­di éle­tem is. Úgy­hogy meg­ta­nul­tam már, hogy minden­nek el­jön a ma­ga ide­je” – ös­­sze­gez.

Ke­resz­tes Ju­dit