Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

…Akkor meg­lát­tam azt az egy szál gyu­fát a sze­me­tes mel­lett, hal­lot­tam, ahogy a hi­deg kő­pad­ló gya­na­kod­va pró­bál­ja ki­fúj­ni be­lő­le a még bújkáló „ér­zé­ki zse­ni­a­li­tást”. A ser­ce­gő han­got, amel­­lyel a sze­re­tő be­töl­ti a szűk szo­bát. A vac­kot, ami­vel a ke­gyet­len osz­tály­fő­nö­kök ijeszt­get­nek, előre­boc­sájt­va tehetet­ségte­len­ségünk örök­lét­ét. Az is­ko­la já­ró­lap­jai csak úgy vil­lódz­tak, ma­ga­mat sakk­fi­gu­rá­nak érez­het­tem, a leg­ne­me­sebb kül­de­tés­sel fel­ha­tal­maz­va, Pro­mé­the­usz­ként lo­pa­kod­tam egy­re kö­ze­lebb a sze­me­tes­ku­ká­hoz. Nem is fo­lyo­só volt töb­bé ez a hely, ami­ó­ta ki­szúr­ta gyen­ge sze­me­im a kis szám­űzött fa­cso­da, olyan or­vo­si pre­ci­zi­tás­sal, ame­lyet akár­me­lyik hí­res se­bész meg­iri­gyel­ne. Csak­is a ben­ne lé­vő hőle­hetőség csa­lo­ga­tott, egyet­len hasz­nál­ha­tó ér­zék­szer­vem el­ve­szít­ve, er­re kel­lett ha­gyat­koz­nom. Mi­kor eszem­be ju­tott, hogy ta­lán nem is akar­ja, hogy meg­ta­lál­jam, vis­­sza­nyer­tem jó­zan­sá­gom. Az­ál­tal, hogy meg­en­ge­dőb­bé vált, vég­leg el­ha­tá­roz­va ma­gát mel­let­tem, ér­zé­ke­im újabb fo­kai bom­lot­tak ki. A le­ve­gő­nek szí­ne lett, egy per­cig át­ha­tol­ha­tat­lan­nak érez­tem. Az egy­re nö­vek­vő hár­tya csak fé­lel­mem­mel ve­gyült iz­gal­mam ke­lep­cé­je volt, vagy a ku­ka va­rázs­ere­je, a fe­ne sem tud­ta ak­kor. Rá­lép­tem a nyam­vadt kő­posz­tó­ra, ami a leg­pu­hább sző­nye­gek süp­pe­dő bi­zony­ta­lan­sá­gát ve­zet­te lá­ba­im­ba, de en­nek el­le­né­re meg­fon­tol­tan ak­ci­ó­ba len­dül­tem. Egy­fé­le kép­pen me­ne­kül­he­tek meg – gon­dol­tam –, ha meg­szer­zem az át­ko­zott gyu­fát, azt a szent­sé­get, és rá­lép­he­tek az F4-re. Eb­ben a szél­ső­sé­ges hely­zet­ben sa­ját tu­dat­lan­sá­gom volt az egye­dü­li el­len­fél, aki­vel szem­ben jó­zan pa­raszt­ként ira­mod­tam meg­ve­re­ked­ni. Hát fel­mar­kol­tam a kin­csem, és el­kezd­tem vizs­gál­ni. Cso­dagyu­fa, cso­dagyu­fa! El­tet­tem ka­bá­tom bel­ső zse­bé­be, ott lesz egé­szen ad­dig, míg ön­ma­gam gyúj­tó­fe­lü­let­té nem vál­ha­tok, s gaz­dá­ja gaz­dá­ja­ként éget­he­ti el egyik a má­si­kat.