Panasztól hangos hazánkban mindenki azzal sírja tele a barátja válltömését, hogy a legutóbbi két évtizedben nem léptünk előre semmilyen területen; hogy már a megmaradás is ólomnehéz; s hogy amiben tapasztalható is némi előrehaladás, abban a Nyugat gyorsabban fejlődött, azaz nőtt a szakadék (a lemaradás, a távolság, a hiátus) köztünk és a boldogabb közöttük.
Olvasom ugyanakkor, hogy Nagy-Britanniában az elharapózódó alkoholizmus miatt az éttermekben állami parancsra kisebbre kell cserélni a boros poharakat, amiből én azt vonom le következtetésként, hogy az ottani kormány – mint valami tangán – a láthatóság legszűkebb, csalfa keresztmetszetén felejtette a tekintetét. A többségi brit ugyanis iszonyat mennyiségű gint, whiskey-t és sört dönt magába, ettől aztán függővé is válik, így a boros poharak méretcsökkentése semmilyen hatással sincs a terebélyesedő alkoholizmusra.
Mindazonáltal e területen is kézzelfoghatóvá vált a lemaradásunk: nemzetközi összevetésben a mindenivó észak-európaiak, a sörben és snapszban gondolkodó németek, a sovén borissza (champagne-issza, calvados-issza, cognac-issza) franciák, valamint az óceán oldalvizén nagyivóvá nőtt portugálok szebben, jobban, tartalmasabban, kitartóbban tudnak lerészegedni, mint mi. Ha valamiben versenyképesek maradtunk, akkor az a nem túl pontosan égetett szesznek nevezett alkoholos italok legszebbike, a gyümölcspárlat. De ebben legalább jól artikulálhatóan érhető tetten a versenyképesség.
Azt hiszem, a pálinka fogja megmenteni a hazát és a nemzetet.
Nézzünk csak körül – Hajnóczy Péter szavaival – „e 93 030 négyzetkilométernyi, ősi területeitől megfosztott, kiherélt hazában”! Már nem csupán a disznóvágás, kolbásztöltés, pörköltfőzés, keresztelő és lakodalom magasztos óráinak emelkedett, közösségépítő momentuma a pálinkázás, hanem egyenesen a hétvégéké, a fűnyírásé, a kerti falatozásé, a szomszédhoz átruccanásé, a jól elvégzett munkáé, a hosszú útról hazatérésé és a családi ebédé.
Az unió – minden bizonnyal véletlenül vagy egy általunk nem ismert, nagyobb bűne tudatában – akkor tette velünk a legjobbat, amikor levédte és (a labancoknak tett némi engedménnyel) tulajdonképpen az összmagyarságnak adományozta a pálinkát. Ha már nem adhatták vissza az elszakított területeket, legalább megtették ezt a Szent István-i gondolat párlatával, a mai határokon átívelő nemzeti egység igézetével, és a poharunkba löttyintették a távoli, kéklő dombok ízét, zamatát, illatát.
Ha nem használta volna el e kifejezést a sport- és bulvársajtó, akkor azt is mondhatnánk, hogy gombamód szaporodnak a gyümölcspárló üzemek, a szép pálinkaüzletek és a jobb éttermekben a csak e célt szolgáló párlatlapok, ami azt is jelenti, hogy – legalább egy kiterjedt képzavar erejéig – a föld felszíne alatt egész Kárpát-medencében csatárláncban szorítja meg egymás kezét a túlélés spórája.
Komolyra fordítva a szót, de tényleg: a nemzetgazdaság rendszerváltás utáni egyetlen sikertörténete, hogy a borászat mellé fölzárkózott a pálinkafőzés. Az persze változatlanul gondot fog jelenteni, hogy kivel itatjuk meg ezt a megnövekedett jó minőségű mennyiséget, mivel a hadra fogható létszám csökken, a jó pálinka értelemszerűen drága, a fizetőképesség pedig épp oly vékony, akár a pénztárca.
Be kell hát hozni ide az ivókat, azaz újra és újra rá kell tekerednünk a beutazó turizmus problémáinak megoldására.
A napokban Londonban élő borkereskedőt kalauzoltam Soltvadkerttől Villányon keresztül Szekszárdig. Közös élményünk volt, hogy szinte mindenütt kóstoltatták a saját alapanyagból főzetett törköly- vagy szőlőpálinkát (utóbbinál az ép, telt bogyókat párolják). Günzer Tamásnál például olyan Irsai Olivér szőlőpárlatot ittunk, amitől még az önkasztráláson átesett rendszerváltó pártok is új életre kelnének. Mondta is a londoni ember, hogy ennél jobbat ő sem ismer a műfajban, csak épp képtelen lenne bevezetni még a saját éttermében is a jó magyar pálinkát, mert onnan nézve ez egyszerűen snapsz, tehát német cucc, amitől London bombázása óta épp úgy tartózkodnak, mint ördög a tömjéntől.
Ezekkel a friss ismeretekkel együtt is érdemes harcba indulnunk a magunk igazáért. Szelíden szeretném fölszólítani hát az egyetemi polgárságot, hogy egyrészt egészségügyi prevenciós okokból (vérnyomás, étvágy, fertőtlenítés), másrészt nemzeti elkötelezettségből, harmadrészt pedig az ágazat fellendítése érdekében (különös tekintettel a szőlők és a gyümölcsfák tájalkotó, környezetvédő és népességmegtartó szerepére) legyenek kedvesek az életkorhoz, feladatokhoz és a testmérethez illő mértékű, de feltétlenül rendszeres pálinkaivókká nemesülni.
És az összes betérő külföldit gyümölcspárlattal fogadni.
Isten bennünk így segéljen!
Dlusztus Imre
Fókusz ,