Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Ön ké­szí­tet­te fel Gort­va Ta­mást, aki nem­ré­gi­ben a leg­ma­ga­sabb pont­szám­mal nyer­te el a Ka­zin­czy­-ér­met a 38. Szép ma­gyar be­széd 2010 ver­se­nyen.
– A kol­lé­gák­tól hal­lot­tam, hogy Ta­más te­het­sé­ges, ezért is biz­tat­tam, hogy ve­gyen részt a ver­seny a há­zifor­du­ló­ján. Ami­kor ezen to­vább­ju­tott, ak­kor kezd­tem el ve­le kü­lön is fog­lal­koz­ni. Az egye­te­mi for­du­ló­ra ugyan­is min­den je­lent­ke­ző sa­ját ma­ga ké­szül fel. Ez meg­mu­tat­ja, hogy a hall­ga­tó önál­ló­an ho­gyan tud dol­goz­ni, mi­lyen tí­pu­sú szö­ve­ge­ket sze­ret, és azok­kal ho­gyan tud bán­ni. A há­ziver­seny épp ezért ugyan­olyan rend­szer­ben zaj­lik le, mint az or­szá­gos, te­hát a ver­seny­zők hoz­nak egy sa­ját szö­ve­get, mi pe­dig adunk egy kö­te­le­zőt. A két pro­duk­ció alap­ján vá­laszt­juk ki azt a ket­tő hall­ga­tót, aki to­vább­jut. A szer­ve­ző­mun­ka az enyém, de a kol­lé­gák na­gyon so­kat se­gí­te­nek, már az­zal is, hogy rek­lá­moz­zák a di­á­kok kö­ré­ben. Ter­mé­sze­te­sen a kar se­gít­sé­gé­re is szük­sé­günk van. Sze­ren­csé­re a ver­seny­nek rang­ja van az egye­te­men, a ju­ta­lom­ke­re­tet a dé­ká­ni hi­va­ta­l biz­to­sít­ja könyv­ju­ta­lom for­má­já­ban.

Békés­iné Fe­jes Ka­ta­lin Az SZTE BTK Ma­gyar Nyel­vi és Iro­dal­mi Intézet Magyar Nyel­vé­sze­ti Tan­szék egye­te­mi do­cen­se 1946-ban szü­le­tett Kece­len. 1969-ben vég­zett ma­gyar-tör­té­ne­lem sza­kos ál­ta­lá­nos is­ko­lai ta­nár­ként, 1972-ben szer­zett ta­ní­tói, 1977-ben ma­gyar sza­kos kö­zép­is­ko­lai ta­ná­ri dip­lo­mát. 1980-ban avat­ták egye­te­mi dok­tor­rá, 1986-ban a nyelv­tu­do­mány kan­di­dá­tu­sá­vá, 2001-ben ha­bi­li­tált. Több önál­ló tu­do­má­nyos könyv és tan­könyv szer­ző­je. Há­zas, két gyer­me­ke és öt uno­ká­ja van. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

– A há­zifor­du­ló után ho­gyan zaj­lik a fel­ké­szü­lés?
– Elő­ször is meg kell is­mer­nem ma­gát a hall­ga­tót, kí­ván­csi va­gyok, hogy ki mi­lyen él­mény­vi­lá­gú anya­got vá­laszt ma­gá­nak. Ezek után „edzés­ter­vet” ké­szí­tek, igen sok szö­ve­get adok ne­kik ott­ho­ni gya­kor­lás­ra; igyek­szek kü­lön­bö­ző tí­pu­sú­a­kat be­mu­tat­tat­ni ve­lük. A gya­kor­lás so­rán fi­gye­lünk egy­részt az ar­ti­ku­lá­ci­ó­ra, és egyéb olyan, az elő­adó meg­je­le­né­sé­re vo­nat­ko­zó rész­let­re, hogy mi­ként áll ki a kö­zön­ség elé, ho­gyan tart­ja ke­zé­ben a szö­ve­get, ho­gyan mond­ja be a cí­met, ké­pes-e kap­cso­la­tot te­rem­te­ni a kö­zön­ség­gel. Más­részt, és ta­lán en­nek van a leg­na­gyobb je­len­tő­sé­ge, hogy ho­gyan dol­goz­za fel a ver­seny­ző a szö­ve­get. Tud­nunk kell, hogy az or­szá­gos ver­se­nye­ken alap­ve­tő­en a szö­veg ér­tel­me­zé­sé­re he­lye­ző­dik a hang­súly: ho­gyan épí­ti föl a szö­veg gon­do­la­ti ívét az elő­adó, és – ez­zel együtt – ho­gyan szol­gál­ja azt az ar­ti­ku­lá­ció. A ta­ná­ri se­gít­ség ah­hoz kell, hogy a ver­seny­ző egyé­ni el­vá­rá­sai és ké­pes­sé­gei, va­la­mint a szö­veg­ben rej­lő le­he­tő­sé­gek ta­lál­koz­za­nak, a fel­adat ugyan­is a meg­fe­le­lő be­ve­ze­tés, ta­go­lás és le­zá­rás el­ta­lá­lá­sa. Ilyen­for­mán a szö­ve­gek is ver­se­nyez­nek egy­más­sal, ezért a hall­ga­tó­nak eb­ben is gya­kor­la­tot kell sze­rez­nie, mert a dön­tőn az ott ka­pott szö­ve­get tel­je­sen önál­ló­an kell fel­dol­goz­nia.

Nyelv­ápo­lás fel­ső­fo­kon

– Hall­ga­tói ko­ráb­ban is si­ke­re­sek vol­tak, 1980 óta Ta­más a hu­szon­ki­len­ce­dik érem­mel ju­tal­ma­zott di­ák­ja. En­­nyi év után is tö­ret­len lel­ke­se­dés­sel vég­zi a mun­ká­ját?
– Amíg én itt le­szek és ez az én fel­ada­tom, ad­dig vál­to­zat­la­nul szor­gal­maz­ni fo­gom a hall­ga­tók kö­ré­ben, hogy mi­nél töb­ben pró­bál­ják ki ma­gu­kat ezen a ver­se­nyen. Ez per­sze nem vé­let­len – azért az lát­szik a hall­ga­tó­kon, hogy mek­ko­ra po­zi­tí­vum, ha meg mer­nek szó­lal­ni. Ez saj­nos a kép­zés­ben nem kap ak­ko­ra hang­súlyt, mint amen­­nyi­re szük­ség len­ne rá, ugyan­is ke­ve­sebb a szó­be­li vizs­ga, mint ko­ráb­ban, pe­dig tár­sa­dal­mi szin­ten is fon­tos, hogy a ki­ke­rü­lő ér­tel­mi­ség ért­he­tő­en, szé­pen tud­jon fo­gal­maz­ni. A Ka­zin­czy­-ver­se­nyek egyik ho­za­dé­ka, hogy meg­ta­nul­nak a ver­seny­zők hall­gat­ni, a szö­ve­gek irán­ti ér­zé­keny­sé­gük­kel pár­hu­za­mo­san egy olyan faj­ta bel­ső hal­lás fej­lő­dik ki ná­luk, amely a tu­da­tos szö­veg­fel­épí­tés­ben a ké­sőb­bi­ek­ben so­kat se­gít. Sze­ren­csé­re je­lent­ke­zők min­dig van­nak szép szám­mal – ez éven­te tíz-ti­zen­öt hall­ga­tót je­lent –, a kö­zön­ség ta­lán le­het­ne na­gyobb, de pa­nasz­ra nincs okunk. Amit saj­ná­lok, az az, hogy más ka­rok­ról nin­cse­nek je­lent­ke­zők. Ere­de­ti­leg ugyan­is ez a pe­da­gó­gus­kép­zés­ben részt ve­vők ver­se­nye volt, ma pe­dig már a fel­ső­ok­ta­tás­ban ta­nu­lók ver­se­nye, épp ezért a cél már nem el­sőd­le­ge­sen a ta­ná­ri be­széd­re va­ló fel­ké­szí­tés, ha­nem ál­ta­lá­nos­ság­ban az igé­nyes be­széd és szö­veg­tol­má­cso­lás igé­nyé­nek el­sa­já­tí­tá­sa. Ez ily mó­don több fi­a­tal érin­t, olyan ér­te­lem­ben még­is ke­ve­sebb a je­lent­ke­ző, hogy a két­szin­tű kép­zés be­ve­ze­té­se óta fő­ként a BTK hall­ga­tó­i­ra szá­mí­ta­nak a ki­írók. Bár, ha va­la­ki be­jön­ne hoz­zám a TTIK-ról, hogy részt sze­ret­ne ven­ni, szí­ve­sen fog­lal­koz­nék ve­le.
– Mi­lyen tí­pu­sú szö­ve­gek ke­rül­nek elő a ver­se­nyen?
– Ere­de­ti­leg es­­szé sze­re­pelt a ki­írás­ban, hi­szen az, hogy va­la­ki ho­gyan tol­má­csol egy szö­ve­get, szö­veg­ér­tel­me­zé­si mun­ka, er­re pe­dig egy lo­gi­kai fel­épí­té­sű szö­veg job­ban al­kal­mas, mint egy szép­iro­dal­mi. A Ka­zin­czy-ver­se­nyek vál­toz­tak az évek alat­t, bő­vült a részt­ve­vők szá­ma, a ki­írás is mó­do­sult, de egyik köz­pon­ti gon­do­la­ta to­vább­ra is a nyel­vi iden­ti­tás erő­sí­té­se. Író­ink, köl­tő­ink kö­zül so­kan meg­fo­gal­maz­ták már, hogy mi­lyen fon­tos az anya­nyel­vünk meg­őr­zé­se. En­nek a ver­seny­nek vé­le­mé­nyem sze­rint az a leg­na­gyobb ér­de­me, hogy év­ről év­re meg­erő­sít min­ket a nyelv­ápo­lás fon­tos­sá­gá­ban. Hi­szen ez a nyelv csak a mi­enk, ezt őriz­ni kell, mert má­sét is csak ak­kor tud­ja va­la­ki tisz­tel­ni, ha a sa­ját­ját meg­be­csü­li és ápol­ja. Ezért ez a fel­ké­szí­tés a ta­ná­ri mun­kám­nak na­gyon fon­tos és szá­mom­ra szép ré­sze.

Ta­nár­ként ak­kor és most

– A ta­nár­sá­got még­sem az egye­te­men kezd­te, előbb ál­ta­lá­nos is­ko­lai ta­ná­ri, majd ta­ní­tói dip­lo­mát szer­zett.
– Így van, 1969-ben vé­gez­tem a ta­nár­kép­ző fő­is­ko­lán Sze­ge­den ma­gyar-tör­té­ne­lem sza­kos ta­nár­ként, de nem kap­tam ál­lást. Ezért le­ve­le­zőn el­vé­gez­tem a ta­ní­tó­kép­zőt Jász­be­rény­ben, mi­köz­ben ad­mi­niszt­rá­tor­ként, ké­pe­sí­tés nél­kü­li óvó­nő­ként dol­goz­tam. Sze­ge­den ta­ní­tó­hi­ány volt, ezért a dip­lo­ma meg­szer­zé­se után rög­tön mun­ká­ba áll­hat­tam, és 1973-78 kö­zött a fő­is­ko­la II. szá­mú gya­kor­ló ál­ta­lá­nos is­ko­lá­já­ban ta­ní­tot­tam. Emel­lett tan­könyv­pá­lyá­za­to­kon vet­tem részt, és ami­kor meg­lett a ki­ne­ve­zett ál­lá­som, ak­kor je­lent­kez­tem az egye­tem­re, hogy ma­gyar sza­kos kö­zép­is­ko­lai ta­nár­nak ta­nul­jak. A cé­lom az volt, hogy egye­te­mi dip­lo­mát sze­rez­zek, és ahogy szok­tam mon­da­ni, hogy az élet a leg­jobb ren­de­ző. Ne­kem ugyan­is egész életemben igen nagy sze­ren­csém volt a ta­ná­ra­im­mal, ma­gyar sza­kos­ként pél­dá­ul Deme Lász­ló is ta­ní­tott, sőt, ná­la ír­tam a szak­dol­go­za­to­mat, majd dok­toran­dusza let­tem. Az ő biz­ta­tá­sá­ra pá­lyáz­tam meg a ta­nár­se­gé­di ál­lást 1978-ban, amit meg­kap­tam, és az­óta is itt va­gyok az egye­te­men.
– Ma­nap­ság más hely­zet­ben van a fel­ső­ok­ta­tás­ban dol­go­zó pe­da­gó­gus, mint két-három évtizede. Em­lí­tet­te pél­dá­ul, hogy ke­vés a szó­be­li­ség az egye­te­men. Ez meg­lát­szik a di­á­kok nyelv­hasz­ná­la­tá­ban vagy a tan­anyag el­sa­já­tí­tá­sá­ban?
– A szó­be­li­ség csök­ke­né­se össze­füg­gés­ben van a hall­ga­tók meg­növekedett lét­szá­má­val, hi­szen ha so­kan van­nak, ak­kor egy­sze­rűbb az írás­be­li vizs­gáz­ta­tás. En­nek az a há­tul­ütő­je, hogy saj­nos a men­­nyi­ség nö­ve­ke­dé­se sok­szor a mi­nő­ség ro­vá­sá­ra megy. Nem a hall­ga­tók hoz­zá­ál­lá­sá­val, igye­ke­ze­té­vel van gond, mert az alap­ve­tő­en jó. In­kább az a baj, hogy tár­sa­dal­mi el­vá­rás­sá vált, hogy dip­lo­mát kell sze­rez­nie min­den­ki­nek. A ma­gyar és a kom­mu­ni­ká­ció szak pe­dig ma­gá­ban rej­ti azt a ve­szélyt, hogy ha egy te­rü­le­ten sem emel­ke­dik ki a hall­ga­tó, ak­kor ide je­lent­ke­zik, mert úgy gon­dol­ja, hogy ma­gya­rul tud, be­szél­ni tud, mi más kell még? Ál­ta­lá­nos­ság­ban el­mond­ha­tó a fi­a­ta­lok nyelv­hasz­ná­la­tá­ról, hogy fel­gyor­sult a be­széd­tem­pó, ami ál­lí­tó­lag a tár­sa­dal­mi gyors vál­to­zá­sok bi­o­ló­gi­ai ve­tü­le­te. Ez meg­je­le­nik a Ka­zin­czy­-ver­se­nye­ken részt ve­vők be­szé­dé­ben is, de egyéb­ként nem ta­pasz­ta­lok nagy kü­lönb­sé­get a mai és az egy-két év­ti­zed­del ko­ráb­ban je­lent­ke­zők nyelv­hasz­ná­la­ta kö­zött. Aki er­re a ver­seny­re el­jön, azok leg­több­je tisz­tá­ban van az­zal, hogy mik a szép, az ért­he­tő be­széd alap­kö­ve­tel­mé­nyei.

VERS

Té­ves el­kép­ze­lés, hogy aki iro­da­lom­mal és nyel­vé­szet­tel fog­lal­ko­zik mun­ká­ja so­rán, az min­den­re vá­gyik sza­bad­ide­jé­ben, csak köl­té­szet­re nem. „Min­dig van az ágyam mel­lett egy ver­ses­kö­tet” – mond­ja Békés­iné Fe­jes Ka­ta­lin. „Fő­ként a kri­ti­kai ki­adá­so­kat sze­re­tem, mert ott nyo­mon le­het kö­vet­ni a köl­tő egyes vál­toz­ta­tá­sa­it a ver­sen.” Jó­zsef At­ti­la a ked­ven­cei kö­zé tar­to­zik, ahogy Rad­nó­ti, Ady, Tóth Ár­pád is. Egyik ked­ven­ce Az em­ber tra­gé­di­á­ja, de a kor­társ iro­da­lom­ba is szí­ve­sen be­le­ás­sa ma­gát. „A ver­sek­hez va­ló hoz­zá­ál­lá­som sze­ret­ném to­vább­ad­ni a ta­nít­vá­nya­im­nak is, re­mé­lem, si­ke­rül a ma­got el­ül­tet­nem ben­nük.”

A fi­zi­ka­köny­vek rej­té­lye

– Nem­csak ta­nár, ha­nem ku­ta­tó is. Ezt a mun­kát még ak­kor el­kezd­te, ami­kor ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban dol­go­zott.
– Ku­ta­tó­ként ta­nár va­gyok, ta­nár­ként ku­ta­tó. Ami­kor egye­tem­re jár­tam, és köz­ben ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban ta­ní­tot­tam, ak­kor döb­ben­tem rá, hogy mi­cso­da ha­ta­lom a szin­ta­xis, a for­ma. A tar­ta­lom az el­sőd­le­ges a meg­fo­gal­ma­zás­ban, de a for­ma vál­to­za­tos­sá­gá­val ki­fe­je­zőb­ben le­het ezt a tar­tal­mat tol­má­csol­ni. Deme Lász­ló ta­nít­vá­nya­ként kezd­tem oda­fi­gyel­ni ar­ra, hogy mi­lyen fon­tos a szer­ke­zet a nyelv­hasz­ná­lat­ban. Rá­jöt­tem, hogy a har­ma­di­kos-ne­gye­di­kes di­ák­ja­im ese­té­ben nem tu­dom, hogy mi­lyen szer­ke­ze­te­ket hasz­nál­nak, lo­gi­ka­i­lag ho­gyan tud­ják ös­­sze­kap­csol­ni a mon­da­ni­va­ló­ju­kat. Ek­kor kezd­tem el fel­mé­rő fel­ada­to­kat ter­vez­ni, az ös­­szes szö­ve­get szin­tak­ti­ka­i­lag ele­mez­tem. Ezek után ki­ter­jesz­tet­tem ku­ta­tá­sa­i­mat or­szá­gos szint­re, nem csak ál­la­pot-, ha­nem fo­lya­mat­fel­mé­rést is vé­gez­tem, így kezd­tem be­le­me­le­ged­ni ab­ba, hogy a szin­ta­xi­son ke­resz­tül, ami ob­jek­tív ér­té­kek­ben ki­mu­tat­ha­tó, a Deme Lász­ló ál­tal ki­dol­go­zott szer­ke­ze­ti mu­ta­tók­kal kor­re­lá­ci­ós ös­­sze­füg­gé­se­ket le­het ta­lál­ni.
– Ez mi­ért fon­tos a ta­ná­ri mun­ká­ban?
– Ha egy pe­da­gó­gus meg­is­me­ri eze­ket a kor­re­lá­ci­ós ös­­sze­füg­gés­rend­sze­re­ket a szer­ke­ze­tek moz­gá­sa te­rén, ak­kor irá­nyí­ta­ni is tud­ja őket. Ha tisz­tá­ban van pél­dá­ul az­zal, hogy a szin­tag­matikus szer­ke­zet és az alá­ren­de­lő mon­dat­szer­ke­ze­tek pár­hu­za­mo­san je­len­nek meg a gye­re­kek nyelv­hasz­ná­la­tá­ban, ak­kor azt is tud­ja, hogy ha az egyi­ket fej­lesz­ti, a má­sik is fej­lő­dik ve­le. Ál­ta­lá­nos is­ko­lai ma­te­ma­ti­ka- és fi­zi­ka­tan­köny­ve­ket vizs­gál­tam olyan szem­pont­ból, hogy va­jon a tan­könyv­szer­zők men­­nyi­re is­me­rik a ta­nu­lók szer­ke­zet­hasz­ná­la­ti le­he­tő­sé­ge­it, és men­­nyi­re iga­zod­nak hoz­zá. Azt is ész­re­vet­tem, hogy a szer­ke­ze­tek hasz­ná­la­ta nagy­ban be­fo­lyá­sol­ja azt, hogy a di­á­kok men­­nyi­re ér­tik meg. Konk­rét elem­zé­se­ken ke­resz­tül mu­tat­tam be, hogy pél­dá­ul a fi­zi­ka­tan­köny­vek igen bo­nyo­lult szer­ke­ze­te­ket tar­tal­maz­nak, rá­adá­sul épp a de­fi­ní­ci­ók ese­té­ben, ami­ket a di­á­kok­nak fej­ből kell meg­ta­nul­ni­uk. Eze­ket job­ban el tud­nák sa­já­tí­ta­ni a gye­re­kek, ha nem egy mon­dat­ba akar­ná­nak a tan­köny­vek be­le­sű­rí­te­ni min­den in­for­má­ci­ót. Per­sze ez nem azt je­len­ti, hogy csak egy­sze­rű mon­da­tok­ban le­het fo­gal­maz­ni egy tan­könyv­ben, de ami­kor egy de­fi­ní­ci­ó­ról van szó vagy a tan­anyag olyan ré­szé­ről, amit azt aka­rom, hogy tel­jes egé­szé­ben ért­sen a gye­rek, ak­kor a szer­ke­zet­tel is se­gí­te­ni tu­dok ne­ki. Si­ker­él­mé­nyem is van ezen a té­ren: 1978-ban egy, sze­ge­di szer­zők ál­tal írt fi­zi­ka­tan­könyv szö­ve­gét meg­je­le­nés előtt át­vizs­gál­tat­ták ve­lem, és ja­vas­la­ta­im kö­zül sok min­dent be­épí­tet­tek a vég­le­ges vál­to­zat­ba.
– Ku­ta­tá­sá­nak egyik te­rü­le­te a szo­ci­ol­ingvisztikai szem­pon­tú meg­kö­ze­lí­tés a gyer­mek­szö­ve­gek szin­tak­ti­kai ös­­sze­füg­gé­sé­nek vizs­gá­la­tá­ban ma­te­ma­ti­kai sta­tisz­ti­kai mód­szer­rel. Ez mit ta­kar?
– Ez egy olyan vizs­gá­lat, amely so­rán szá­mí­tó­gép­re kó­dol­tam tíz osz­tály 310 szö­ve­gét, ame­lyet kö­zel há­rom­ezer­ből vá­lasz­tot­tam ki. A kó­dolt anya­go­mon egy ame­ri­kai szo­ci­o­ló­gi­ai prog­ra­mot al­kal­maz­va a kor­re­lá­ci­ós ösz­­sze­füg­gé­se­ket meg tud­tam ál­la­pí­ta­ni. Olyan szo­ci­ol­ingvisztikai vál­to­zók is be­ke­rül­tek a ku­ta­tás­ba, mint a nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zás, a szü­lők is­ko­lai vég­zett­sé­ge, a csa­lád anya­gi hely­ze­te, könyv­vel va­ló el­lá­tott­sá­ga. A kor­re­lá­ci­ós vizs­gá­lat­ban ki­emel­tem eze­ket, és meg­néz­tem, hogy ez­zel együtt mi­lyen szin­tak­ti­kai jel­lem­zők je­len­nek meg. Egé­szen fi­nom gram­ma­ti­kai kü­lönb­sé­gek is ki­raj­zo­lód­tak az egyes cso­por­tok kö­zött, mint ami­lyen pél­dá­ul a kü­lön­bö­ző ál­lít­mány­tí­pu­sok hasz­ná­la­ti gya­ko­ri­sá­ga. Ezek­nek az ös­­sze­füg­gé­sek­nek az is­me­re­té­ben sok­kal tu­da­to­sab­bá le­het ten­ni a ta­nu­lá­si fo­lya­ma­tok fej­lesz­té­sét. Ha csak meg­mond­juk a ta­nu­lók­nak, hogy egy-­e­gy mon­dat nem jó a szö­ve­gé­ben, vagy nem jó he­lyen van, ak­kor nem fog fej­lőd­ni. A szer­ke­zet lo­gi­kai ös­­sze­füg­gé­se­it kell meg­lát­tat­ni ve­lük. Min­dig igye­kez­tem ezt hang­sú­lyoz­ni a kol­lé­gák­nak kon­fe­ren­ci­á­kon, elő­adá­so­kon, hogy ez a gya­kor­lat­ban is meg­va­ló­sul­has­son. Ma­nap­ság a tár­sa­dal­mi ér­ték­rend­nek ké­ne hely­re­áll­nia, és eh­hez az is hoz­zá­tar­to­zik, hogy tisz­tá­ban le­gyünk ve­le: a mi nyel­vünk és kul­tú­ránk üde szín­folt az eu­ró­pai pa­let­tán. Én ab­ban hi­szek, hogy ha a sa­ját fi­a­tal­sá­gun­kat nem tud­juk ar­ra meg­ta­ní­ta­ni, hogy azt ér­té­kel­je, ami a mi­enk, ak­kor nem tu­dom el­kép­zel­ni, hogy a má­sét tisz­tel­ni tud­ja.

Tóth Ilo­na