Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Fi­ze­tek, fő­úr, volt egy fe­ke­tém és egy éle­tem, mit el­ron­tot­tam én...” – éne­kel­te Frenk, mi­köz­ben a szín­pad kö­ze­pén ál­ló asz­tal­ra kö­nyö­költ, füs­töl­gő ci­ga­ret­tá­val ke­zé­ben. A két­órás le­mez­be­mu­ta­tó kon­cert alatt a kö­zön­ség­nek olyan ér­zé­se tá­mad­ha­tott, hogy egy vál­to­za­tos idő­uta­zás­ra ka­pott be­szál­ló­kár­tyát. So­kan ta­lán egy-­e­gy is­mert éne­kes mi­att jöt­tek az elő­adás­ra, de biz­to­san meg­le­pőd­tek azon, men­­nyi­re más vi­lág­ba ér­kez­tek. Ki gon­dol­ná, hogy a más al­ka­lom­mal egy­sze­rű szín­pad pár kor­hű dísz­let­tel és jel­mez­zel el­du­gott, bu­da­pes­ti ká­vé­ház­zá tud vál­toz­ni, vagy egy ko­pott fé­nyű kül­vá­ro­si lo­kál­lá.

Szegeden is sikert aratott a Budapest Bár. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

A Bu­da­pest Bár no­vem­ber 4-i, sze­ge­di le­mez­be­mu­ta­tó kon­cert­je a 19. szá­zad vé­gén ked­velt mu­la­tó­he­lyek han­gu­la­tát hoz­ta el az IH Ren­dez­vény­köz­pont nagy­szín­pa­dá­ra. A ti­zen­ki­len­ce­dik és hu­sza­dik szá­zad for­du­ló­ján saj­nos már be­zár­tak a most új­ra meg­idé­zett or­fe­u­mok, még­is mai na­pig fenn­ma­rad­tak a sok­szor ré­gi, fe­ke­te-fe­hér ma­gyar fil­mek­hez kö­tő­dő da­lok. Az or­szág el­ső, szer­ve­zett és leg­ked­vel­tebb mu­la­tó­he­lye, a bu­da­pes­ti Ki­rály ut­cai Kék Macs­ka volt, mely­ről ma már alig le­het ol­vas­ni. Ké­sőbb ezek he­lyét vet­ték át a mai na­pig is itt-ott fenn­ma­radt tánc­lo­ká­lok és bá­rok. An­nak ide­jén az or­fe­um adott he­lyet az ar­tis­ták­nak, tán­co­so­kon át az éne­ke­sek­nek.
A Bu­da­pest Bár ze­né­szei is szí­ve­sen nyúl­nak vis­­sza új­ra és új­ra a múlt­hoz. A mu­zsi­ku­so­kat ös­­sze­fo­gó pro­jekt öt­let­gaz­dá­ja Far­kas Ró­bert he­ge­dű­mű­vész, aki va­ló­szí­nű­leg a részt­ve­vők­kel együtt an­nak ide­jén nem is sejt­het­te, hogy az ös­­sze­fo­gás iga­zán si­ke­res, or­szá­go­san jegy­zett pro­duk­ci­ó­vá érik. A vir­tu­óz ze­nei ve­ze­tő he­ge­dű­szó­ló­it mind­vé­gig nagy taps fo­gad­ta, de egyéb­ként né­ha gi­tárt is ra­ga­dott, és így kí­sér­te az elő­adó­kat. Test­vé­re, Far­kas Mi­hály egy iga­zi ma­gyar nép­ze­né­hez kö­tő­dő hang­sze­ren, a cim­bal­mon se­gí­tet­te az au­ten­ti­kus hang­zást, míg a har­mo­ni­kán Ök­rös Kár­oly, a nagy­bő­gőn pe­dig Far­kas Ri­chár­dot hall­hat­ták a sze­ge­di­ek.
A for­má­ció má­so­dik le­me­zé­vel ér­ke­zett a vá­ros­ba, mely a Vol­ume 2: Tánc cí­met vi­se­li. Az el­ső al­bum­hoz ha­son­ló­an tö­rek­szik a múlt és a je­len iz­gal­mas öt­vö­zé­sé­re. Me­lan­ko­li­kus san­zo­nok és vi­dám kup­lék vál­tot­ták egy­mást a par­ket­ten is. Az egyik pil­la­nat­ban még ré­gi ma­gyar slá­ge­re­ket dú­dolt a kö­zön­ség, míg nem sok­kal ké­sőbb már egy egé­szen más föld­rész­re ka­la­u­zolt a moz­gal­mas ku­bai tánc, a rum­ba rit­mu­sa. Nem hi­á­nyoz­ha­tott er­ről az es­té­ről az iga­zi fran­cia san­zo­nok szel­le­me, il­let­ve a ma­gyar nó­ta szo­mor­kás, böl­cses­sé­gek­kel és rí­mek­kel te­li vi­lá­ga.
Mi­től lett mo­dern és meg­le­pő ez a pro­duk­ció? Ott volt a bár szín­pa­dán Fer­enczi Györ­gy, ki­vá­ló éne­kes és a száj­har­mo­ni­ka nagy­mes­te­re, Kiss Ti­bor a Quim­by­ből, Lovasi And­rás, a Kispál és a Borz front­em­be­re – aki itt egé­szen más ol­da­lá­ról mu­tat­koz­ha­tott be –, Szűcs Krisz­ti­án a Heav­en Street Sev­en­ből, Ke­le­ti And­rás a Col­orstar­ból, Kollár-Klemencz Lász­ló a Kis­te­hén tánc­ze­ne­kar­ból, Frenk és az Anima Sound Sys­tem­ből is­mert­té vált Né­meth Ju­ci, il­let­ve Behu­mi Dó­ri, aki an­nak ide­jén a Jazz+Az for­má­ci­ó­ban éne­kelt. A csi­pet­nyi hu­mor nem hi­á­nyoz­ha­tott a kü­lön­le­ge­sen ki­vi­te­le­zett re­cept­hez. Ezt épp a ze­né­hez il­lő­en fű­sze­rez­ték a kor­hű szín­pa­di kel­lé­kek és jel­me­zek. A szá­zad­elős va­cso­ra egy le­tűnt kort ho­zott új­ra te­rí­ték­re. Egy kort, ami­ről csak nagy ne­he­zen le­het le­fúj­ni a rá­ra­kó­dott port – ha­csak nem egy kis mai íze­sí­tés­sel.

Ba­kó Mar­git Szi­bil­la