Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A sze­ge­di Mó­ra Fe­renc Mú­ze­um nyu­gal­mo­zott di­rek­to­ra, Trog­mayer Ot­tó ará­nyos, bölc­s, ked­ves, ré­gi vá­gá­sú ta­nár­em­ber. Hi­va­tá­so­san ak­tív ko­rá­ban, hogy csak két dol­got em­lít­sek, ha­tal­mas ered­mé­nye­ket ért el (ré­gész­ként és szer­ve­ző­ként) az Ópusz­tasz­eri Tör­té­ne­ti Em­lék­park lét­re­ho­zá­sá­val, va­la­mint a JATE ré­gész­kép­zé­sé­nek meg­ala­pí­tá­sá­val és irá­nyí­tá­sá­val. Most, hogy nem hi­va­tá­so­san ak­tív, het­ven­öt éve­sen is újabb és újabb okos írá­sok­kal je­lent­ke­zik, me­lyek kö­zül né­hány­nak a mi la­punk is he­lyet adot­t.
Ez a leg­újabb kö­tet, az A ló fék­tá­vol­sá­ga cí­mű ugyan­úgy a múlt­nak kút­já­ba néz, mint azt tet­ték a ko­ráb­bi, is­me­ret­ter­jesz­tő szen­ve­dél­­lyel meg­írt mű­vei. De, tud­hat­juk már, Trog­may­er Ot­tó azért néz le a mély­be, hogy ab­ban meg­lás­sa a je­len­kort – ilyen mó­don más­ként bá­nik té­má­já­val, mint egy ré­gész, egy tör­té­nész vagy egy nép­raj­zos. Írá­sai mű­fa­ját ne­héz len­ne meg­ha­tá­roz­ni: va­la­hol a jegy­zet, a tár­ca, a tár­ca­no­vel­la és a glos­­sza ha­tár­te­rü­le­te­in jön­nek lét­re ezek a na­gyon okos, sze­líd tű­nő­dé­sek.
A szer­ző el­ké­pesz­tő­en nagy tény­tu­dá­sa el­le­né­re nem bo­nyo­ló­dik hos­­szas tu­do­má­nyos fej­te­ge­té­sek­be, ha­nem „csak­” le­ír, be­mu­tat, meg­sze­ret­tet. Egy-­e­gy tár­gyi vagy nyel­vi je­len­sé­get a sok­ol­da­lú­an fel­ké­szült böl­csészpro­fes­­szor ele­gan­ci­á­já­val he­lyez el a kul­túr­tör­té­net vagy csak egy­sze­rű­en a min­den­na­pi gya­kor­lat ko­or­di­ná­tái kö­zött.
Ezek a ki­vá­ló írá­sok olya­nok, mint a há­rom­di­men­zi­ós ke­reszt­rejt­vény: füg­gő­le­ge­sen és víz­szin­te­sen úgy il­lesz­ked­nek egy­más­hoz a so­rok, hogy azo­kat mély­sé­gük­ben is le­het, sőt ér­de­mes ol­vas­ni.
Trog­may­er Ot­tó olyan de­rűs és olyan fris­s, akár egy po­hár har­ma­tos rozé a mus­kát­lis te­ra­szon. Ilyen em­be­rek­nek kel­le­ne új­sá­got ír­ni és szer­kesz­te­ni e ha­zá­ban, és ak­kor sok­kal, de sok­kal elő­rébb tar­ta­nánk.

Dlusz­tus Im­re