A szegedi Móra Ferenc Múzeum nyugalmozott direktora, Trogmayer Ottó arányos, bölcs, kedves, régi vágású tanárember. Hivatásosan aktív korában, hogy csak két dolgot említsek, hatalmas eredményeket ért el (régészként és szervezőként) az Ópusztaszeri Történeti Emlékpark létrehozásával, valamint a JATE régészképzésének megalapításával és irányításával. Most, hogy nem hivatásosan aktív, hetvenöt évesen is újabb és újabb okos írásokkal jelentkezik, melyek közül néhánynak a mi lapunk is helyet adott.
Ez a legújabb kötet, az A ló féktávolsága című ugyanúgy a múltnak kútjába néz, mint azt tették a korábbi, ismeretterjesztő szenvedéllyel megírt művei. De, tudhatjuk már, Trogmayer Ottó azért néz le a mélybe, hogy abban meglássa a jelenkort – ilyen módon másként bánik témájával, mint egy régész, egy történész vagy egy néprajzos. Írásai műfaját nehéz lenne meghatározni: valahol a jegyzet, a tárca, a tárcanovella és a glossza határterületein jönnek létre ezek a nagyon okos, szelíd tűnődések.
A szerző elképesztően nagy ténytudása ellenére nem bonyolódik hosszas tudományos fejtegetésekbe, hanem „csak” leír, bemutat, megszerettet. Egy-egy tárgyi vagy nyelvi jelenséget a sokoldalúan felkészült bölcsészprofesszor eleganciájával helyez el a kultúrtörténet vagy csak egyszerűen a mindennapi gyakorlat koordinátái között.
Ezek a kiváló írások olyanok, mint a háromdimenziós keresztrejtvény: függőlegesen és vízszintesen úgy illeszkednek egymáshoz a sorok, hogy azokat mélységükben is lehet, sőt érdemes olvasni.
Trogmayer Ottó olyan derűs és olyan friss, akár egy pohár harmatos rozé a muskátlis teraszon. Ilyen embereknek kellene újságot írni és szerkeszteni e hazában, és akkor sokkal, de sokkal előrébb tartanánk.
Dlusztus Imre
Kultúra ,