„Lehetsz önazonos” – SZTE alumni történetek a CAS-ről, útkeresésről és közösségről

Persze arra nem volt lehetőségünk, hogy mind a 80 emberrel készítsünk interjút, így a CAS szellemiséget Varga-Dudás Attila, Scrum Master és tréner, Szoboszlai Leona, az Iroda munkatársa, Polanek Eszter és Dobó Gergely szoftverfejlesztők, valamint dr. Pintér Zoltán Scrum Master és szoftvertesztelő történetén és személyes megélésein keresztül ismerhetitek meg. Köszönjük a beszélgetést, olvassátok nyitottsággal:

Van, aki már általános iskolában tudta, hogy programozó lesz, ez Gergely volt. Attila és Eszter érkezése a pályára kicsit sorsszerű volt, Zoltán viszont biológusként végzett, mégis az IT területén találta meg a helyét. Leona művészeti diplomával csöppent a vállalati világba. A CAS Szeged csapatának egykori SZTE-s munkatársai nagyon különböző háttérrel ültek le beszélgetni, de néhány mondat után kiderült: sokkal több közös van bennük, mint elsőre gondolnánk. És az is kiderült, hogy ez nem véletlen, hanem tudatos szervezeti építkezés.

Az egyik legrelevánsabb közös pont amellett, hogy mindannyian a Szegedi Tudományegyetemen tanultak, az, hogy egyikük sem egy tökéletesen megtervezett életpályáról érkezett ide. Volt, aki sodródott, volt, aki sokáig kereste a helyét, volt, akinek sorszerűen egyértelmű volt, és olyan is, aki teljesen más jövőt képzelt el magának egyetemistaként. A történeteikben mégis újra és újra előkerül ugyanaz a három szó: emberek, közösség, támogatás.

A CAS-szel legtöbben még hallgatóként találkoztak először. Karrier Napok, nyílt napokon, kurzusokon vagy éppen egy továbbküldött álláshirdetésen keresztül.

– A feleségem tette elém a hirdetést – meséli Attila nevetve. – Azt mondta: „ez pont olyan, mint amihez te értesz”. Olyan technológiával foglalkoztak, ami érdekelt, ráadásul diákokat kerestek. Jelentkeztem, és így kerültem ide.

Attila ma Scrum Master és tréner. Nagyobb rálátása van a szervezetre, nemcsak pozíciója miatt, hanem mert 2010-ben érkezett, amikor még egészen más volt a CAS.

– Harmincketten voltunk összesen, abból tizenhat diák. Ötünket egyszerre vettek fel. Akkor még nem feltétlenül a közösség volt az első nagy élményem, hanem az, hogy végre a szaktudásommal keresek pénzt. Hogy azért vesznek fel, mert tudok valamit. Ezt nagyon élveztem.

A mostani fiatalabb kollégák már egy egészen más céges kultúrába érkeztek. Gergely például közvetlenül középiskola után csatlakozott a duális képzésen keresztül.

– Az SZTE nyílt napján hallottam először a CAS-ről. Nekem ez azért volt különösen jó, mert az egyetem alatt már valós projekteken dolgozhattam.

A programozás iránti lelkesedése azonban jóval korábban, már általános iskolában kezdődött. Mint mondja, előbb tudta, hova fog egyetemre járni, mint hogy melyik középiskolát válassza.

– Szerettem számítógépes játékokkal játszani, aztán elkezdett érdekelni, hogyan működnek a dolgok. Játék, IT, programozás, ezek együtt járnak. Volt egy idősebb srác, aki az SZTE-re járt programtervező informatikára, beszélgettem vele a szakról, és annyira megtetszett minden, hogy ötödik-hatodik osztály körül eldöntöttem: én is ide akarok jönni.

Eszter útja ennél jóval kevésbé volt egyenes. Először csillagász szeretett volna lenni, aztán videojáték-fejlesztő, később a design érdekelte, végül a front-end fejlesztésben találta meg magát.

– Az informatika olyan szak, ahol mindenből kapsz egy kicsit. Én meg minden iránt érdeklődtem. Sokáig fogalmam sem volt, pontosan mit szeretnék csinálni.

Azt is őszintén elmeséli, hogy az egyetemi évei nem a mintatanuló-szerepről szóltak.

– Nagyon sokat csúsztam. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogyan tudok úgy tanulni, hogy az nekem is működjön. Közben dolgoztam is, kevés kreditet vettem fel, és sokszor azt éreztem, le vagyok maradva mindenkihez képest.

Ma már egészen máshogy látja ezt az időszakot.

– Most már büszkén vállalom. Végső soron ugyanitt vagyok, mint azok, akik időben végeztek, “rendesen” csinálták a dolgaikat. Ma már tudom, hogy nem az számít, hány félév alatt jutottál el valahova, hanem az, hogy itt, most ebben a pillanatban jól és kompetensen tudom végezni a munkámat, és meg vannak elégedve velem. Szóval hogy nem kell másokhoz igazítani magadat!

Ez a mondat valahogy az egész beszélgetés hangulatát összefoglalja. Senki nem beszélt tökéletes karrierutakról vagy hibátlan döntésekről. Inkább arról, hogy hogyan alakultak át az eredeti tervek.

Zoltán például biológusként végzett az SZTE-n, és sokáig biztos volt benne, hogy azon a pályán marad.

– Általános iskolában szerettem meg a biológiát. Onnantól minden erre épült: emelt biosz gimiben, aztán biológus szak az egyetemen. Végül biológiai antropológia felé mentem tovább, és az egyetemen dolgoztam.

Aztán egyszer csak váltania kellett.

– Az informatika mindig ott volt a háttérben, csak hobbiként. Végül arra jutottam, hogy talán ebben is lehetne keresnivalóm.

Amikor elküldte a jelentkezését a CAS-hez, saját szavaival élve „az esélytelenek nyugalmával” pályázott meg egy tesztelői pozíciót, azóta már csak a nyugalom jellemzi, számtalan projekt minőségbiztosításáért felel, illetve azért is, hogy a feladatokat a csapat minél hatékonyabban el tudja végezni.

Leona története szintén arról szól, hogy az ember néha teljesen máshol köt ki, mint ahol eredetileg elképzelte magát. Művészeti iskolába járt, festői grafikus diplomát szerzett, mégsem a klasszikus művészeti pályán helyezkedett el.

– Már az egyetemen sokan mondták, hogy nehéz lesz elhelyezkedni ezen a területen. Sok szaktársam végül teljesen más munkát talált magának. Én is sodródtam egy ideig.

A CAS-hez egy ajánláson keresztül került, ma pedig személyi és irodai asszisztensként dolgozik.

– Nagyon pörgős munka, minden nap más. Szeretem azt az érzést, amikor egy esemény vagy feladat végén azt látom, hogy mindenki elégedett, és sikerült megoldani valamit. Azért a festés is megmaradt, ugyanis szervezek olyan workshopokat a cégnél, ahol vászonra visszük fel a saját elképzelésünket és dekoráljuk vele az irodákat. Sőt, van, hogy részt veszek alkalmazások illusztrációjának elkészítésében, művészi vénám továbbra is nagy értéket ad a CAS-nek.

A beszélgetés során újra és újra előkerült az első hetek élménye. Hogy milyen érzés volt friss diplomásként vagy pályakezdőként bekerülni egy nagyobb céghez.

– Azt hittem, majd bedobnak a mélyvízbe – mondja Eszter. – Ehelyett mindenki nagyon nyitott volt. Nem engedték el rögtön a kezemet.

Gergely is emlékszik arra, mennyire intenzív időszak volt az eleje.

– Azt éreztem, hogy itt nagyon profi munka folyik, és gyorsan fel kell nőni ehhez. Viszont közben rengeteget tanultam. Szinte exponenciálisan nőtt a tudásom.

Zoltán számára pedig az egyetemi világ után maga a tempó volt a legnagyobb változás.

– Ott pár ember dolgozott egy kis irodában, minden lassabban működött. Itt pedig egy teljesen új szakmába kellett beletanulnom. Aggódtam az elején, de végig támogatást kaptam.

Amikor arról kérdeztük őket, miért maradnak itt, szinte egyszerre érkeztek a válaszok:

– A csapat.

– Az emberek.

– A közösség.

Attila szerint azonban nem egyszerűen a jó hangulatról van szó.

– Van egy mindset, ami kialakult itt az évek alatt. Nem kell megjátszanod magad. Behozhatod a saját személyiségedet az irodába. Önazonos lehetsz.

Szerinte ez az egyik legfontosabb dolog egy munkahelyen.

– Az, hogy magamra építhetek, és közben hasznosnak érzem magam, az valami olyan, amit nagyon nehezen engednék el.

Talán ezért beszéltek ennyit mentorálásról, segítségről és tudásmegosztásról is. Gergely számára például a tanítás lett az egyik kedvenc része a munkának.

– Jó érzés továbbadni azt, amit én is kaptam. Részt veszünk egyetemi kurzusokon, mentorálunk junior kollégákat, és ez tényleg sokat ad.

Eszternek az első mentorálási élménye különösen fontos maradt.

– Nekem ez segített egy kicsit legyőzni az imposztor-szindrómámat. Jó érzés volt látni, hogy tényleg tudom azt, amit addig csak reméltem magamról.

A másik fontos része a céges kultúrának, amit kiemeltek, az a társadalmi munka, amely a mindennapok része a CAS-nél. Oktatás, rendezvényeken való megjelenés, közösségi kezdeményezések, jótékonysági akciók, fenntarthatósági projektek keretében végzett tevékenység,

– Mert szoftvert fejleszteni, meg meetingeket vezetni máshol is lehet, de ez a rész nálunk egy ilyen izgi fűszer. A CAS nem egy korporabló vállalat, nálunk az értékteremtés van a fókuszban, és ez nekem így például sokat ad. Ebbe bele lehet állni.

Végül a beszélgetés zárásaként arra kértük őket, mondjanak valamit annak az egyetemista verziójuknak, akik évekkel ezelőtt még bizonytalanul ültek egy előadóteremben.

Gergely röviden fogalmazott:

– Legyél bátrabb!

Eszter ennél személyesebb választ adott:

– Ne mások tempójához mérd magad!

Attila pedig egy olyan felismerést osztott meg, amit valószínűleg sok hallgató csak évekkel később ért meg igazán:

– Utólag rájöttem, hogy minden tantárgynak volt értelme. Akkor persze én sem hittem volna ezt el, de visszatekintve minden részlet hangsúlyt kap, a helyére kerül.

Zoltán üzenete pedig talán az egész beszélgetést összefoglalta:

– Nem szabad csőlátásúnak lenni. El kell hinni, hogy képes vagy rá – még akkor is, ha végül nem pontosan arra visz az utad, amit eredetileg elképzeltél.