Ha egy író – legyen akármilyen híres is – feltűnik a láthatáron, az soha sem lehet akkora esemény, mint ha egy politikus, de főleg, ha egy zenész jelenik meg valahol. A politikusokkal manapság nyilván az egyre növekvő ellenszenv miatt nem lehet versenyezni, a zenészekkel ezzel szemben jobb a helyzet, gondoljunk csak a világsztárok körüli eksztatikus, hogy azt ne mondjuk, katartikus hisztériákra. We let them entertain us. Nyilván a zenészeknek azért is könnyebb a dolguk, mert a zene legjobb esetben akkor és ott születik meg, az éppen hallott-látott, tehát átélt koncerttel, az esemény tehát egyidejű a befogadásával, az érték a részvétel maga.
Ezzel szemben, ha egy íróval való beszélgetést hallgat meg az ember, az esemény csak visszfénye lehet az egyszer már vagy ezután átélt élménynek. Ez járt a fejemben, mikor a napokban a Millenáris Parkba költöző Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a díszvendéggel, Ljudmila Ulickajával való beszélgetést hallgattam – pontosabban, amikor épp hallgatni tudtam, amikor épp nem akadozott a kezemben szorongatott, fülemre erősített tolmácsgép. Ulickaja, akárhogy is nézzük, sztáríró, akit sokan olvasnak, és aki sokaknak fontos. Aki sokaknak személyes, akinek a világa sokak számára otthonos – ezt a megmagyarázhatatlan otthonosságot méltatta laudációjában Lángh Júlia is. Mégis, ami egy író szövegeivel való ismerkedés során valódi találkozás lehet, az mindig kétszemélyes, sőt, valójában egyszemélyes vállalkozás: a könyvre és olvasójára vonatkozó kivételes pillanat, maga az elmélyülés.
Ez jutott az eszembe, amikor akadozott a kicsi tolmácsgép, és amikor körbenéztem az egyébként nem épp telt házas csarnokon: az, hogy mindenki fején másik tolmácsgép van, hiába hallgatjuk benne ugyanazt, hiába tudjuk, hogy ugyanazt hallgatjuk, mindegyikőnk mintha csak neki szánt személyes szavakat hallana. Így lehet ez az olvasással is, ugyanazt olvassuk, mégis személyesnek hisszük, és ha ezt a személyest próbáljuk a közösre váltani, egy picit mindig akadozik a tolmácsgép.
Turi Tímea
Tárca ,