Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

So­ha egy fő­vá­ro­si sem tud­ja úgy sze­ret­ni Bu­da­pes­tet, ahogy va­la­ki, aki nem szü­le­tett be­le, csak oda­köl­tö­zött – ez ju­tott eszem­be, ami­kor Grec­só Krisz­ti­ánt hall­gat­tam egy nyá­ri be­szél­ge­té­sen. Grec­só, aki­nek a no­vel­lái és a re­gé­nyei amúgy is a külön­böző vá­ro­sok és kö­ze­gek kö­zöt­ti vál­tá­sok ér­zé­keny le­nyo­ma­tai, meg­le­pő me­leg­szí­vű­ség­gel be­szélt Bu­da­pest­ről, és ar­ról, hogy nem ér­ti, mi­ért kell ne­ki min­dig meg­vé­de­ni ezt a vá­rost a nem bu­da­pes­ti­ek le­súj­tó vé­le­mé­nyé­től. Benn­szü­lött fő­vá­ro­si ba­rá­tom, aki szin­tén hal­lot­ta ezt a be­szél­ge­tést, ki­csit ér­tet­len­ke­dett az író lo­kál­pat­ri­ó­ta­sá­gán: Bu­da­pest szép-szép, de azért nem le­het le­ta­gad­ni az alul­já­rók ápo­ro­dott pisz­kát.

Ez, per­sze, igaz. De hát ma­gam is, aki hir­te­len let­tem bu­da­pes­ti, nem tu­dom más­hogy néz­ni a vá­rost, mint egy fil­met, ami­ben még a kosz is a colour locale ré­sze. Aki nem ere­dendően ré­sze egy vá­ros­nak, túl­zott gyön­géd­ség­gel kár­pó­tol. Rá­adá­sul közel­ről néz­ve min­den szebb egy ki­csi­két: meg­mu­tat­koz­nak azok az ap­ró rész­le­tek is, amik egy té­vé­hír­adás­ba, egy ve­zér­cikk­be nem fel­tét­le­nül ke­rül­nek be­le.

Nem mint­ha, ami lát­sza­na, ne len­ne épp­olyan lé­te­ző. Csak ar­ról sze­ret­tem vol­na most be­szél­ni, hogy bár sze­ret­tem vol­na, nem tud­tam el­men­ni az idei me­leg­fel­vo­nu­lás­ra. Mert más dol­gom volt, ha­tár­idős mun­ka, nem ér­tem rá. Tud­já­tok, hogy van ez. De va­ló­ban ezért nem men­tem vol­na ki?

„Nem ér­tek egyet, még­is el­me­gyek” – szól egy nagy vissz­han­got ki­vál­tó pub­li­cisz­ti­ka cí­me. Tö­mör meg­fo­gal­ma­zás: ha ön­cé­lú ma­ga­mu­to­ga­tás­nak is tart­juk a fel­vo­nu­lást (vagy azt a ré­szét, amit a mé­dia meg­mu­tat be­lő­le), az már rég töb­bről szól: a meg­fé­lem­lít­he­tet­len­ség sza­bad­sá­gá­ról. (Ta­lán ezért is vesz részt raj­ta ál­lí­tó­lag las­san már több het­ero, mint me­leg.) Hogy ne­hogy úgy tűn­jön, azért ma­ra­dunk ott­hon, mert nem vol­nánk szo­li­dá­ri­sak, hogy ne­hogy úgy tűn­jön, hogy fé­lünk, mert nem va­gyunk – Bibó­val szól­va – de­mok­ra­ták.

Én még­is fél­tem. Meg per­sze fél­tet­tem ezt a vá­rost, Bu­da­pes­tet, meg az or­szá­got, ami­nek ar­cot ad. Még­is re­mé­lem, hogy a szó­nak is van ere­je, a be­szél­ge­tés­nek még több, hát én sem fé­lek le­ír­ni, hogy meg­un­tam ezt a fé­lel­met.

Turi Tí­mea